-Csókolom! Elnézést…

-Szervusz, angyalom!

-Csak azt szeretném kérdezni, hogy melyik darabot próbálják éppen?

-Itt? Itt, édesem, semmit sem próbálnak már több éve! Mi is csak azért vagyunk itt takarítani, mert hát rendben kell tartani az épületet, hátha valakinek kedve támad itt rendezni egy operát.

-Értem. Csak hallottam kint valami zenét, és azt hittem…

-Nem innen jött, abban biztos lehetsz.

-Azért köszönöm szépen. Csókolom!

-Szervusz, csillagom.

„Nem hiszem el!”- gondolta Cilla, amint kifelé ment az épületből. „Már több éve semmi? De hát a zene… Pedig biztos, hogy innen jött!”

Ekkor meghallott egy lágy, selymes férfihangot, amint skálázik, és ezt énekli: „Brava… brava… bravissima…”

„-Ez a hang… Olyan gyönyörű, mint az a zene az előbb… De nem… biztosan csak hallucináltam…”

Azzal kilépett az utcára. Egyszer csak megint meghallotta a hangot: „Itt van az angyal, kit vártál…”

„-Visszamenjek? De úgysem innen jön a hang… Á, nem megyek vissza!”

Míg ezen hezitált, hirtelen óriási ütést érzett az oldalán, és mire észbekapott, már a földön feküdt. A táskája elszakadt, és egy aggódó srác hajolt fölé.

-Jól vagy?

-Amennyire jól lehetek egy ekkora esés után…-morogta Cilla.

-Bocsi, csak görkorival vagyok, és nem tudtam megállni.

-Semmi gond. Nem fáj semmim…

A srác fölsegítette, és Cilla csak most vette észre, milyen helyes fiú. Neki is zöld szeme volt, akárcsak Cillának; magas volt, izmos, és még a bukósisak alatt is látszott, hogy hosszú, vállig érő, fekete haja van. Mint egy villámcsapás, úgy hasított bele valami, amitől még a gyomra is reszketni kezdett, amikor ránézett a fiúra. Ahogy hozzáért, beleremegett minden érintésébe. Ilyet még soha nem érzett… Simonnal sem.

-Damien vagyok – mutatkozott be. –És téged hogy hívnak?

Cilla teljesen elveszett a fiú zöld szemeiben, így nem teljesen fogta fel, mit is mondott Damien.

-Hogy micsoda? Mit mondtál? – kérdezte zavartan.

-Azt, hogy Damien vagyok, és a nevedet kérdeztem.

-Ja! Cilla vagyok. Igazából Cécilia, de a Cillát jobban szeretem.

-Szép neved van. Hová sietsz?

-Iskolába. Csak megálltam egy kicsit itt, az Operánál. Szeretem ezt a helyet.

-Értem. Elkísérnélek egy darabig, csak sajnos másfelé megyek.

-Semmi gond. Összeszedem a cuccaim, és…

-Hagyd csak, majd én. Elvégre miattam történt az egész.

-Kösz. … Akkor én megyek is. Szia!

-Szia! És még egyszer bocs!

Cilla elrohant, de fülig vörös volt, ahogy Damienra gondolt. „Istenem, de helyes fiú! Csak kár, hogy így találkoztunk. Remélem, látom még! ESZMÉLETLEN PASI!!! Jaj, nem szabad ilyenre gondolnom, hiszen nekem ott van Simon. Biztosan neki is van barátnője. De hátha…”

Közben Damiennak is hasonlók jártak a fejében. „Nagyon szép lány ez a Cilla. Miért nem voltam óvatosabb? Most lehet, hogy abszolút leírt magában, és soha többé nem is akar látni! Miért voltam ilyen béna? Gyönyörű, csodás, mint egy angyal… csakis a sors akarhatta, hogy itt és most találkozzunk. Jé, mi lehet ez?”

A földön ott hevert Cilla számológépe. A táskájából esett ki, mikor az szétszakadt.

-Ez biztosan Cilláé. De hogy fogom neki eljuttatni?

Megcsóválta a fejét, és elgurult az Opera elől, arra az irányba, amerre tartott.

A két fiatal sorsa egybefonódott, de azt még nem tudták, miket kell majd kiállniuk egymásért.