Szombaton Cilla egész nap lázban égett. Nagyon várta már az esti bált. Édesanyja előző nap már kikérte lányát az iskolából, hogy legyen ideje elkészülni (Cilla teljesen feleslegesnek érezte ezt az intézkedést). Péntek délelőtt elmentek ruhát venni. Cilla teljesen beleszeretett egy halványrózsaszín estélyibe, de édesanyja lebeszélte róla, mondván „ne akarjon úgy kinézni, mint egy Barbie baba”. Végül egy földig érő, aranycsipkés, uszályos darabot választottak, amihez külön vettek fűzőt, és cipőt.

Így Cilla már boldogan várta a szombat esti bált.

Szombaton Cilla elment fodrászhoz, és sminkeshez, majd otthon készülődött.

-Kész vagy már?  - kérdezte édesanyja türelmetlenül.

-Mindjárt! – kiáltotta Cilla. –Jaj, nem tudom befűzni magam; segítenél?

-Persze. Annyira tudtam, de nem szóltál volna!

-Jól van, na… au! Ne ilyen szorosra!

-Bocsánat. Nem tehetek róla, hogy sokat ettél ebédnél.

-Nem is ettem sokat… Jó, köszi, most már jó lesz. Mondom, ne húzd tovább! Au!

-Ne hisztizz már, kislányom! Mindjárt készen vagyunk. Itt maradok, míg felveszed a ruhádat. Szép lett a hajad.

-Köszi. Belebújt a ruhájába, majd felvette a cipőjét, és így, teljes díszben, megnézte magát a tükörben. Eligazította hajfonatait, amikbe a fodrász kis szalagokat is tűzött, és megpördült a tükör előtt.

-Mehetünk?

-Igen.

Kimentek a ház elé, ahol édesapja már öltönyben várta őket a kocsi mellett.

-Beszállás, hölgyeim! Hú, de csinos vagy, Cilla!

-Köszönöm, apu!

Mikor megérkeztek az Operaház elé, ott már nagy volt a tömeg. Cilla ámulva nézett körbe. Nagyestélyibe öltözött nők, és öltönyös férfiak álltak az Opera előtt, és mind megcsodálták Cillát és édesanyját, aki szintén nagyon csinos volt.

-Anyu… anyu! Mikor mehetünk már be? – kérdezte a lány türelmetlenül.

-Mindjárt, kicsim, mindjárt. Csak addig még… á, jó estét, Monsieur Gautier! Hogy vannak?

Cilla elkezdte unni magát. Szülei felszínes társalgásokat folytattak ismerőseikkel, róla pedig teljesen megfeledkeztek. Végre kinyílt a nagykapu, és beléphettek az épületbe.