Cilla most ámult csak el igazán! Az épület díszterme megtelt fénnyel, ruhák színes forgatagával, zenével, csilingelő nevetéssel, és selymek suhogásával. Próbált szülei mellett maradni, de tudta, hogy nemsokára úgyis magával sodorja az áradat. Amerre csak nézett, mindenütt csillogó álarcokat látott, és bosszantotta, hogy otthon hagyta a sajátját. Szülei bezzeg nem felejtették el!

Nemsokára egy fiatalember felkérte táncolni, és a többi férfi is egymás után kérte fel. Cilla csak sodródott az árral, és nagyon élvezte az estét. Soha nem tudta, kivel táncol éppen, hiszen mindenkin álarc volt, de úgy érezte, éppen ez a jó!

Kicsit megpihent, és leült egy bársonyszékre. Elvett az elényújtott tálcáról egy pohár pezsgőt, és körbenézett a teremben. Édesanyja éppen a miniszterelnökkel táncolt, édesapja pedig egy ezüstálarcos, halványkék ruhás nőt forgatott. Ekkor meglátott egy fekete, hosszú hajú fiút, aki kék álarcban, és piros bársony köpenyben táncolt egy vörös hajú lánnyal. Nem tudta, miért, de nem tudta levenni a szemét erről a fiúról. A zenének vége lett, jött a következő szám. Belekortyolt a pezsgőjébe, de majdnem félrenyelte, mert észrevette, hogy a hosszú hajú srác őt nézi. És elindult felé!

„Te jó ég!” – gondolta. „Mindjárt idejön! Uramisten! Vajon hogy áll a hajam? Remélem, a sminkem se kenődött el! Jaj, már csak pár méter…”

-Szia! – köszönt a fiú barátságosan.

-Szia… - Cilla lesütötte a szemét. „Ez a fiú még álarcban is lehengerlő! De vajon ki lehet?”

-Emlékszel még rám?

-Nem is tudom. Nem, nem hiszem.

-Damien vagyok – mondta a fiú. Azzal levette álarcát, ezzel kisebb gyomorremegést előidézve Cillánál.

-Hát persze, most már emlékszem! Szia, Damien!

-Gyönyörű vagy ma. Mint egy hercegnő. „Bárcsak az én hercegnőm lehetne!” – gondolta.

-Köszönöm… - Cilla fülig elvörösödött. „Te jó ég, mint egy dedós! Miért kell elvörösödnöm? És miért vagyok ilyen zavarban? Ez a srác… valami eszméletlen!”

-A múltkor elhagytad a számológéped. Nálam van.

-Tényleg? Örülök!

-Majd valahogy visszajuttatom.

-Köszi.

-Szívesen. Amúgy, hogyhogy itt találkozunk?

-A családom meghívást kapott a bálra. És te?

-Én is hasonlóan kerültem ide. Anyám kapott jegyet, és engem is elhozott.

-Értem.

Mind a ketten érezték, hogy nem véletlenül sodorta őket ismét egymás útjába a sors. De ezt még nem merték kimondani. Boldogan beszélgettek, és közben egyre jobban egymásba szerettek. Ekkor megszólalt egy csodálatosan szép, romantikus zene.

-Szabad egy táncra? – kérdezte Damien Cillát, karját a lány felé nyújtva.

-Igen…

Damien kivezette a lányt a táncparkettre. Ekkor már tudták: egymásnak lettek teremtve.