„Én nem tudom, miért történt mindez így; melyik volt a döntő pillanat, ami összefűz most két utat; de láttad szívem őrült vágyait, ami annyi fájó éven át, láncra verve társra nem talált!”

A zene szólt, és a két fiatal már csak egymást látta. Damien gyengéden magához ölelte a lányt, és érezte, boldogan meghalna érte. Cilla szíve egyre hevesebben dobogott, és szorosan hozzásimult a fiúhoz.

„Minden csillag porrá hullhat szét, jöhet bármily szörnyű vég! Érted élni, véled halni: ezért jöttem én! Nyughatatlan szívem csak rád várt, túlél hát száz rút halált! Érted jöttem, hidd el, bármi ér: te értem születtél!”

Mind a ketten érezték, ez a dal csak az övék, róluk szól. Mintha a mennyekben jártak volna, és a zene csak szólt a lelkükben, egyre hangosabban, egyre szebben…

„Elfeledek bánatot, csalást… Minden vágyam csak tehozzád hajt!”

Damien még sohasem érzett semmi ahhoz foghatót, amit ez a lány kiváltott belőle. Mesébe illő volt ez a tánc, és mindketten azt kívánták, bárcsak sose érne véget.

„Minden csillag porrá hullhat szét, jöhet bármily szörnyű vég! Érted élni, véled halni: ezért jöttem én! Nyughatatlan szívem csak rád várt, túlél hát száz rút halált! Érted jöttem, hidd el, bármi ér: te értem születtél!”

„Te értem születtél…”

A dal véget ért, Cilla és Damien pedig forró csókban forrtak össze. Nem tudtak gátat szabni érzelmeiknek, a szerelem győzedelmeskedett!

Ekkor azonban hirtelen hatalmas csattanás hallatszott, és vörös füst gomolygott a főlépcső tetején…