A szerelmesek ijedten rebbentek szét. A teremben senki nem értette, mi történt. A vörös füstből egy férfi alakja bontakozott ki.

-Miért ez a döbbent csend? – a férfi elindult lefelé a lépcsőn. –Talán azt gondolták eltűntem én? Biztos hiányoztam már…

-Ez az Operaház fantomja… - suttogta Cilla.

-Kicsoda? – Damien értetlenül nézett szerelmére. –A Fantom csak mese, nem létezik!

-De igen! Éreztem, hogy itt él, az Operában…

Közben a Fantom kényelmesen lesétált a lépcsőn.

-Egy dolog nem hagyott nyugodni. Mégpedig az, ahogyan eltűntem. Christine Daaé mindig is hitt benne, hogy jó ember vagyok. De a csőcselék eltántorította ettől a hittől! Meg kell bosszulnom, hogy elvették tőlem az egyetlen embert, aki szeretett engem, és nem vetett meg! De látom, nem egy egyszerű bál ez a mostani… például szerelem is szövődött. Biztosan több is, de én most csak egy párocskát látok, akik egymásra találtak. Pedig az ő szerelmük tiltott gyümölcs! Soha nem lehetnek egymáséi! És ezt a családjuk tudja is! Mégse tesz ellene! Vagy talán nem is látták, mi történt? Ej, hölgyeim és uraim… Hiszen minden itt zajlik a szemük előtt! Akadályozzák meg gyermekeik halálát! Ott állnak, ni, ott!

Cilla és Damien ijedten nézett szét. Mindenki őket nézte! Ez nem lehet igaz… ez biztosan csak egy rossz álom… nem, ez nem történhet meg! Reszketve néztek egymásra.

A Fantom felszaladt a lépcsőn, és elkezdett nevetni. Rémisztő volt!

-Még visszatérek! – azzal eltűnt a vörös füstben.

Cilla hirtelen erős szorítást érzett a karján. Odanézett, és apját látta meg.

-Ne, kérlek, apa! Ne vigyél el innen! Damien! – sikoltotta.

De nem tehetett semmit, apja elvitte a fiú közeléből, erőszakkal beültette a kocsiba, és hazavitte édesanyjával együtt, aki halálsápadt volt. Cilla zokogott, és félve húzódott el anyjától, akinek villámlott a szeme a dühtől.

-Nem… nem… az én lányom és egy Pernaud… ez nem történhet meg! – édesanyja még mindig nem nyugodott meg.

-De hát mit vétett ő nektek? Miért szakítottatok el tőle? – Cilla alig látott könnyeitől.

-Hogy mit vétett nekünk? – édesanyja maga felé fordította lányát. –Hogy mit? Legyen elég annyi, hogy a családja ősi ellenségünk! Otthon többet is megtudsz majd!

Eközben Damien-t barátai, Gregori és Philippe (akiknek sikerült bejutniuk a bálra) próbálták kijózanítani.

-De hát Cilla semmiért se hibás… hiszen még a teljes nevét se tudom… miért nem lehetünk egymáséi?

-Dam… - szólt Greg csendesen. –Cilla tényleg nem tehet semmiről. De a családja… ősi ellenségetek… Chabot… ez a név biztosan mond neked valamit.

-Chabot… én esküszöm, nem tudtam, hogy Cilla Chabot-ék lánya! De beleszerettem… halálosan… nagyon szeretem.

-Fiam! – édesanyja rohant felé. –Fiam! Ezt nem tehetted! Miért pont ez a lány?

-Anya! Nem tudtam, ki ő! Nem tehettem semmit. Egyszerűen beleszerettem.

-De ezt nem szabad! Bele fogsz halni ebbe a szerelembe! Ezt mindenki tudja.

-Mindenki rajtam kívül! Engem ugyanis elfelejtettetek tájékoztatni apával együtt! És nem félek a haláltól. Kész vagyok meghalni érte!

-Nem… nem fogom hagyni! És ti ketten! – fordult fia barátaihoz. –Ti se engedjétek, hogy a vesztébe rohanjon!

-De, asszonyom, nem lehetünk mindig mellette – nézett Madame Pernaud-ra Philippe.

-Nem mi vagyunk az anyja… - kontrázott Greg is. Phil felnevetett.

-Jól van. Ha ti viccet csináltok a fiam életéből…

-Elnézést – a két fiú elkomolyodott. –Igazán megteszünk mindent.

-De akkor én többet nem ismerlek titeket! – azzal Damien elkeseredve otthagyta édesanyját és barátait.

Tudta, hogy valamit tennie kell! Nem hagyhatja, hogy Cillát elvegyék tőle!