Az ajtó hangosan csapódott be Cilla apja mögött. A lány összerezzent.

-Apa… - kezdte félénken.

-Nem, lányom, ne is várd tőlem, hogy elnézzem neked ezt a dolgot!

-Nem menteni akarom magam, csak elmondani, hogy…

-Hogy nem olyan rossz ember ő? Ne is próbálkozz! Nem lehettek együtt, értsd már meg!

-De apa, kérlek…

-Louise! – kiáltott feleségének. –Beszélj ezzel a bolond lánnyal, mert nekem nincs hozzá idegzetem!

-Gyere, Cécilia – Louise kézen fogta lányát, és bevezette a szobájába. –Elmesélem, mi történt. Kérlek, tedd meg, hogy figyelmesen végighallgatsz. Utána mondhatsz bármit, szidhatsz, de akkor sem fogjuk megváltoztatni a véleményünket ezzel a fiúval kapcsolatban.

Sok-sok éve történt. Még azelőtt, hogy te megszülettél. Apáddal friss házasok voltunk. Cannes-ban nyaraltunk. Nagybátyádék nyaralója mellett volt az üdülőnk. Tudod, unokatestvéred, Tom szülei mellett. Egyik este elmentünk velük vacsorázni. Te még nem tudod, hogy Jean-Paul-éknak nem Tom volt az egyedüli gyermekük. Volt egy lányuk is, Marie. Ez a kislány akkor még csak 8 éves volt. Ő is eljött velünk akkor este. Mikor kijöttünk az étteremből, Marie nem figyelt, és lelépett az úttestre. És akkor… már csak a hatalmas csattanást hallottuk… hátborzongató volt… Patrick Pernaud ült a volán mögött. És a felesége. A kis Marie azonnal szörnyethalt. A rendőrség nem tett semmit, Pernaud-t felmentették. De később a fülünkbe jutott, hogy Pernaud-ék lefizették az ügyészséget, ezért sikerült megúszniuk. Aztán rá egy évre találtunk egy régi, megsárgult újságcikket, ami arról szólt, hogy a mi családunkon átok ül. Ha a családunkból valaki összeáll a családunk ellenségeinek leszármazottjával, mind a ketten… meghalnak. Nekünk csak egy ellenségünk van: Pernaud-ék. És sajnos ez az egész nem csak mese… ugyanis egyszer már megtörtént… a húgom… és Pernaud öccse… Még soha nem meséltem el neked, hogyan halt meg a húgom. A szerelembe halt bele. Beleszeretett az ellenségeink leszármazottjába. Meg kell értened minket. Nem akarunk elveszíteni.

Cilla nem jutott szóhoz. Annyira hihetetlennek hangzott… és mégis igaz… De Damien nem tehet semmiről… ahogyan ő sem!

-De anya… mi Damien-nal nem tehetünk semmiről. Miért mi bűnhődünk? – azzal megint eleredtek a könnyei.

-Nem tudom, kicsim, nem tudom… - Louise is elkezdett sírni. Anya és lánya egymást átölelve zokogott, és mindkettejük előtt leperegtek a baleset éjszakájának képei. Louise előtt a valós események, Cilla viszont csak elképzelni tudta a szörnyűségeket.

-No, jól van, Cilla, most már megnyugodhatsz. Öltözz át, és feküdj le szépen.

Cilla letörölte könnyeit, de még mindig a fiú arcát látta maga előtt. És folyton csak az járt az eszében, hogy valamit tennie kell! De vajon mit?