Damien miután elhagyta az Operát, még sokáig bolyongott a sötétben. Nem tudta, mennyi lehet az idő, de nem is érdekelte. Csak Cillára vágyott, és még mindig maga előtt látta, ahogyan a lányt az apja elszakítja tőle. Tudta, hogy barátai már biztosan keresik, de ez sem érdekelte. Befordult egy kis utcába, ahonnan fényt látott derengeni valahol, nem messze. Elindult a fény irányába. A fény a Chabot házból szűrődött ki, ahol Louise még mindig férje idegeit ápolgatta, Cilla pedig csendesen sírdogált a szobájában.

Damien átmászott a kerítésen, és közben imádkozott, hogy ne szólaljon meg a riasztó. Elrejtőzött egy bokor mögött, nehogy valaki meglássa. Cilla közben megpróbált erőt venni magán, hogy ne rágódjon az este történteken, de nem sikerült. Úgy gondolta, egy kis friss levegő jót tenne, ezért kiment az erkélyre. Damien összerezzent a bokorban.

-Jaj nekem! – sóhajtott Cilla. –Miért velem történik mindez? Olyan ez, mintha csak egy nagyon rossz álom lenne. Nem akarok elválni Damientól! Nagyon szeretem őt! Istenem, bárcsak elszállhatnék innen, messzire, távol anyuéktól. És Damiennal élhetnék. Szeretem őt azóta, hogy először megláttam az Opera előtt azon a különleges reggelen. Jaj, de nekem még ott van Simon… mindenképpen szakítanom kell vele, hiszen már nem szeretem. Hogy fog örülni az a sok lökött tyúk a suliban! De én végre szabad leszek, Damien oldalán…

Felsóhajtott. Ekkor megmozdult a bokor, és Cilla nagyon megijedt.

-Csss! – Damien kilépett a bokor mögül, és odament az erkély alá.

-Damien! – Cilla csodálkozva nézett a fiúra. –Te meg hogy jutottál be?

-Átmásztam a kerítésen. Látni akartalak! Nem tudok lefeküdni addig, amíg nem érhetek hozzád még egyszer ma este. És amíg nem csókolhatlak meg még egyszer…

-Várj, Dam! Megnézem, tiszta-e a levegő!

Azzal Cilla beszaladt a szobába. Kicsit fülelt, és úgy ítélte meg, hogy szülei már lefeküdtek.

-Gyere! – Damien felmászott az erkély melletti létrán.

-Annyira hiányoztál! – szorosan átölelték egymást. Damien mohón megcsókolta a lányt.

-Jaj, Dam! Most mindent hallottál, igaz?

-Igen. De ez nem ciki, nyugodj meg!

-Nem arról van szó… - Cilla elhúzódott Damientól. –Csak… biztosan hallottad, amikor Simonról beszéltem.

-Hallottam.

-Ő már nem jelent nekem semmit, mióta megismertelek téged.

-Tudom. A szavaidból ki lehetett venni. És ami azt illeti, érzem is. Itt benn…

-Annyira szeretlek! – Cilla szorosan hozzábújt Damienhoz.

-Én is nagyon szeretlek!

-Most már be kell mennem. De ha gondolod, te is gyere be… szívesen látnálak…

-Nem megyek inkább, mert a szüleid bármikor kitalálhatják, hogy benéznek hozzád az éjjel…

-Hát jó. Pedig nagyon szerettem volna. De mikor találkozzunk legközelebb?

-Holnap délelőtt. Mondjuk 10-kor. Az Eiffel torony parkjában.

-Rendben. Ott leszek.

-Akkor… szia!

-Szia!

A fiú lemászott az erkélyről. A kapuból még egyszer intett a lánynak.

-Damien!

-Igen?

-Semmi… szeretlek…

-Én is téged!

-Szia!

-Cilla!

-Igen?

-Akkor holnap… szeretlek!

-Nem felejtem el! Szia!

Damien úgy érezte, szállni tudna a boldogságtól! Cilla is ugyanúgy szereti, mint ő a lányt. Holnap… végre együtt lehetnek… egész délelőtt! Ahogy ment az utcán, hirtelen megpördült a saját tengelye körül, nevetett, és elrohant haza. A fülében szólt egy dal, amit nem tudott elfeledni: „ Te értem születtél…”