Reggel Cilla nagyon izgatott volt. Már hat órakor fent volt, és egyszerűen nem tudott visszaaludni. Csak forgolódott az ágyában, és percenként az órát nézte. Közben hallotta, hogy szülei felkeltek, és járkálnak a házban. Ő is szép csendben felkelt, és bement a fürdőszobájába. Megmosakodott, hogy felébredjen, és ne nézzen ki úgy, mintha másnapos lenne (egyébként csak ő gondolta úgy, hogy nagyon ronda ébredés után – ezt a véleményt senki más nem osztotta vele). Aztán keresett magának egy csinos ruhát – mégiscsak randira készül! -, és kisminkelte magát. Egy hosszú, halványrózsaszín ruhát választott, és egy ezüstszínű horgolt sapkát (ez volt az egyik kedvenc kiegészítője). Szemeit fekete szemceruzával hangsúlyozta ki, tett egy leheletnyi pirosítót, majd ajkait rózsaszín szájfénnyel emelte ki. Cipőjét gondosan a ruhához illően választotta ki: halványrózsaszín körömcipő, törpe tűsarokkal. Aranyszőke hullámos tincseit megfésülte, és csinos loknikba rendezte. Ezután feltette a sapkát, és indulásra készen állt.

Lement szüleihez a nappaliba. Reménykedett, hogy szülei nem fognak kérdezősködni, hogy hova megy ilyen csinosan. De…

-Jó reggelt, Cilla! – köszöntek szülei vidáman. –Jobban érzed magad a tegnap este után? – érdeklődött édesanyja.

-Persze. Már megnyugodtam.

-Akkor jó. Amúgy hová igyekszel ilyen csinosan?

„Ajjaj. Ekkora cikit!”

-Az… egyik… barátnőmmel találkozunk.

-Melyikkel?

-… Á, úgyse ismeritek!

-Meglehet. És mikor jössz haza?

-Nem tudom. Majd.

-Ezt imádom: majd. Mégis mikor lesz ez a „majd”?

-Már mondtam. Nem tudom. Lehet, hogy csak délután valamikor.

-De egyél valamit! Nem is reggeliztél!

-Nem, anya, már nincs időm!

Aggódva nézett az órára. Fél tíz volt. Hogy telt el ilyen gyorsan az idő?

-Mennem kell! Majd jövök! Sziasztok!

Mire szülei válaszolhattak volna, Cilla már kint is volt az utcán.

Damien már jóval korábban ott volt a parkban. Egyre sűrűbben nézegette az óráját, és egyre izgatottabb lett, ahogy közeledett a 10 óra. S ekkor meglátta Cillát, akiről egy angyal jutott eszébe, ahogy rózsaszín ruhájában közeledett felé. Cilla úgy érezte, mintha ezernyi pillangó repkedne a gyomrában a fiú láttán, de megpróbált uralkodni magán.

-Szia! – Damien odarohant szerelméhez, és megcsókolta.

-Szia… - köszönt Cilla a fiú csókjától aléltan.

-Alig bírtam várni ma délelőttig.

-Én is…

Damien megfogta Cilla kezét, és így sétáltak tovább. Átsétáltak a Szajna fölötti kis hídon, majd fölmentek a Sacré Coeur-höz, és ezen a romantikus helyen még jobban egymásba szerettek. A Notre Dame szerelem ízű környéke a kedvenc helyük lett: megbeszélték, hogy ezután mindig itt fognak majd találkozni. Damien elvitte ebédelni is a lányt egy nagyon hangulatos kis étterembe, ahol végig egymás kezét fogták.

Mikor elváltak, Cilla majdnem elsírta magát. Damien magához ölelte, így a lány megnyugodott kissé. Nem az Eiffel toronynál váltak el, a fiú majdnem hazáig kísérte Cillát. Egy utcával odébb váltak el, megcsókolták egymást, és fájó szívvel búcsút intettek egymásnak. Mindkettejüknek az járt a fejében, hogy ha nem lenne ez az ostoba ellenségeskedés a két család között, nekik sem kellene titkolózniuk.

Mikor hazaért, szüleitől egy cetli várta:

                       „Szia, kicsim!

                        Apáddal elmentünk Céline-ékhez. Valamikor késő délután jövünk!

                        Puszi, Anya”

-Na, szépen állunk! – mondta Cilla. –Ők is szórakoznak! De nem baj, legalább tudunk beszélni Damiennal telefonon. Vajon fel fog hívni?

Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Cilla szíve majd’ kiugrott a helyéről, mikor meglátta a kijelzőn, ki hívja:

                                                   „Damien”