Másnap reggel Cilla kicsit izgatottan ment iskolába, hiszen aznap akart szakítani Simonnal. Felesleges volt aggódnia: Simon sztoikusan fogadta a szakítás hírét, és barátokként váltak el. Órák alatt azonban még mindig egymás mellett ültek, és ez bizony jól jött aznap. Ugyanis kiosztották a matek dolgozatot… Simon nézte meg Cilla helyett (a lány megkérte rá), pedig mindketten látták, hogy a kupac tetején feküdt a dolgozat. Ami csak egy dolgot jelenthetett…

-Egyes… - diktálta be üveges szemmel Cilla.

-Nahát, Mademoiselle Chabot! Hogy sikerülhetett ilyen rosszul? Hiszen olyan egyszerű példák voltak benne!

„Na ja, neked egyszerű!” – füstölgött magában a lány.

Semmi kedve nem volt hazamenni, Minek? Hogy hallgassa anyja sápítozását, hogy „mi lesz így belőle”? Vagy hogy apja eltiltsa a barátaitól, és a tankönyv mellé kényszerítse? Meg amúgy is. Elvből nem akarta otthon elmondani a pecát.

Megint az Operaház előtt vezetett el útja. Szipogva, lehajtott fejjel sétált el az épület előtt, amikor megint meghallotta a hangot!„Brava… brava… bravissima…”

„Ajjaj… kezdek begolyózni. Ez a matek karó betette a kaput nálam. Megint hallom ezt a varázslatos hangot! De vajon csak képzelődöm, vagy tényleg énekel valaki?”

„Készülj fel, mert egy furcsa új világ hív most! Többé már semmi nem lesz az, mi volt! Lelked mélyén egy hang sürgetve szól!”

„Lehet, hogy ez az Operaház Fantomja? Hiszen létezik, ott volt a bálon is! Bemegyek, és megnézem, mi lehet ez a különös jelenség!”

Besétált az Operaházba, és körülnézett. A bál után még maradt néhány színes szalag a falakon, és az ablakon. Megint meghallotta a hangot. Most tisztábban szólt, mint az előbb.

„Itt van az angyal, kit vártál! Angyali Hang indulj hozzám!”

Cilla ekkor szinte varázsütésre elindult az épület egyik sötétebb szárnya felé. Maga sem tudta, miért, de teljesen megbabonázódott. Elfelejtett mindent, ami aznap történt vele, és csak haladt egyre beljebb a sötétségbe. Közben a hang szüntelenül hívogatta.

Mikor elért egy különösen sötét részhez, hirtelen fények gyúltak, és egy fáklyákkal megvilágított folyosó kapujában találta magát. Ekkor egy férfi lépett elé, hosszú, fekete köpenyben és fehér álarcban, aki szó nélkül kézen fogta, és elindult vele a folyosón. Cilla ámulva nézte a férfit, akiről már tudta, hogy csakis a rejtélyes Fantom lehet. A Fantom énekelt, ezzel teljesen elvarázsolva Cillát.

A lány dobogó szívvel ült be a csónakba, amiről eddig csak olvashatott Gaston Leroux regényében, és izgatottan várta, hogy megpillantsa a Fantom szentélyét, ahol a „Muzsika Trónja áll”.

A Fantom kisegítette Cillát a csónakból, és egy különösen szép dalt énekelt neki.

„Árnyék száll ránk, vaksötét az éjjel. Eltölt mégis százezernyi képpel. Képzeleted felgyúl, és új utakra indul…”

Cilla körbenézett a mécsesekkel körülvett „szentélyben”, és úgy érezte, ez csodálatosabb, mint valaha is elképzelte.

„Selymes, gyengéd, éjjel minden lágyabb… Érezd, kérdezd! Sejti minden vágyad… Nappal nincs varázs, fordulj el tőle, hogy lásd! Hideg fényében a lélek nem zenél… De bűvös hangján szól hozzád az éj…”

A dal után Cilla hirtelen nagyon álmos lett, de maga sem tudta, miért. A Fantom lefektette az ágyra, majd a zongorához ült.

Mikor Cilla felébredt, a Fantom odaült mellé.

-Beszélni szeretnék veled – szólt a lányhoz.

-Igen…? – kérdezte Cilla megilletődve.

-Nem azért hoztalak ide, hogy Christine-t pótold. A bálon pedig nem azért értesítettem a szüleidet, hogy kit szeretsz, hogy téged elválasszalak Damien Pernaud-tól. Nézd, lehet, hogy őrültnek tűnök, de… Meg akarlak óvni, ahogy a szüleid is.

-Megóvni? Kitől? Damien-tól? És hogyhogy te?

-Nem Damientól. Hanem a haláltól, ami ennek a szerelemnek az ára lesz.

-Halál? Anyu is ezt mondta… de miért?

-Mert így van megírva. És minél jobban lobog a láng a szívetekben, annál közelebb sodródtok a szörnyű véghez.

-Nem… én nem hiszek benne!

-A hit nem számít!

-De igenis számít! Legalábbis nekem… és nem fogsz visszatartani!

-Így is jó. Akkor tessék! Menjél!

-…

-Menjél már! Itt a lehetőség! Christine is megtehette volna…

-De Christine más volt, mint én…

-Igen… valóban. Szerettem őt… nagyon.

-Ha valaki, hát te tudod, milyen az a nagy szerelem! Segíts nekünk, kérlek!

-De nem tehetem… nem!

-De igen! Nagyon kérlek… segíts!

-Hát jó. De ezzel nem tudjuk megmásítani végzetet, azt ugye tudod?

-De képesek leszünk rá! Christine is ezt várná tőled…

-Miért emlegeted folyton Christine-t? Miért kell folyton őt emlegetned?

-Én csak…

-Pusztulj innen! Takarodj, míg szépen mondom!

Cilla megrémült, és elfutott. Csak nehezen talált ki a labirintusból, majd miután kiért végre a szabad levegőre, nagyot sóhajtott, és hazaszaladt.