Cilla fájó szívvel, de betartotta az ígéretét, miszerint Damien hiába hívja, nem fogja felvenni a telefont. Majd belehasadt a szíve, de tudta, hogy ezt kell tennie. Volt olyan alkalom, amikor majdnem elgyengült, de eszébe jutottak a Fantom szavai. Damien minden nap többször próbálta felhívni a lányt, de az ő ereje is véges volt, így egy idő után már rá se nézett a telefonra.

Mindketten rettenetesen szenvedtek, de próbálták tartani magukat a családjuk és barátaik előtt. Cilla tanulmányi eredménye rohamosan romlott, de szüleinek nem mutatta meg az ellenőrzőjét. Damien nem járt be az egyetemre, sőt Greg és Phil hívására se ment sehová. Éjszakákat virrasztottak, a sötétben nyitott szemmel feküdve gondolkoztak, mit kéne tenniük.

Cilla a sok sírástól, az álmatlanul töltött éjszakáktól, és attól, hogy nagyon keveset evett, teljesen legyengült. Egyik reggel 38 fokos lázzal ébredt. Édesanyja ragaszkodott hozzá, hogy ő is otthon marad lányával, de Cilla lebeszélte róla. Tudta, hogy nem vírus döntötte le a lábáról, de ezt nem mondta el édesanyjának. Egyedül akart maradni fájdalmával. Louise végül beleegyezett, hogy a lány egyedül maradjon otthon, és odakészített mindent Cilla közelébe.

A lány egész nap feküdt, és csendesen sírdogált. A telefont azért maga mellett tartotta, hátha… Már délután három óra is elmúlt, amikor csengettek. Cilla nagy nehezen felkelt, és kivánszorgott az ajtóhoz.

-Ki az? – kérdezte erőtlen hangon.

-Damien… - suttogta a fiú az ajtó túloldalán.

A lány szíve nagyot dobbant.

-Menj el… kérlek…

-Nem megyek el, amíg nem beszéltünk. Engedj be.

-Nem. Menj már el.

-Engedj be, nagyon kérlek! Beszélni szeretnék veled!

-Nem tehetem… nincs miről beszélnünk…

-Nagyon tévedsz. Szeretlek, Cilla, értsd már meg! Nem akarlak elveszíteni!

A lány szeme csupa könny volt, de Damien ezt nem láthatta.

-Nem, Dam… nem beszélhetünk…

-Szeretsz még?

Cilla nem tudta, erre mit feleljen. Mondja azt, hogy igen? De mostanában nem erre vall a viselkedése… Vagy mondja azt, hogy nem? De ez meg nem igaz! Annyira szerette a fiút, hogy majd’ belehalt, de tudta, hogy ez tiltott érzés. Folytassák a bujkálást a családjuk elől? Tegyék ki magukat és a szeretteiket az átok halálos bevégzésének? Egyikük sem tudta, mi lenne igazán a megfelelő döntés.

-Válaszolj, Cilla! Szeretsz még?

-Nem tudom… - válaszolta a lány megtörten. Nem tudta bevallani, hogy csak azért teszi, amit tesz, mert fél az átok beteljesülésétől.

Az ajtó túloldaláról a csend válaszolt Damien helyett, de Cilla érezte, hogy ez a csend mindent elárul a fiú érzéseiről. Tudta, hogy a fiú kicsit belehalt ebbe a válaszba. Legszívesebben kitárta volna az ajtót, és a fiú karjaiba omlott volna! De nem merte kísérteni a sorsot. Túl gyengének érezte magát a végzet hatalmával szemben, csak sodródott az árral.

-Értem… - válaszolta Dam halkan. –Akkor én azt hiszem, nem maradok itt tovább. Elmegyek, ahogy az elején kérted.

-Ne! Ne menj el! – kiáltotta Cilla. –Kérlek, szerelmem! Ne menj el… - zokogta a lány, és kinyitotta az ajtót. Nem érdekelte többé az átok, a Fantom, a szülei, csak Damien érdekelte, és az, hogy a fiú ismét a karjaiban tartsa.

Az ajtót azonban már hiába nyitotta ki, Damien már elment. Tényleg elment, ahogy mondta. Cilla reszketve nézett körül, majd amikor látta, hogy elkésett, erőtlenül, zokogva rogyott a küszöbre.

-Te jó isten! – kiáltotta Louise, amikor meglátta, mennyit mutat a lázmérő higanyszála. –Te még betegebb vagy, mint voltál! Azonnal feküdj vissza!

Cilla visszabújt az ágyba, de még mindig nem tudta elfelejteni a fiú szomorú hangját, ahogy kérte, hogy engedje be. Csak feküdt, és már sírni sem tudott. Úgy érezte, elsírta már minden könnyét. Nézte a plafont, és azokra a szép napokra gondolt, amikor Damien és ő együtt sétáltak a városban, kézen fogva; aztán eszébe jutott a bál, amikor először csókolták meg egymást; majd az az éjszaka, amikor Phil majdnem meghalt, és ők Damiennal kicsit összegabalyodtak… Cilla nagyot sóhajtott, a fejére húzta a paplant, és elaludt. Vagy legalábbis úgy csinált…

-Dam… mi baj van? Olyan bánatos vagy!

-Nincs semmi bajom, Phil. Fáradt vagyok, ennyi az egész.

-Ugyan, én látom, hogy valami nem stimmel. Meséld el, hátha úgy jobb lesz!

-Nem lesz jobb. A szívem éppen most hullott darabokra.

-Mi történt? Cillával valami?

-Igen… valami… Nem bírom tovább. Elutazom.

-Micsoda? De… hová? És miért? Mikor?

-Minél hamarabb. Azt még nem tudom, hová. Felszállok a legelső gépre, nem érdekel, hová megy. Csak elmenjek innen.

-Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt minket Greggel! És Cillát se! Annyira szeret mindenki téged itt!

-Akkor gyertek velem. Cilla pedig jól meglesz nélkülem is.

-Figyelj, haver, most már tényleg nem vágom, mi a pálya. Azonnal magyarázatot kell adnod erre a furcsa döntésre!

-Szakítottunk Cillával. Pontosabban ő szakított velem.

-Ma?

-Nem, még kábé egy hete. Ma megint megpróbáltam beszélni vele, de nem nyitotta ki az ajtót. Arra a kérdésre, hogy szeret-e engem, azt felelte, nem tudja. Ezek után még teperjek utána?

-De hát szereted!

-Igen, nagyon szeretem. De ha ő nem szeret, akkor minek zaklassam tovább? A telefonjaimra nem válaszol egy hete, most meg ez. Nem érdemes tovább próbálkoznom. Ennyi volt. Bele kell törődnöm.

-Szerintem ne add fel. Még bármi történhet.

-Nem hiszem. Holnap utazom, ez már biztos.

-Nem, Damien, itt maradsz, és kész!

Azzal Phil otthagyta Damet, és eltökélten indult el a Chabot villa felé. Itt az ideje, hogy bocsánatot kérjen azért, hogy Damien és Cilla nem lehettek egymáséi azon az éjjelen.

Ez egy „bocsánatkérő-akció” lesz… J