-Cilla! Én vagyok az, Phil! Nyisd ki, kislány!

Cilla gyorsan letörölte könnyeit, és kinyitotta az ajtót.

-Szia, Phil! Gyere be!

-Egyedül vagy?

-Aha. Anyámék leléptek valahova, én meg itthon heverek a tévé előtt.

-Azt hittem, alszol.

-Aludtam. De már felébredtem.

-Biztos, hogy aludtál?

-… igen… miért?

-Mert nem úgy nézel ki. Olyan nyúzott vagy, mint akin átment az úthenger.

-Biztos… és hogyhogy eljöttél hozzám?

-Csak úgy. Beszélgetni.

-Oké. Gyere, menjünk be a szobámba. Ne itt az ajtóban ácsorogjunk.

Felmentek a lány szobájába. Cilla egy kis helyet csinált az ágyon, így mindketten le tudtak ülni.

-Na, mesélj, Cilla, mi bánt?

-Semmi… igazán. Nincs semmi bajom.

-Ugyan, engem nem tudsz becsapni. Látom rajtad, hogy valami van. Nekem nyugodtan elmondhatod.

-Jaj, Phil! – fakadt ki a lány. Érezte, hogy könnyei ismét visszatértek, és vékony erecskében csorognak le arcán.

-No, nyugodj meg, nincs semmi baj… - próbálta Phil vigasztalni a lányt. Cilla a fiú vállára hajtotta fejét, Phil pedig magához ölelte, úgy nyugtatta.

-Annyira… annyira fáj… - zokogta a lány. –Damien… annyira hiányzik… belehalok, ha nem láthatom… szeretem… nagyon…

-Tudom… tudom…

-De ő már biztosan teljesen leírt magában… hiszen ma sem engedtem be… és azt mondtam neki… hogy nem tudom, szeretem-e még…

-Figyelj… nem lesz semmi gond.

-Nem lesz, mert már van…

-Nyugodj meg. Damien ugyanúgy szeret téged, mint ezelőtt. De a szíve majd beleszakadt, amikor nem mondtad meg neki, hogy te is szereted. És az is nagyon fájt neki, hogy nem harcoltál a szerelmetekért.

-De nem tehettem…

-Miért? Ki mondta, hogy ne tedd?

-A Fantom… és rólad beszélt… meg tragédiákról…

-Ugyan, mi ez a badarság? Nehogy már egy álarcos fazon mondja meg neked, hogy mit tegyél, meg mit ne tegyél! Rólam meg ne beszéljen! Én tabu vagyok a számára!

Cilla halványan elmosolyodott.

-Az biztos, hogy ezentúl semmit nem fogok elhinni neki! Mondhat akármit, nem hallgatok rá!

-Ez a beszéd, kislány! Na, akkor miről beszélünk még?

-Hát… nem tudom… - mondta a lány nevetve. –De akkor mit tegyek?

-Damien holnap elutazik.

-Micsoda? Hová? És miért?

-Na, nézzük sorban! Hová: azt még nem tudja. Miért: miattad, kicsim.

-Most mit tegyek?

-Szerintem nagyon gyorsan kerítsd elő, és beszélj vele!

-Tudod, hogy hol lehet most?

-Szerintem otthon búsul. Gyere! Elmegyünk!

-Oké! De várj… hagyok egy cetli anyuéknak, hogy elmentem.

-Jó, de siess!

Cilla gyorsan lefirkantott két sort a szüleinek, majd felkapta a kabátját, és már rohantak is Phillel a Pernaud villa felé.

-Damien! Damien! – kiabálta Phil. A hangja visszhangot vert a hatalmas házban.

-Ne ordibálj már, Phil! Teljesen kivered az álmot az ember szeméből! – kiáltott le az emeleti lépcsőfordulóból Greg.

-Greg, hol van Dam?

-Elment.

-De hová?

-Azt nem tudom. De azt mondta, hogy sietnie kell, nehogy lekésse a gépet.

-A GÉPET?

-Igen, de ne kiabálj már, mert sérted a fülem. Amúgy mi ez a nagy keresés?

-A francba! Már elment.

-Ez nem lehet igaz… - suttogta Cilla.

 „Szóval már elment. Soha nem tudjuk már megbeszélni a dolgainkat. Soha nem látjuk többé egymást.”