-Még semmi sincs veszve! Nehogy elkámpicsorodj itt nekem! Azonnal megyünk a reptérre!

-Hogy mi?

-Gyerünk már! Greg, elkérhetjük a kocsit? Vagyis mit kérem, hisz az autó az enyém is!

-Vigyed… - morogta Greg álmosan.

-Na, siessünk!

Azzal Phil már rohant is ki a házból nyomában a megszeppent Cillával.

-Oké… oké… gyerünk, kis masina, indulj már! – próbálta Phil beindítani az autó motorját. De a kocsi csak hosszas próbálgatás után indult be. –Ez az… - azzal a srác belelépett a gázba, és már száguldottak is.

-Phil… nem lehetne kicsit lassabban…

-Ne izgulj, Cilla, vigyázok rád.

-Aha, értem… - motyogta kicsit ijedten a lány. –De hiszen biztonsági öv sincs!

-Nem is baj! Ha neki megyünk valaminek, a kocsi úgyis felrobban, ezért jobb, ha kirepülsz a kocsiból!

-Jesszusom…

-Tulajdonképpen hová megyünk? – fordult a lány felé Phil.

-Azt hittem, te tudod!

-Gőzöm sincs, melyik reptérről megy!

-Akkor most mi lesz?

-Semmi gond, felhívjuk Greget.

-Phil, szerintem te inkább az útra figyelj, meg arra, hogy nehogy… uramisten, mi volt az, ami eltűnt a kocsi alatt?

-Semmi érdekes. Szerintem csak egy macska.

-Phil, ez igazán nem szép tőled…

-Á, végre megvan a telefon!

-Majd én…

-Nem, nem. Én majd tárcsázok. Te inkább gondold ki, hogy mit fogsz mondani Damnek, ha beszéltek.

Phil kikereste Greg számát a telefonból, és megcsörgette.

-Figyu, Greg! Én vagyok az, Phil. Dam melyik reptérről megy?

-Fogalmam sincs. Nem mondta. Azt hiszem.

-De nagyon fontos lenne!

-Akkor se tudom… Vagy várj csak! Valami C betűset említett…

-Clemenceau?

-Aha, igen az!

-Oké, köszi! Hello! Na, ezt is elintéztük! – dobta a lány ölébe lazán a telefont.

-Jó, de a Clemenceau merre van?

-Ja, azt nem tudom. Van a kesztyűtartóban egy térkép. Vedd elő, és megnézzük.

-Oké. Megvan!

-Kérem szépen!

-Nem, te csak vezess. Nem szeretem, ha mást csinálsz vezetés közben.

-Ugyan, Cilla, passzold már ide! Ígérem, odafigyelek közben!

-Na jó, de szavadon foglak!

-Kösz. Szóval… erre megyünk éppen, és ha itt befordulunk, akkor…

-Atyaisten, Phil, mit művelsz?! – kiáltotta Cilla, mikor meglátta, hogy a srác teljes nagyságában kinyitotta a térképet, azzal totálisan eltakarva a szélvédőt.

-Mi van? Csak nézem a…

-Nézz már az útra is! – figyelmeztette a lány Philt, és segített kormányozni a fiúnak, miközben az teljesen eltűnt a térkép mögött.

-Jó, kész is. Köszi, most már visszaadhatod a kormányt, azt hiszem egyedül is boldogulok… - mondta mosolyogva.

-Jó, de muszáj 120-szal mennünk? – kérdezte Cilla az ülésbe süppedve, vékony hangon.

-Figyelj, Cilla. El akarod még érni Damet, vagy nem?

-Igen, de…

-Na akkor hagyd abba a sipákolást, és koncentrálj a mondanivalódra!

-Jó… de akkor legalább a KRESZ-szabályokra figyelj!

-Figyelek!

-Én értelek, de… nem zavar, hogy piros volt?

-Miért, ott volt lámpa? – fordult hátra Phil.

-Jézusom… a járókelők jól vannak?

-Igen, a biciklis néni is azonnal visszapattant a nyeregbe! Már csak egy kanyar, és mindjárt ott leszünk a reptéren!

Mikor megérkeztek, Cilla remegő lábakkal szállt ki a kocsiból. Majd Phillel berohantak a reptér várójába, és szinte azonnal megpillantották Damient, aki már sorba állt az öt percen belül induló gép utasai között.

-Dam! Várj! – rohant Cilla és Phil a fiú felé.

-Nem… mehetsz… el! Cilla… mondani… akar… valamit… - lihegte Phil.

-Cilla… azt hittem, már nem szeretsz.

-Nagyon szeretlek… de féltem az átoktól… de ezek után nem hagyom, hogy egy ilyen ostobaság miatt elveszítsük egymást! Meg tudsz nekem bocsátani? Tudom, hogy buta voltam, és hogy nem vallottam be, mennyire szeretlek, de…

-Csss… - tette ujjait Damien a lány ajkára. –Megbocsátok neked. De most ki kell találnunk valamit, hogy mit tegyünk. És nekem már van is egy ötletem…

-Mi?

-Gyere velem Velencébe!

-Hogy micsoda?

-Éppen most fog Velencébe indulni a gépem. Gyere velem!

-De hát nincs nálam se ruha, se útlevél…

-Ruhát majd ott veszünk, útlevél meg… nem szükséges…

-De hát anélkül nem utazhatok! Meg lehet, hogy jegy sincs már erre a járatra.

-Ugyan már… Claude Chabot lányának ne adnának jegyet akár útlevél nélkül is… ne viccelj. Egy próbát megér.

Azzal odahúzta a lányt a pénztárhoz.

-Jó estét! Mit parancsolnak?

-Lehet még jegyet kapni a ma esti velencei járatra?

-Egy pillanat… megnézem. Nem, sajnálom. Már minden jegy foglalt.

-Kérem. Nagyon fontos lenne. Nézze meg jobban. Claude Chabot lányának kéne nagyon sürgősen Velencébe utaznia.

-Monsieur Chabot lánya? – nézett fel meglepődve a recepciós. –Hát, egyszer talán még megnézhetem. – mondta végül mosolyogva. Telefonált egy-két helyre, aztán boldogan jelentette, hogy Mademoiselle Chabot még ma este utazhat.

-Szabad kérnem az útlevelét? – fordult Cilla felé.

-Sajnálom, de annyira siettem, hogy teljesen kiment a fejemből, és otthonfelejtettem.

-Ebben az esetben…

-Kérem… - nézett rá esdeklő szemekkel Dam és Cilla.

-Na jó. – egyezett bele végül a nő. –Gondolom, a Monsieur Pernaud széke melletti helyre kérik a jegyet.

-Igen.

-Rendben, van. Mademoiselle, itt a jegye. Kellemes utat kívánok!

-Köszönjük!

-Mindent köszönök, Phil. Tényleg, annyira aranyos vagy…

-Na, elég a hálálkodásból. Inkább siessetek, mert lekésitek a gépet.

-Akkor, szia!

-Sziasztok! És jó szórakozást Velencében!

A gép kifutott a pályáról, és a két fiatal úgy érezte, már most elindultak egy új élet felé. Pedig ez még csak egy közös utazás volt…