Cilla úgy érezte, szállni tudna a boldogságtól. Folyton az ujjára húzott gyémántgyűrűt nézte, és nem tudta elhinni, hogy ez az egész tényleg igaz. Ez a csodálatos kibékülés, az éjszaka, az eljegyzés… minden, minden olyan, mint egy álom! Kicsit tartott ugyan attól, hogy szülei is észreveszik a gyűrűt, de végül megnyugtatta magát, hogy annyira nem fogják megnézni.

Csendben hazament, és próbálta elrejteni a ruhákkal teli szatyrokat. Szülei a nappaliban ültek, mikor a lány belépett a szobába.

-Sziasztok! – köszönt, mintha mi sem történt volna.

-Jó estét, a kisasszonynak – köszönt édesapja hidegen.

-Cécilia… - édesanyja csalódottan nézett rá.

-Mi történt? – Cilla érezte, hogy itt valami nincs rendben.

-Azt inkább te mondd el nekünk. Gyerünk, kezdheted.

-De hát miről van szó?

-Ne játszd az ártatlant. Tudunk mindent.

-Tényleg nem tudom, miről beszéltek.

-Igazán? Akkor majd én felvilágosítalak – szólt apja, és lassan odasétált lánya mellé. –Ezek például mik? – kérdezte Claude, kivéve a szatyrokat Cilla kezéből.

-Ruhák… - válaszolt a lány bátortalanul.

-Hm. Ruhák. És honnan, ha szabadna megtudnom?

-Vettük Sophie-val… - válaszolt Cilla alig hallhatóan.

-Szerintem meg nem Sophie-val vettétek. Nem hiszem, hogy volt időtök kiutazni Velencébe, vagy igen?

-Velencébe…? – kérdezte a lány remegő hangon.

-Igen, oda! Na, elég volt a játékból, Cécilia! Tudjuk, hogy Damien Pernaud-val voltál végig Velencében!

-Na, de…

-Semmi de! Elegem van abból, hogy hazudsz nekem! Csakis az igazat mondd, de vigyázz, mert ha kiderül, hogy egy szó sem igaz az egészből, nagyon megjárod!

-Jó. Elmondok mindent. Igen, tényleg Damiennal voltam Velencében. Tegnap este utaztunk el. Amikor beszéltünk telefonon, már ott voltunk a szállodában. És aztán ma is ott voltunk… egész nap… - Cilla sírva fejezte be az utolsó mondatokat.

-Értem – Claude hangja remegett a dühtől. –És miért hazudtál, kérdem én?

-Azért, mert annyira ellene vagytok Damiennak! Ha elmondom az igazságot, soha nem engedtetek volna el vele! Elegem van belőletek!

-Vigyázz a szádra, lányom! Azt se tudod, mit beszélsz! Egy Pernaud és te… megáll az eszem! És mégis, mióta tart ez az egész?

-Régóta… a bál óta…

-Szép. Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Nem lehetsz vele, értsd már meg!

-Tudom, de nem érdekel! És ti sem érdekeltek!

-Rendben, így is jó. De én leveszem rólad a kezem, Cécilia. Azt csinálsz, amit akarsz. Nem érdekel többé semmi, ami veled kapcsolatos.

-Claude, kérlek… - lépett oda Louise a férjéhez.

-Nem, Louise, hagyj. Nem fogok megbocsátani neki. És te se kérj.

-Cécilia… apádnak igaza van. Tényleg le kell mondanod erről a kapcsolatról. Nem folytathatod…

-Nem tud érdekelni! Gyűlöllek titeket!!! – kiáltotta, és zokogva felrohant a szobájába. Becsapta az ajtót, és sírva lerogyott az ágyára. Hiába szóltak neki, úgy tett, mintha nem hallaná. Végül álomba sírta magát. A gyűrűt végig az arcánál tartotta, és csak egyetlen kérdés motoszkált a fejében: Vajon honnan tudták meg?