Mikor felébredt, már sötét volt. Rápillantott az órára. Az este tizenegy órát mutatott. Azt hitte, szülei már alszanak, de hangokat hallott a nappaliból. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és fülelni kezdett.

-Köszönöm, fiam, hogy szóltál. Ha ez nem derül ki, Cilla talán most is boldogan hitegetne mindenféle kitalált történetekkel.

-Szívesen, Claude. Én igazán nem akartam leselkedni utána, de mikor megláttam őket a reptéren, jobbnak láttam, ha szólok.

Cilla megdöbbenve ismerte fel Tom hangját. „Ezt nem tudom elhinni! Szóval Tom volt az! Nem utazott el Londonba? De hát úgy volt…”

-És akkor így még meddig maradsz Párizsban?

-Nem tudom, amíg csak lehet. Mindenképp meg kell óvnom Cillát.

-Rendben van, akkor így nyugodt lehetek. Szeretnélek megkérni egy szívességre.

-Állok rendelkezésedre. Miről lenne szó?

-Arra szeretnélek megkérni, hogy minden nap kísérd el légy szíves Cillát az iskolába. Tudod, az ördög nem alszik. Addig se kelljen félnem, hogy éppen merre csatangol. Lehet, hogy az iskoláig se jutna el.

-Igen, teljes mértékben egyetértek veled. Rendben van.

-Köszönöm.

-De Cilla ezt mikor fogja megtudni?

-Mikor? Reggel. És holnap meg is kezdheted a műszakodat, ha gondolod.

-Oké. Remélem, tényleg segíteni fog ez a módszer.

-Én is nagyon remélem.

Ezután Cilla már hiába hallgatózott, nem hallott semmit azon kívül, hogy apja és Tom elmentek a szobájukba. Csendesen visszacsukta az ajtót, és a sok új információtól zúgó fejjel feküdt vissza.

„Minden reggel kísérgetni fognak az iskolába? Komolyan, mint egy dedóst! Utálom apámékat! Tom is visszautazhatott volna inkább Londonba, azok után, amit Phillel csinált! Nem baj, nem fogok vele jópofizni. Akkor is meg fogom oldani, hogy találkozhassak Dammel. És kész.”

Reggel már korán fent volt, egyszerűen nem tudott elaludni. Kíváncsi volt, vajon mi lesz a suliba vezető úton.

Az úton végül semmi érdekes nem történt. Tom próbált beszélgetni a lánnyal, de Cilla nem válaszolt. Egész úton csendben sétált a fiú mellett, aki a végére már megunta, és ő sem szólt egy szót sem. „Szórakoztató út!” – ujjongott magában a lány. „Most majd meglátja, hogy nekem se mindegy, ki kísér az iskolába!”

A giminél elbúcsúztak, és Cilla örömmel nyugtázta a Tom arcára kiülő haragot, amiért a lány nemtörődömködött. Rámosolygott unokabátyjára, és besétált az iskolába.

Iskola után szomorúan és dühösen vette észre, hogy Tom ott áll az iskola előtt, és őt várja! A hazafelé vezető út is ugyanolyan pocsék volt, mint reggel. Cilla udvariasan meghallgatta Tomot, de nem válaszolt.

-Na, idefigyelj, Cilla! – szólt végül Tom, és megállt egy sarkon. -Az oké, hogy nem szívesen jössz és mész velem az iskolába. De az már mégis nevetséges, hogy nem szólsz egy szót sem!

-Tessék, most szólok. Így jobb?

-Ne legyél már ilyen fafejű! Tudod, hogy csak neked akarunk jót!

-De ne így! És légyszíves, ne szorítsd ilyen erősen a karom. Eláll a keringésem.

-Oké, bocs. De nem én akartalak téged kísérgetni!

-Tudom, apám kért meg.

-Ezt meg honnan…

-Tegnap este hallottam, amikor beszéltetek.

-Akkor biztosan azt is hallottad, hogy én láttalak titeket a reptéren.

-Igen, hallottam. De miért kellett egyenesen apámékhoz rohannod? Miért nem tudtál egy kicsit hallgatni?

-Muszáj volt. Előbb-utóbb úgyis kiderült volna.

-De ezzel teljesen elrontottál mindent! Olyan jókedvem volt…

-Ezután is lehet jókedved…

-Nem, nem lehet! Csak Damiennal lehet! De ti ezt is megvonjátok tőlem!

-Csak azt szeretnénk, ha…

-Nem tudom, mit akartok, de azt biztosan nem, hogy boldog legyek!

-Cilla…

-Nem, hagyj! Most pedig szépen hazamegyünk egyetlen szó nélkül, értve vagyok? Nem akarok többé erről hallani!

-Oké. Menjünk.

Cilla és Tom szép csendben hazamentek. A lány eljátszotta, hogy milyen szófogadó, engedelmes, de közben már a legközelebbi randevút szervezte fejben, és arra gondolt, vajon tud-e beszélni Dammel mihamarabb?