-Micsoda???! – kiáltott levegő után kapkodva Cilla. –Ezt egyszerűen nem hiszem el! Nem gondoljátok, hogy ez már beteges?! – a lány teljesen kikelt magából.

Ugyanis szülei szerint nem elég az, ha Tom elkíséri mindennap az iskolába, és onnan haza; hanem jobbnak látták, ha még egy ember felügyeli lányuk minden lépését.

-Nem. Adelaine nagyon kedves asszony, szeretni fogod.

-De akkor is! Semmi magánéletem nem lesz?

-Nem kell még neked magánélet! Inkább a tanulással foglalkozz!

-Ez annyira nonszensz! Hogy lehettek ennyire begyepesedettek?

-Nézd már, hogy felvágták a nyelvét a kisasszonynak! Úgy látszik, mostanában túl keveset veszekedhettél másokkal. Most adod ki.

Cilla nagyon mérges lett. Hogy lehetnek ilyenek a szülei? Nagyon hiányzott már neki Damien, és úgy tekintett vissza az elmúlt két hétre, mint valami pokoljárásra. Tom minden nap kísérgette; apja árgus szemmel figyelte, mikor mit csinál, Damien csak titokban üzengetett neki; Phil és Greg pedig folyton beintegettek a gimi ablakán.

-Jó. De ezután nem lesz több vallatás?

-Milyen vallatás?

-Hát, amit Velence után műveltetek.

-Ha nem mész el sehová a tudtunk nélkül, akkor nem lesz.

-Rendben Akkor én el is vonultam a szobámba.

Felment az emeletre, és végigdőlt az ágyon. Tudta, hogy tanulnia kéne, de nem érdekelte. Elege volt mindenből. „Habár…” - gondolta. „Lehet, hogy tényleg jófej nő ez az Adelaine. Sőt, az is lehet, hogy szeretni fogom. Csak nem lehet mindenki olyan kockafejű, mint apámék. De igazából ő most a nevelőnőm lesz? Azt meg hogy? Nem a középkorban élünk! Hú, ez egyre zavarosabb!”

-Na, ez biztosan Adelaine lesz! – szólt Claude a csengő hallatán. Kinyitotta az ajtót, és a küszöbön a világ legrokonszenvesebb asszonya állt, akit Cilla valaha is látott. Körülbelül olyan magas volt, mint Cilla; rövid, fekete haja volt; és kedves mosolya. Kalapot viselt, és olyan volt, mintha egy mesekönyvből lépett volna ki.

-Szervusztok! Örülök, hogy látlak, Louise! Olyan régen találkoztunk! Hagy adjak egy puszit! – azzal odalépett Louise-hoz, és két puszit nyomott az arcára. –Mikor utoljára láttalak, még iskolába jártál! Hogy megnőttél azóta! És milyen csinos vagy!

-Ó, igazán köszönöm… - mondta Louise elpirulva.

-És ő a kedves férjed? Nagyon csinos ember, nagyon! Jól választottál, kicsim.

-Üdvözlöm, Claude Chabot vagyok – nyújtott kezet Adelaine-nek Claude.

-Szervusz. Szerintem tegeződjünk, úgy sokkal jobb lesz. Á, és bizonyára te vagy Cécilia! – fordult Cillához az asszony.

-Igen. Cécilia Chabot – mutatkozott be Cilla.

-Milyen gyönyörű arcocska! És ez a szépséges hajzuhatag! Mutasd magad, kislányom! – pörgette meg Cillát. –Istenem, de szép vagy! Mint egy hercegnő! Igazi tündér!

-Köszönöm… - motyogta Cilla fülig vörösödve.

-Nem hiába. Anyja lánya.

-Gyere, Adelaine, megmutatom, hol fogsz lakni. Lepakolhatsz, aztán tovább ismerkedhetsz a lányommal. Persze, mi is szeretnénk elmondani, amit majd kérünk tőled.

-Persze, ez természetes. Akkor mehetünk! – azzal Louise és Adelaine elvonultak a villa másik szárnyába.

-Jól vigyázz, Cécilia! – fordult Cillához apja. -Ha megpróbálod Adelaine-t magatok mellé állítani, annak nagyon rossz vége lesz, megértetted?

-Igen, megértettem – mondta durcásan a lány. –Igazi jókislány leszek, nem lesz velem semmi gond. Ígérem.

-Remélem is.

Mikor Claude elment, Cilla magában mosolyogva nézett utána. „Nahát, ez eddig még eszembe se jutott! Magunk mellé kell állítanom! Hát persze!”

Másnap ismét Tom kísérte Cillát az iskolába, de ezt a lány most csöppet sem bánta. Úgyse beszélget vele, addig is van ideje kigondolni, hogy is csinálja ezt az akciót. Ma valószínűleg felhívja Dam-et telefonon, és megbeszéli vele a dolgot. Aztán, ha Adelaine már úgyis a szövetségesük lesz, akkor majd tudnak találkozni is. Elvégre már jegyesek! Ne most kelljen már szétválniuk!

-Jó estét, kicsim! – nyitott be Cillához Adelaine. Már fél nyolc volt, de Cilla még mindig tanult. Legalábbis úgy csinált.

-Szia, Adelaine! Hoztál nekem teát? Jaj, de aranyos vagy!

-Gondoltam, jólesne ebben a nagy tanulásban. Sokat kell még tanulnod?

-Nem, már nem. Annyira nem vészes. De maradj még egy kicsit beszélgetni.

-Hát jó, egy kicsit még maradhatok – mondta Adelaine, és leült az ágyra. Cilla odaült mellé, és rámosolygott.

-Mesélj magadról, Cécilia! Olyan keveset beszélgettünk, és igazából még semmit nem tudok rólad.

-Jaj, nem nagyon szeretek magamról beszélni. Na jó, nagyvonalakban. Szóval 16 éves vagyok, gimnáziumba járok, 4-es, 5-ös tanuló vagyok, sok barátom van, és van egy vőlegényem, aki…

-Hogy mid van neked???

-Vőlegényem… - ismételte meg huncut mosollyal a lány, és megmutatta a gyűrűjét.

-Szentisten… anyuék bizonyára tudnak a dologról. Ugye tudnak??? – kérdezte nyomatékosabban a nő.

-Hát… ami azt illeti… nem nagyon…

-Ugye azt tudod, hogy ebből nagy baj lesz?

-Igen, de… nem fontos megtudniuk…

-De egyszer úgyis kiderül.

-Tőlem biztos, hogy nem tudják meg…

-Jó, értem, értem. Ígérem, tőlem se tudják meg. Becsszó.

-Köszönöm… - suttogta a lány.

-De azért mondd már el, ki ez a fiú!

-Damien Pernaud-nak hívják, 20 éves, és jelenleg a Sorbonne-on tanul. Nagyon aranyos, kedves fiú, de anyuék meg vannak győződve róla, hogy nem szabad együtt lennünk valami ostoba átok, vagy mi miatt.

-Értem. Szerintem ez butaság. Megnyugodhatsz, tőlem nem tudják meg a kis titkodat.

-Köszönöm! Tényleg, ez nekem annyira fontos! Amikor Velencében megkérte a kezem, majdnem elájultam! Egyébként oda is úgy szöktünk el... de ezt már tudják. Jaj, Adelaine, annyira szeretem!

-Látom rajtad, kicsim – mondta Adelaine mosolyogva, és megsimogatta Cilla arcát. –Segítek nektek. Meglátod, anyuék is meg fognak enyhülni egy idő után.

-Remélem… - sóhajtotta a lány, és hozzábújt Adelaine-hoz. Mintha egy kedves, fiatal nagymama lett volna, úgy babusgatta Cillát, és a lány örült, hogy valaki végre megérti őt, és nem akarja rögtön legyilkolni Damient. Igen, Adelaine az az ember, akiben a végtelenségig meg lehet bízni! Cilla máris megszerette őt. J