Már majdnem egy hónap telt el a temetés óta. Cilla még mindig rettenetesen bánatos volt Damien miatt. Kétnaponta járt ki a temetőbe, és halkan suttogott a sírkövekhez, segítséget kérve tőlük. Olyan volt, mintha Phil és Tom még élne, és néha hallani vélte válaszukat is. Közeledett az év vége, ezért szülei egyre jobban hajtották a tanulásban, de Cillát hidegen hagyta az iskola. Csak arra vágyott, hogy Damien átölelje, megcsókolja, és elvigye valahová, messze innen.

Louise és Claude is észrevették lányuk bánatát, de ők azt hitték, Tom miatt sírdogál. Ezért úgy gondolták, kicsit felvidítják. Talán még azt a Pernaud fiút is elfelejti. Hiszen Benjamin mennyire csinosabb, helyesebb, kedvesebb… és mennyire szereti az ő kislányukat! Talán ideje lenne fontolóra venni a fiú ajánlatát.

-Nem! Nem, nem és nem!

-Cécilia, ne ellenkezz ennyire!

-De olyan fiatal vagyok még! Hiszen még a középiskolát se fejeztem be! 16 éves vagyok, az ég szerelmére!

-Egy hónap múlva 17 leszel.

-De akkor is! Miért akartok megszabadulni tőlem?

-Nem akarunk megszabadulni tőled. De Benjamin nagyon szeret téged, és…

-Nem érdekel Benjamin! Utálom őt! Miért nem lehet ezt ésszel felfogni?

-Engem meg az nem érdekel, hogy hány éves vagy, és hogy mennyire szereted őt! Hozzámész, és kész!

-De hát csak 16 éves vagyok…

-Ezt már mondtad az előbb. Egyébként, ha Pernaud-hoz kéne hozzámenned, nem emlegetnéd ennyire a korodat.

-Damient hagyjuk ki ebből…

-Miért is?! Hiszen képes lettél volna hozzámenni az engedélyem nélkül! Na tessék! Ha ennyire férjhez akartál menni, akkor itt lehetőség!

-De miért nem én választok?

-Azért, mert én vagyok az apád!

-De hát már nem a középkorban vagyunk! Akkor volt szokás földért, egy házért, vagy egy disznóért eladni a lányokat! Tényleg, ti mit kértetek értem? – fordult Cilla indulatosan apja felé.

-Idefigyelj, Cécilia! Ne beszélj velem ilyen hangon, mert olyat kapsz, hogy a fal adja a másikat! Nem érdekel a véleményed, mi már anyáddal eldöntöttük! Nem lehet semmi ellenvetésed!

-De igen, lehet! Tudod, mit? Nekem egyszerűen csak annyit kell tennem, hogy kisétálok innen, és soha többé a büdös életben nem látsz!

-Nem mered megtenni. Amíg én vagyok az apád, nem fogsz ilyet tenni, megértetted?!

-Nem merem megtenni? Már eddig is ötvenszer elhúzhattam volna innen!

-Ha nagyon akarnád, már nem itt lennél.

 Cilla megütközve nézett apjára. Honnan a fenéből tudhatná, hogy neki mi a jó? Miért élősködik rajta?

-Na jó. Ebből elegem van, apa. Jól nézz meg, mert most látsz utoljára. Elmegyek innen.

-Tessék, az ajtó tárva nyitva! Nem fogok a küszöbre feküdni! Menjél! Na! Mit állsz még itt?! Menj csak! Rohanj a drágalátos kis Damienodhoz! Ó, bocsánat! Hiszen ő börtönben van! Akkor most mit fogsz csinálni? Az utcán fogsz dögleni! És ne várj tőlem semmi segítséget!

-Nem is kell segítség! GYŰLÖLLEK! – ordította könnyek közt a lány.

-Menj ahhoz a kis senki, mocskos Pernaudhoz! Ő a hozzád való! Jól kiegészítitek egymást! Egy kis Chabot cafka, meg egy szemétláda Pernaud! – sziszegte Claude.

-Hogy mersz így beszélni róla? Mit ártott ő neked? Ha őt bántod, engem is bántasz!

-Nocsak, ennyire összenőttetek? Sikerült behálóznia valami aljas trükkel! Menj, keresd meg, és maradj vele mindörökre! Mert én ide többé be nem fogadlak! Tűnj a szemem elől!

-Nem lehetsz ilyen! Csak azért, mert nem akarok hozzámenni ahhoz a kis bájgúnárhoz…

-Ja, hogy még nem mondtam? Hozzá fogsz menni, akár akarsz, akár nem!

-Miért teszed ezt velem?! Hiszen én Damient szeretem!

-Nem érdekel! Az én lányom nem lesz egy gyilkos felesége!

-Nem gyilkos! Phil ölte meg Tomot, nem Damien!

-És te még képes vagy hinni neki? Megáll az eszem! Takarodj innen, míg szépen mondom! Ne is lássalak!

-Apa… ne tedd ezt! Kérlek! Nem mehetek hozzá Benjamin-hoz!

-De azt meg nem fogom engedni, hogy ahhoz az aljadék, mocsok Pernaud felesége legyél!

-Elegem van belőled, apa! Te vagy az aljadék, mocsok, szemét… EGY UTOLSÓ SENKI! – ordította a lány. De épphogy kimondta, már csattant is az arcán az atyai pofon.

-Mielőtt visszabeszélsz az apádnak, gondolkozz, mit mondasz! – üvöltötte Claude. –Hozzámész Benjamin-hoz, és én többet nem törődök veled! Leveszem rólad a kezem! És legyen ez a végszó!

Azzal kiment a szobából, és bevágta maga után az ajtót. Cilla pedig könnyek közt roskadt le a földre, és még sokáig csendben sírdogált.