Cilla úgy érezte, teljesen elveszett. „Nem, ez nem történhet meg! Nem lehetnek ilyenek a szülei!” Ez tiszta olyan, mint a Rómeó és Júliában! – gondolta. „De ha ezt a tervet véghez viszik, én megölöm magam! Nem leszek Benjamin felesége! Hiszen én Damient szeretem!”

Feje zúgott a sok gondolattól, és ötlettől, amivel elkerülhetné ezt a házasságot. Tudta, hogy a házban már csak egy ember van, akire számíthat: Adelaine. Ha ő is elpártol tőle, akkor elveszett. Utána már tényleg csak az Isten segíthet.

-Mi baj van, kicsim? – kérdezte Adelaine a konyhába lépő Cillától.

-Semmi. Csak fáradt vagyok. Hol a csokis keksz?

-Apád megette. Már csak kevés volt benne.

„Na, még ez is!”

-De hát azt én vettem!

-A mogyoróvajat meg én szoktam venni, mégse jut belőle soha.

-Nem is tudtam, hogy szereted.

-Mert mire odáig jutok, hogy megkóstolom, mindig elfogy – mondta Adelaine mosolyogva. –De látom, hogy bánt valami. Nem akarod megosztani velem? Hátha tudok segíteni.

-Nem, semmi.

-Ugyan, akkor nem lenne vörös a szemed.

-Apáék… - szipogta a lány. –Férjhez akarnak adni! – tört ki zokogva. Szorosan hozzábújt Adelaine-hoz, és patakokban ömlő könnyekkel mesélte el az elmúlt fél óra eseményeit.

-Ne sírj, Cilla, ne sírj! Meglátod, egykettőre rendbe jönnek a dolgok!

-Nem! Semmi nem lesz rendben! Ezt már eldöntötték, és nem fognak visszakozni!

-Ugyan már! Ennyire nem tragikus a helyzet. Hiszen ez a Benjamin egy aranyos, kedves fiú, és ráadásul szeret téged.

Cilla hitetlenkedve nézett Adelaine-re. Lehetséges? Most még ő is elárulja?

-Hogy micsoda?

-Biztosan te is meg fogod szeretni. Meglásd, összeszoktok majd.

-HOGY ÉN AZZAL A KIS MAJOMMAL???!!! – ordította a lány magából kikelve. –Adelaine! Hogy teheted ezt?! Hiszen én bíztam benned! Nagyon jól tudod, mennyire szeretem Damient! Hogy lehetsz ilyen?! – fakadt sírva újból Cilla.

-Figyelj! Én tudom, hogy szeretted ezt a Damient, de meg kell értened! Ő most börtönben van, nem tud itt lenni veled.

-Szerettem? Múlt idő? Akkor hagy mondjak most valamit, Adelaine! Én még most is szeretem őt, és soha, senki mást nem leszek képes szeretni, megértetted?! Rajta kívül senki más ne csókoljon meg, ne fogja meg a kezem, ne érjen hozzám! Csak az övé leszek, senki másé!

-Nyugodj meg, Cilla. Én nem akarok veled összeveszni, de azt neked is látnod kell, hogy ez az egész csak egy tinédzserkori fellángolás, semmi több. Gyorsan jött, gyorsan megy. De Benjamin mellett biztos jövő vár rád. Ő mindent biztosítani tud neked, amire szükséged van. Most még fiatal vagy, de egy-két év, és belerázódsz. A szülei is biztosan segíteni fognak neked. Aztán meg majd egyedül is elboldogulsz, és jöhetnek a gyerekek is…

-Gyerekek? Mondd, te abszolút nem érted, miről beszélek? Hiába téptem itt a szám neked? NEM-MEGYEK-HOZZÁ! – mondta Cilla tagoltan. –Miért nem lehet ezt felfogni? Elegem van az egész világból! És belőled is! Azt hittem, te legalább megértesz majd, és mellém állsz, de úgy látszik, túl sokat vártam tőled!

-Na idefigyelj, kisasszony! Nem tűröm, hogy ilyen hangon beszélj egy felnőttel! Mit gondolsz? Én talán jókedvemből mondogatom neked, hogy ne szalassz el egy ilyen lehetőséget? Én csak neked akarok jót! Hogy ne vesszen kárba a jövőd! Nem hiszem, hogy Damien mellett olyan élet várna rád, amivel te is elégedett lennél. Hiszen örök életében ott lenne a priusza, amit a börtönben szerzett! Mondd, te együtt tudnál élni egy börtönviselt emberrel?

-IGEN! Mert szeretem! És már baromira elegem van abból, hogy mostanában mindenki ilyen fene nagy erővel jót akar nekem! Szálljatok le rólam! Azt fogom tenni, ami nekem jó, mert ez az én életem!

-Jó, én többet nem szólok bele a dolgaidba, abban biztos lehetsz. Makacs, tiszteletlen teremtés!

-Vén szipirtyó! Utálatos banya! Nem is bánom, ha végre békén hagysz!

-Meg is mondom apádéknak, hogy minél hamarabb adjanak hozzá Benjamien-hoz! Engedetlen lány! Legalább megszabadulnak tőled!

-Hát így állunk. Jól van. De legalább most kibújt a szög a zsákból! Nem kellesz többé, Adelaine! Nincs rád szükségem! Egyedül is boldogulok!

Azzal kirohant a konyhából, föl a szobájába. Órákig ült a sötétben az ágyán, párnáját szorongatva, de senki nem ment föl hozzá. Végül álomba sírta magát.