Cilla eldöntötte, hogy taktikát változtat. Egyszerűen át fog nézni a szülein! Igen, ez lesz a megoldás! Akkor majd végre megtudják, hogy milyen pocsék érzés az neki, amit művelnek.

Az iskolát is látszólag komolyabban vette. Rendesen tanult, és figyelt az órákon. (Igaz, néha elkalandoztak a gondolatai börtönben ülő szerelme felé…) Olyan ügyesen játszotta a szerepét, hogy még osztálytársainak se tűnt fel a hatalmas súly, ami a szívét nyomta. De egyik tesiórán kiborult a bili…

-Cilla! Igaz, hogy a pasid börtönben van? – kérdezte gonoszul Delphine. A lány ki nem állhatta Cillát, mert sokkal szebb és sikeresebb volt nála. Most viszont örült, hogy végre talált fogást rajta.

-Hogy mi? – kérdezte Cilla döbbenten, és majdnem leesett a bordásfalról.

-Na, ne tegyél már úgy, mintha nem tudnád.

-De te ezt honnan…

-Ugyan már! Nyílt titok mifelénk.

-Tifelétek?

-Igen. Apám ismeri a te apádat, és beszélgettek. De amint látom, tényleg igaz.

-És neked ehhez mi közöd? – kérdezett vissza emelt hangon Cilla, és leugrott Delphine mellé.

-Elég soká lesz, míg kiengedik a nagy szerelmedet – vigyorgott a lány. –Addigra már el is fogod felejteni.

-Elég! Most hagyd abba, mert neked ugrom, és megtépem azt a boglya hajad! Egyáltalán, honnan tudod, hogy mikor fogják kiengedni?!

-Anyám ügyvéd, így jól ismerem a törvényeket. Emberölésért jó pár évre bevarrhatják az embert.

-Te kis liba! Pukkadj meg! – azzal Cilla otthagyta a vigyorgó Delphine-t. Gyűlölte ezt a lányt, de nem tudott tenni semmit az ellen, hogy Delphine szadizza. Inkább elszámolt tízig…

Otthon se volt rózsásabb a helyzet. Mikor hazaért, apját már otthon találta. Nem szólt hozzá, egyszerűen besétált a szobájába, és becsapta az ajtót. Hallotta, hogy apja Louise-zal és Adelaine-nel beszélget, de hogy miről, azt nem tudta kivenni. Egész este fent maradt a szobájában, vacsorázni se ment le. Minek? Hogy ott is hallgassa az apja szentbeszédét az ígéretes jövőjéről, ami Benjamin mellett vár rá? Vagy hogy megint jól leordítsák, amiért ellent mert mondani?

Este korán lefeküdt. Még hallotta, mikor anyja bekopogott hozzá, de nem nyitott ajtót. Lassan elnyomta az álom. Hajnal körül felébredt. Valami nyugtalanította. A Fantom három csapást ígért. De vajon ebből mennyit váltott már be? Vajon Phil és Tom halála volt az első? Vagy csak az apja döntése a Benjamin-nal kötendő házasságáról? És hány „lépcsőfok” lehet még hátra?

Ahogy ezen töprengett, hirtelen olyan érzése támadt, mintha valaki lenne az erkélyen. Erőt vett magán, és odasétált az erkélyajtóhoz. Mikor elhúzta a függönyt, a lélegzete is elállt. Damien állt kint! Boldogan nyitotta ki az ajtót, és ölelte át szorosan a fiút. Kint szakadt az eső, de Cillát az sem érdekelte, hogy ő is bőrig ázik. Szenvedélyesen csókolták meg egymást, és Cilla nem akarta elhinni, hogy ez tényleg a valóság, nem álom.

-Hogyhogy itt vagy? – kérdezte az ágyon ülve Damien-tól a lány. –Ugye kiengedtek? És most már örökké itt leszel velem?

-Nem – Damien nem tudott ránézni Cillára. Érezte, hogy szúr a szeme, és nem akarta, hogy a lány így lássa. –El kell mondanom valamit… Csak ma este lehetek itt.

-Tessék…?

-Csak ma… holnap el kell mennem.

-De hát hová…?

-Marseille-be megyek.

-De miért? – érezte, hogy szemeit elöntik a könnyek. Mostanában nagyon sokat sírt, és egyre jobban legyengült.

-Átküldtek az ottani börtönbe. Azt mondták, valaki megkérte őket.

-De hát ki lehetett az? – kérdezte kétségbeesetten a lány. –Nem… mondd, hogy nem ő…

-De igen.

-Hogy lehet az apám ennyire szemét?! – fakadt sírva Cilla. –És azt még nem is mondtam, hogy… hozzá akarnak adni Benjamin Gautier-hez! Még Adelaine is elpártolt mellőlem! Mi lesz velünk?

-Nyugodj meg! Nem lesz semmi baj. Valamit kitalálunk. Ha kell, megszököm, és elviszlek valahová, jó messzire innen! Nem hagyom, hogy bajod essen.

-Jaj, Dam, annyira jó, hogy itt vagy nekem! – sóhajtott fel Cilla, és hozzábújt a fiúhoz.

Damien négy óra után ébredt. Cilla a karjaiban feküdt, a takaró lágyan követte karcsú vonalait. Damien szíve majd’ belehasadt a gondolatba, hogy itt kell hagynia a lányt. Az éjszaka szavak nélkül ugyan, de örök hűséget fogadtak egymásnak. Finoman simogatta Cilla haját, és mikor a lány is felébredt, gyöngéden megcsókolta. Cilla nem szorította magához takaróját, hiszen a fiú előtt nem volt takargatnivalója. Nem tudta elhinni, hogy ezzel vége mindennek. Egy fájdalmasan szép búcsúéjszaka, és vége? Ennyi lett volna? Nem érhet így véget ez a szerelem!

Könnyes szemmel nézte, ahogy a fiú felöltözik, és elindul az erkély felé. Cilla is felkelt, belebújt a hálóingébe, és még egyszer, utoljára átölelte Damient.

-Ne menj el, kérlek… - suttogta könnyek közt.

-Muszáj… De ígérem, visszajövök! Csak várj meg.

-Ne menj, még ne! Maradj! Csak egy kicsit még… kérlek…

-Nem lehet…

-Szeretlek…

-Én is nagyon szeretlek… Várj csak! Hoztam valamit – nyúlt a zsebébe a fiú. Cilla a rég elvesztett számológépére ismert a felé nyújtott tárgyban.

„A számológép… istenem, de régen volt! Akkor találkoztunk először… a bál… aztán amikor felmászott hozzám az erkélyre… a csodálatos randevúk… a velencei út… és most itt állunk, Damien a börtönből jött, és börtönbe megy, itthagy engem…”

Ahogy az emlékek egymás után rémlettek fel Cilla fejében, a lány teljesen kikészült. Csak sírt, és nem tudott már beszélni se.

-Cilla… kicsim… nyugodj meg… visszajövök… - nyugtatta Damien Cillát, de már őt is kevés választotta el a végső összeroppanástól.

-Miért… miért hagysz itt? Miért kell ennek így lennie…?

-Szeretlek…

-Damien…

-Most mennem kell… visszajövök…

-Damien! Ne hagyj itt!

-Visszajövök…

-Szeretlek, Damien…

Mikor a fiú kilépett az erkélyre, és leugrott a kertbe, Cilla még integetett neki, aztán zokogva roskadt le az ajtó tövébe. Most aztán vége… véget ért egy álom…