Mióta Damien elment, Cilla nem találta a helyét. Úgy érezte, mintha a szívét kitépték volna. Eddig minden reggel úgy ébredt, hogy ez a nap más lesz, és végre kiengedik a fiút. Bízott benne, hogy véget ér ez az egész rémálom, és ők újra együtt lehetnek. De az idő csak telt, és egyre jobban elvesztette a reményt.

A családja próbálta előkészíteni a Benjamin-nal kötendő házasságát, de nagyban hátráltatta őket Cilla ellenállása. A lány egyszerűen meggyűlölte a családját, és nem volt hajlandó együttműködni velük olyan dologban, amit ő egyszer s mindenkorra elutasított. Minden gondolata csak Damien körül forgott, és Grégorin kívül senkinek nem mondta el, hogy a fiú meglátogatta őt az elutazása előtti estén.

Egyik nap nem bírta tovább, és úgy döntött, kimegy a temetőbe. Ha leült Phil vagy Tom sírjánál, mindig megnyugodott. Mindig beszélt hozzájuk, de tudta, hogy nem fog választ kapni kérdéseire.

-Szia, Phil… - suttogott a sírhoz. Néhány szál virágot tett a vázába, és leült a sír szélére. Némán nézte a sírkövet: „Philippe Malbret, élt 22 évet”

-Miért kellett meghalnod? Olyan korán hagytál itt minket, olyan hirtelen… 22 év… és pont most nem vagy itt, amikor a legnagyobb szükség lenne rád… Az apám férjhez akar adni Benjamin Gautier-hez… Damien börtönben van… és most már Marseille-be vitték… soha többé nem fogom látni… most mit tegyek? – kérdezte, és letörölt egy könnycseppet az arcáról. Csak nézte a sírt és a virágokat, ahogy lágyan ringatóznak a könnyű szellőben.

-Nem tudom elmondani, mit jelentettél nekem. Még nem is tudtam megköszönni, amit értem tettél. Ha akkor nem segítesz, talán még mindig szenvednénk Dam-mel a szakítás miatt. Neked köszönhetünk mindent… drága Phil… remélem, vigyázol ránk onnan fentről… hiányzol…

Nem bírta tovább. Felállt a sír széléről, és elindult Tom sírja felé. Mindkét fiú nagyon hiányzott neki. Mikor elérte a másik sírt, nagyot sóhajtott, és érezte, hogy most már nem tudja visszatartani a könnyeit.

„Tom Chabot, élt 24 évet”- állt a sírkövön. Itt is tett virágot a vázába, de sokáig nem ült le. Nem tudta elhinni, hogy ez az egész tényleg megtörtént. Hogy Phil és Tom örökre itthagyták. Könnyei záporoztak, de nem tudott ellene semmit se tenni. Nem tudott állva maradni, le kellett ülnie.

-Tom… annyira hiányzol, hogy azt elmondani nem lehet… - suttogta. –Tudom, hogy az utóbbi időben nagyon hülye voltam, és utáltalak, de… ez csak gyerekes hülyeség volt… nagyon szeretlek… mikor még kicsik voltunk, olyan jó volt veled… de miért kellett ezt tenned? Miért ölted meg Phil-t? Miért nem tudtad félretenni a gyűlöleted? Ha csak egy kicsit is higgadtabb vagy… talán még mindig élnél… hiányzol, Tom… - nem tudta folytatni, hangja elcsuklott, és csendben sírva nézett szét a temetőben.

„Mennyi sír, mennyi márványtábla, mennyi emlék… egyszer én is itt fogok feküdni. Lehet, hogy nem is olyan soká. Meghalok, mint Júlia, az én Rómeómért. Vajon fognak sírni utánam? Kijönnek majd hozzám a temetőbe?” Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kergették egymást Cilla fejében. Tudta, hogy a végzetét ő sem kerülheti el.

Ahogy hazafelé ment, eszébejutott Damien. Leült egy padra, és gondolkodni kezdett. Emlékei sebesen száguldottak fejében.

„Drága szerelmem! Vajon mit csinálsz most? Gondolsz néha rám? A szívem darabokban hever. Nem tudom szavakba önteni az érzéseim, de talán nem is fontos. Hiszen ha elmondom, értéküket vesztik. Ugye milyen bölcs megállapítás? Ezt még te mondtad egyszer. Nem telik el úgy nap, hogy ne gondolnék rád. Mikor leszel itt velem újra? Nagyon hiányzol… Szeretlek!”

Lassan állt föl a padról. Mindenhol Damien arcát látta, akárhová nézett.

„Vajon mikor ér véget ez az egész? Meddig kell még szenvednünk?”