Miközben Cilla Párizsban bolyongott könnyek közt, Damien a Marseille-i börtönben feküdt az ágyán, és a plafont bámulta. Cilla arcát látta maga előtt, és csak az éltette, hogy ki kell jutnia innen. Már csak Cilla miatt is.

Rettenetesen szerette a lányt, és nem tudta elképzelni az életét nélküle.

„Nélküle… olyan, mintha nem is élnék. Mellette nincs szükségem semmire, és mikor vele vagyok, az ég is kékebb, ragyog minden. Akárcsak egy szentélyben. Ha most is vele lehetnék… hiába hívna bárki is, nem válaszolnék. Mikor a karjaimban tartom… csak ő létezik, minden mást elfelejtek! Érte mindent elhagytam… Miért kellett közénk állni? Nem bírtátok elviselni, hogy boldogok vagyunk?! De hisz a szerelem nem bűn! Nem mi vagyunk áldozatok, ti vagytok gyengék! Itt az idő, hogy kitárjátok a szíveteket… Hisz a szerelem boldoggá tesz! De most távol vagyok tőle, és érzem: megőrülök nélküle…”

Csak Cillára tudott gondolni. Úgy érezte magát, mint akit elüldöztek, és már soha nem térhet vissza. Tudta, érezte, hogy már nem fog sokáig tartani, de addig is ki kell bírnia!

Ekkor hallotta, hogy csapódik egy ajtó. Felkelt az ágyról, és az ajtóhoz lépett. Kinézett, pedig tudta, hogy nem hozzá jöttek. Annál nagyobb volt az öröm, amikor meglátta Greg-et közeledni egy őrrel az oldalán.

-Szia, Greg! – köszönt barátjának vidáman. Máris jobban érezte magát, hiszen Greg képes volt leutazni hozzá Marseille-be, hogy meglátogassa.

-Hello. Nézd, kit hoztam!

Damien boldogan nézett ki, hátha Cillát hozta le magával a fiú…

-Szia, anya… - mondta csalódottan, mikor látta, hogy „csak” édesanyja jött be hozzá.

-Szervusz, fiam. Nagyon hiányzol.

-Képzelem.

-Most miért mondod ezt? Nekem igenis nagyon fáj a hiányod…

-Nem, anya. Neked az fáj, hogy szégyent hoztam rád. Nem gondoltad volna, hogy a kicsi fiad egyszer börtönbe kerül. Pedig ez is benne volt a pakliban. Így most nem tudsz dicsekedni. De sajnálom, anya. Ez van.

-Damien… miért vagy ilyen velem? Nincs igazad! Miért vádolsz ilyen súlyos dolgokkal?

-Jaj, anya! Nem vádollak. Csak ismerlek. Tudom, hogy mennyit jelent neked egy zsíros üzlet, és most félsz, hogy annyi a jó hírednek. Miattam.

-Dam… te mindig is a fiam maradsz, azt tudnod kell. És nem érdekel, hogy mások mit gondolnak…

-Ez igazán megható. De azon nem változtat, hogy amíg Párizsban voltam, egyszer se jöttél be hozzám a börtönbe.

-Nem volt időm. Nagyon elfoglalt voltam.

-Ha igazán olyan sokat jelentek neked, mint mondtad, akkor szakíthattál volna rám egy kis időt.

-Az a kis Chabot lány se jött be hozzád, úgy tudom.

-De az más. Őt nem engedték a szülei.

-Ha igazán szeretne, ki tudta volna játszani a szüleit.

-Na, ejtsük a témát, jó?! Ne sértegesd Cillát, mert nincs igazad!

-Jó, én csak mondtam…

-De te ne mondjál csak úgy semmit…!

-Na, elég most már! – szólt közbe erélyesen Greg. –Elég! Legyen béke anya és fia közt! Épp elég bajunk van enélkül is! Dam! Próbáltam elhozni Cillát, de nem sikerült. Tudod, milyenek a szülei, főleg az apja. Szóval, cimbi, még ki kell bírnod egy kis ideig. Madame Pernaud, kérem, Ön se beszéljen ostobaságokat. Nem ismeri Cilla Chabot-t, így nem tudhatja, mennyire szereti Damien-t.

-Jó, oké, Greg, köszönjük a békítést. Remélem, anya, ezután sem fogunk ilyen apróságokon vitatkozni – mondta Damien. -Csak tudod, annyira kikészít ez a rabság. Főleg, hogy alaptalanul vádoltak meg. Nem én öltem meg Tom-ot, hanem Phil, mielőtt meghalt! Tényleg, az ügyvéd hogy halad? – kérdezte témát váltva.

-Jól. Lehet, hogy csak egy-két év, és kint is lehetsz.

-Egy-két év?!

-Igen. Habár próbálom egy kicsit jobban rugdosni, hogy lehetőleg még ebben az évben kiengedjenek.

-Az jó lenne. Csak az a baj, hogy Claude Chabot nagyon befolyásos ember, és nem hiszem, hogy bele fog nyugodni, ha kiengednek.

-Nem baj, fiam, én is befolyásos ember vagyok.

-Tényleg! – mondta Damien vigyorogva. –Akkor ugye…

-Nem, még nem tudom. Nem szeretnék semmi törvénybe ütközőt tenni…

-Jó, persze, megértem.

Mikor Greg és Madame Pernaud távoztak, Damien kicsit könnyebb szívvel feküdt vissza az ágyra. Lehet, hogy az anyjának sikerül őt kihoznia! Bárcsak, bárcsak…

-A francba! Ezt nem hiszem el! – kesergett Cilla fájós bokáját dörzsölve, kezében a letört cipősarokkal. Nagy nehezen elvánszorgott egy padig. –Esküszöm, soha többé nem veszek föl tűsarkú cipőt! Utálom!

Éppen a kisérettségijére igyekezett. Már több mint egy hónap telt el azóta, hogy Damien elment Marseille-be. Ő pedig próbált úgy élni, mintha mi sem történt volna. De ez nem volt egyszerű. Tanult megállás nélkül, hogy elterelje a figyelmét. Most pedig a kisérettségi lázában égett, hiszen ez egy igazi nagy megmérettetés volt. Mindig is utálta az ünneplőt, de ebben az esetben sajnos kötelező volt. Fekete szoknya, fehér blúz, és tűsarkú cipő – lett volna, ha nem törik le a sarka.

-Most mit csináljak? Apát nem hívom fel, mert ő úgyis csak azt mondaná, hogy minek hordok ilyen cipőt.

Végül úgy döntött, mégis felhívja a szüleit, hogy vigyenek neki másik cipőt. Felnézett az égre. Szürke felhők gyülekeztek az égen. „Mindjárt esni fog.” – gondolta. Egyedül volt a parkban. Néha elsietett mellette egy-egy ember, de rá se néztek.

Ekkor azonban Cillát hányinger fogta el. Szörnyen fájt a hasa, és émelygett. „Biztosan azért, mert nem ebédeltem. Kellene vennem valamit. De egyáltalán nem vagyok éhes. Ilyen hányingerrel még egyek?” Kicsit összegörnyedt, mikor belenyilallt a hasába. Nem értette, mi baja lehet. Vajon tényleg csak az ebéd kihagyása miatt? Mikor már szédült is, kezdett megrémülni. „Lehet, hogy valami komolyabb bajom van! Hiszen nem ez az első alkalom! Már pár napja is észleltem ilyet, és tegnap is szédültem egy kicsit. Jesszusom, mi van, ha valami halálos betegségem van?!”

Tovább azonban nem tudott gondolkodni, mert megint forogni kezdett vele a világ. Nem tudta felfogni, mi történik vele, csak forgott, és forgott… végül elsötétült előtte minden…