Mikor magához tért, már otthon feküdt, és édesanyja arcát látta, amint fölé hajol.

-Istenem! Fölébredt! Adelaine, hozz gyorsan egy csésze teát!

-Mi történt…? Miért vagyok itthon…?

-Elájultál, kicsim. A parkban találtunk rád, eszméletlenül. A doktor úr mindjárt itt lesz.

-De hát nincs semmi bajom. Teljesen jól vagyok – győzködte édesanyját. De mikor megpróbált felülni, olyan émelygés fogta el, hogy jobbnak látta visszafeküdni.

-Na, látod. Nem vagy te még jól.

-Meglehet – sóhajtott fel Cilla. Megitta a teát, amit Adelaine hozott be neki, majd nyakig betakarózott, és a fal felé fordult.

-Kimenjünk? – kérdezte Louise.

-Igen. Szeretnék egy kicsit pihenni. Tényleg nem érzem jól magam.

Mikor Louise és Adelaine kimentek, Cilla végre megnyugodott. Nem akarta, hogy ott sápítozzanak felette. Majd rendbejön. Biztosan csak valami vírus. Egy-két nap, és meggyógyul. Igaz, már egy hete észlelte magán ezeket a tüneteket, de nem szólt senkinek. Nem akarta őket idegesíteni.

Mikor az orvos megérkezett, Cillának fel kellett kelnie, hogy megvizsgálhassák. Mindenkit kiküldött a szobából, csak az orvost akarta látni. Úgyis megtudják a szülei.

-Hogy érzi magát? – tért egyből a lényegre a doktor.

-Nem jól.

-Milyen tünetek jelentkeztek? Nyújtsa ki a nyelvét!

-Szédelgés, görcsöl a hasam, émelygek, hányingerem van… és mostanában nagyon feszül a mellem – tette hozzá suttogva, nehogy szülei meghallják. –Minden szagra nagyon érzékeny vagyok.

Az orvos kerekre nyílt szemmel nézett rá.

-Biztos ebben?

-Igen. Ugye meggyógyulok?

-Igen, meggyógyul. Már van sejtésem, hogy mi lehet ez a „betegség”, de még nem szeretném elkiabálni. Holnap reggel kilencre jöjjön be még egy vizsgálatra.

-Egyedül menjek, vagy jöjjenek anyuék is? Mármint, hogy ez annyira súlyos, hogy nekik is tudniuk kell róla, vagy…

-Hát, előbb-utóbb ők is megtudják…

-De holnap még egyedül megyek, az biztos.

-Jó, ahogy gondolja. Akkor, viszlát, és ne felejtse el: holnap reggel kilenc!

Cilla rémülten hanyatlott vissza a párnájára. Vajon mi baja lehet?

Másnap reggel nagyon lassan készült. Nem akarta elsietni a halálos ítéletet. „Úgyis meghalok. Tudom, hogy halálos betegségem van. Ennyi volt földi pályafutásom. 17 év. Na, jó, még csak 16. De akkor is nagyon kevés! Drága Damien-om! Te vajon mit csinálsz most? Gondolsz rám? Lehet, hogy soha többé nem fogunk találkozni ebben az életben. Ég veled, drága!”

Kényelmes léptekkel haladt a kórház felé. Az ég kék volt, a Nap ragyogóan sütött, bárányfelhők úsztak az égen. Igazi idilli hangulat. De Cilla nem vett tudomást az időjárásról. Csak a saját bajával volt elfoglalva.

-Á, már vártam! Jöjjön be! – invitálta kedvesen az orvos.

-Jó reggelt! – köszönt kissé ijedten Cilla.

-Feküdjön föl az asztalra, kérem.

Az orvos még jobban megvizsgálta, mint előző nap.

-Igen… igen… szerintem menjünk át a nőgyógyászati osztályra, és ott is megejtünk egy-két vizsgálatot.

-Mi bajom van, doktor úr?

-Nemsokára megtudja.

Cilla kezdett teljesen bepánikolni. Nem értette, miért van szükség ennyi vizsgálatra.

-Most is megkérném, hogy feküdjön föl az asztalra.

Mikor Cilla ezt megtette, az orvos mosolyogva beállított egy-két műszert, és a rémült lány felé fordult.

-Húzza föl a felsőjét, kérem. Megnézünk egy hasi ultrahangot.

-Ultrahang?!

-Igen. Nem kell megijedni, nem fog fájni. Hm, úgy látszik jó volt a megérzésem – mondta az ultrahang közben az orvos. –Figyeljen, Cécilia. Most eldöntheti, hogy szól-e a szüleinek. Mondjuk, ebben a korban még a szülei felelősek magáért, ezért szerintem nem ártana tudniuk a dologról.

-Miért, mi bajom van?

-Nem tudom, gratuláljak-e, hiszen még csak 16 éves. De egy ilyen esemény…

-Mondja már!

-Pár hónap, és kisbabája lesz. Gratulálok.

Cillával fordult egyet a világ. Gyereket vár?!  De hát… még csak 16 éves! Ezt nem mondhatja el otthon!

Hazafelé menet is ezen gondolkozott. Úgy döntött, szüleinek nem mondja el. Tudta, hogy ez nem helyes, de megállapodott az orvossal, hogy ő sem mondja el. Ez egyszerűen nem lehet igaz! Nem, ez biztosan csak álom! Nem lehet terhes! Mikor történhetett…? Velence? Nem, az már régebben volt. Ekkor villámként csapott belé a felismerés: az az éjszaka, amikor Damien elment Marseille-be! Most mit tegyen? Természetesen ő is akart gyerekeket, és csakis Damien-tól, de nem így, ennyi idősen! Rengetegszer elképzelte már, milyen lesz a jövője Damien oldalán. Nagy ház, hatalmas kert, legalább három gyerek… de úgy gondolta, az még soká van! És most még Damien sincs itt, hogy segítsen!

Otthon tovább elmélkedett, esélyeit latolgatva. Ha megszüli ezt a gyereket, szüleinek nem szabad tudniuk róla, mert kitagadják. És egyáltalán hová tehetné? Adja árvaházba? Nem, arra nem vitte a lélek. Hiszen ő is csak egy kis ártatlan lény, aki nem tehet róla, hogy mikor, hová, és milyen körülmények között érkezik. Vetesse el? Nem, mert az olyan, mintha megölné. Akarta ezt a kisbabát, de ugyanakkor tartott is tőle, mi lesz vele ezután. Hiszen akkor abba kell hagynia az iskolát! Legalább az érettségije meg kell, hogy legyen! Nem, ez csakis a sors gonosz tréfája lehet! Miért pont vele történik mindez? Valamit tennie kell!