-Cécilia! Kislányom! Gyere be légy szíves apád irodájába! Szeretnénk veled valamit megbeszélni! – kiabált édesanyja Cillának.

A lány csigalassú léptekkel indult el az iroda felé. Nem érdekelte különösebben, mit akarnak neki mondani.

-Örülünk, hogy itt vagy. Nagyon régen beszéltünk már veled – mondta édesapja. –Ülj le, kérlek.

Cilla leült. „Hű, de ünnepélyes fogadtatás. Vajon miről lehet szó?”

-Igen? Hallgatlak titeket.

-Szóval… - fogott bele Claude. –Mint azt már tudod, nemsokára hozzámész Benjamin Gautier-hez.

„Úristen! A francba! Ez teljesen kiment a fejemből! Most aztán tényleg nyakig benne vagyok a szószban! Mit tegyek?”

-Apa, kérlek…

-Ne szakíts félbe! Szóval anyáddal úgy döntöttünk, hogy miért várjunk ezzel még két hetet? Már holnap megesküsztök!

-HOGY MICSODA???!!! – fakadt ki Cilla. –Ezt nem tehetitek! Hiszen világosan megmondtam, hogy nem megyek hozzá! – kiáltotta, és felpattant a székről.

-Igen?! Mi meg világosan megmondtuk, hogy itt mi döntünk, és nem a kisasszony! És nem szeretnék sírás-rívást, hisztit, mert olyan balhét csapok, hogy azt nem teszed zsebre! Holnap összeházasodtok, és punktum! Most pedig menj, és aludd ki magad. Holnap nehéz napod lesz.

-De még milyen nehéz! Ugyanis be kell járnom a várost, hogy valahol szállást találjak! Mert én itt nem maradok, az hót ziher!

-Igazán? Akkor menj! De ezt már mondtam a múltkor is. És mégis még mindig itt vagy. Nem értelek.

-Majd… nemsokára elmegyek. Már… megyek is… igen…

-Oké.

Cilla meglepődött. Most miért nem ordibál vele az apja? Miért nem marasztalja?

-Oké… megyek.

Azzal elindult az ajtó felé. Még egyszer visszapillantott az ajtóból. Claude az iratait rendezgette az asztalon, Louise pedig behúzta a függönyt.

-Na, jó, idefigyelj, Cécilia! – szólalt meg végre az apja. Most már határozottabban csengett a hangja. –Nem mehetsz el, mert nem engedem. Holnap hozzámész Benjamin-hoz, és semmi ellenvetést nem szeretnék hallani!

-Én akkor is elmegyek. Utálom Benjamin-t, és nem fogok hozzámenni! Nem kényszeríthetsz rá!

-Na, jó, ebből elegem van! Próbáltam kedvesebb lenni hozzád, de már túlságosan is elkanászodtál! Egész éjjel őrt állok az ajtódnál, és nem hagyom, hogy elmenj! Most pedig, menj a templomba. Szeretném, ha felkészülnél a holnapi menyegzőre.

-Templomba…

-Igen. De siess haza. Remélem, jó hatással lesz rád az Isten háza.

-Én nagyon jól megvagyok így is, köszönöm szépen! De legyen. Elmegyek a templomba.

Felment a szobájába, és elkezdett készülődni. Sokáig törte a fejét, hogy kerülhetné el a másnapi esküvőt, de semmi valamirevaló ötlet nem jutott az eszébe. Úgy érezte, egy ördögi lasszó szorítja a nyakát, és már nincs menekvés, lassan meg fog fulladni.

Ahogy készülődött, észrevett a polcon egy könyvet, amit már régen nem vett elő. A Rómeó és Júlia volt az. Eszébejutott a dráma cselekménye, és kísérteties hasonlóságot vélt felfedezni a saját életével. Belelapozott, és megakadt a szeme egy fejezeten, amelyben Júlia a templomba megy. Ő is éppen erre készült.

„Júliának Lőrinc barát álomitalt adott. Amikor megitta, álomba merült, és azt hitték, meghalt. Így sikerült elkerülnie a másnapi menyegzőt. Vajon van még ilyen ital a templomban? Ez talán megoldás lehetne a számomra is.”

Ennek szellemében készülődött tovább, a templomba.

„Sikerülnie kell!” – gondolta. „Érzem, hogy sikerülni fog!”