-CÉCILIA! – a sikoltás tőrként hasított a kora reggeli csendbe. –Uramisten! Claude! Adelaine! – Louise egyre hisztérikusabban sikoltozott. –Gyertek! Az ég szerelmére… GYERTEK MÁR! – zokogva esett térdre lánya ágya tövébe. –Cécilia… miért tetted ezt? Nem tudom elhinni… - zokogott.

-Mi történt…? Jesszusom… Louise… mi történt?

-Cécilia… meghalt! – zokogta az ágyra borulva Louise. –Megölte magát…

-Az… az nem lehet… nem… ez biztosan csak valami tréfa… Cécilia… ébredj, kicsim! Reggel van… - próbálta Claude ébresztgetni lányát, de Cilla nem kelt föl.

-CLAUDE! NEM ÉRTED, HOGY MEGHALT?! Nincs többé lányunk! – kiáltotta Louise zokogva.

-Uramisten… ez nem történhet meg… - mondta alig hallhatóan Adelaine, aki a szobába lépve azonnal átlátta a helyzetet. Végül ő is letérdelt Cilla ágya mellé, és csendesen sírni kezdett. Egyedül Claude tartotta magát, de ő is érezte, szemébe könnyek gyűlnek.

„Ezt értük hát el ezzel az ostoba ellenségeskedéssel. Nem akart hozzámenni Benjamin-hoz, mi mégis hozzákényszerítettük volna. Hogy lehettünk ilyen önzők? Csakis mi vagyunk hibásak! Ha nem tiltottunk volna neki annyi mindent… de most már nincs viszaút…”

-Mindjárt visszajövök… - érintette meg felesége vállát Claude. De Louise nem nézett föl, fejében ugyanazok a gondolatok kergették egymást, mint férjének. Adelaine sem látott már könnyeitől, és eldöntötte, ez az utolsó nap, amit itt tölt. Átment a saját szobájába, és pakolni kezdett.

-Mit csinálsz, Adelaine? – kérdezte Claude.

-Összepakolok. Elmegyek.

-De hát… ezt nem teheted! Nem mehetsz el!

-Miért nem? – kérdezte könnyei fátyolán át Adelaine. –Cilla meghalt. És ez részben az én hibám is.

-Ugyan már! Miért lenne a te hibád?

-Mert… én voltam az utolsó ember, akire számíthatott volna, de… én is elhagytam.

-Miről beszélsz?

-Mikor eldöntöttétek, hogy hozzáadjátok Benjamin Gautier-hez, ő hozzám futott, hogy segítsek neki, de én is egyet értettem veletek…

-De mégis miben tudtál volna neki segíteni?

-Mikor idejöttem… - kezdte el-elcsukló hangon a nő. –Mikor idejöttem, rögtön összebarátkoztunk. Nem úgy tekintett rám, mint egy nevelőnőre, aki ellenőrzi minden lépését, hanem mint egy barátnőre. Egyedül velem osztotta meg minden örömét, minden bánatát, minden félelmét… - sóhajtott egyet, és becsukta a szekrényajtót. –Én segítettem neki, hogy találkozhasson Damien Pernaud-val… igen, tudom, mit akarsz mondani… de kérlek, ne szakíts most félbe! – mondta Claude hitetlenkedő arcára nézve. –Ez a lány… őrülten szerelmes ebbe a fiúba. Mikor Velencében voltak… eljegyezték egymást… és ő tudja, hogy nem Damien, hanem Philippe Malbret ölte meg Tomot. De ti nem hittetek neki. Hozzám fordult először, amikor megtudta, hogy ennek a Benjamin-nak szánjátok, de én elhajtottam, mondván… - érezte, hogy könnyei kicsordulnak. –Mondván, hogy ez a fiú boldog jövőt biztosít neki, nem úgy, mint Damien, aki börtönben van…

-Jaj, Adelaine… ezért még ne menj el! Kérlek, maradj!

-De hát meghalt a drágám! Nem tudok itt maradni tovább!

-Nem mehetsz el! Legalább még ma maradj itt!

-Hát jó… - egyezett bele Adelaine nehéz szívvel.

Eközben már a Gautier házba is eljutott Cilla „halálhíre”. Lefújták az esküvőt, és biztosították Chabot-ékat, hogy ott lesznek a temetésen.

Cillát felöltöztették a legszebb ruhájába, és a családi kriptában ravatalozták föl. Louise vigasztalhatatlanul sírt, Claude próbálta vigasztalni feleségét, de még ő sem tudta felfogni, hogy történhetett mindez.

Cilla gyönyörű volt, ahogy ott feküdt a nyitott koporsóban, virágtakaróban. A kripta megtelt virágokkal, és mécsesekkel, amiket a gyászolók tettek oda.

Damien fütyörészve sétált a kertben, élvezve a szabadság édes ízét. Várta az alkalmas időt, amikor elmehet szerelméért a kriptába, és elviheti magával. Gondolatai minduntalan elkalandoztak a boldog jövő és a születendő kisbaba irányába.

Úgy érezte, évek teltek el estig, amikor elindult a Chabot kriptába. Még soha nem járt éjszaka a temetőben, de nem félt. Csak a szerelem hajtotta, és tudta, Cilláért bármire képes lenne.

Viszonylag hamar megtalálta a kriptát, valami megmagyarázhatatlan erő vezette. Felnézett az építmény homlokzatára, és ott meg is látta a várt feliratot: „CHABOT”

Benyitott, és azonnal megcsapta a hűvös, dohos levegő. Léptei visszhangoztak a nyirkos padlón, ahogy haladt egyre beljebb és beljebb.

Szíve nagyot dobbant, amikor meglátta a koporsót egy emelvényen. Mégis valami különös borzongás járta át, ahogy körül pillantott a teremben. Lassan, nagyon lassan indult az emelvény felé. Már csak néhány lépés, és megpillantja szerelmét…

-Cilla… itt vagyok… szerelmem… atyaisten… hol lehet? De hát… azt mondták, itt lesz!

Cilla nem feküdt a koporsóban, egyszerűen eltűnt!