-Azt akarja mondani, hogy a lányunkat egy őrült tartja fogva? – kérdezte Louise, aki még mindig nem akarta elhinni, hogy ez az egész megtörténhet. Csendesen szipogott férje vállán.

-Nem őrült, csak egy kicsit… megszállott…

-Inkább azt mondja, hogy tudnánk szegény Cillát onnan kihozni? – szólalt meg Claude is, aki eddig csendben hallgatta Damien-t.

-Nézzék. Ez nem lesz egyszerű, azt már most garantálom. De talán együtt sikerülhet. Valakinek le kell mennie a csatornába, és ki kell csalnia onnan a Fantomot. Aztán utána együttes erővel…

-Megöljük?- kérdezte Claude.

-Nem, nem öljük meg. Csak rávesszük, hogy menjen el innen, és hagyjon békén minket.

-És gondolja, hogy ez az egész ilyen egyszerű lesz? – horkant fel Claude, és felállt a kanapéról. –Ahogy hallom, ez már nem az első húzása ennek az embernek. Félelmetes.

-Sikerülni fog! Bízzanak bennem! És bízzanak magukban is! Szólok a barátomnak, Grégorinak is, így többen leszünk. Igaz, csak egy emberrel, de az is valami!

Azzal Damien kiment a szobából.

-Nem tetszik ez nekem – suttogta Claude. –Túl egyszerű. Nem fog ilyen simán menni. Féltem a lányunkat.

Eközben Cilla kezdett ébredezni az ájulásból. Az ágyon feküdt, és megnyugodva tapasztalta, hogy a Fantom jó távol volt tőle. A férfi megint az orgonánál ült, ő pedig rendesen fel volt öltözve. „Hú, akkor nem történt semmi, hál’ istennek! Legalábbis remélem…”- gondolta a lány.

A Fantom ránézett, de utána visszafordult, és tovább játszott az orgonán. Cilla összeszedte minden bátorságát, és elindult a férfi felé.

-Csak… szeretnék valamit kérni…

-Mondd – a Fantom rá se nézett.

-Szeretném, ha legalább egy percre kiengednél innen.

-Nem lehet. Értesítenéd a családodat, ők pedig megszöktetnének téged.

-De nem!

-De igen. Feküdj vissza.

-Nem.

-Akkor nem. Akkor állj itt továbbra is, és bámulj ki a fejedből.

Cilla elkerekedett szemmel nézett rá. Végül egy kicsit távolabb állt, és elkezdett töprengeni.

„Hülye. Azt hiszi, most ő nyert. De majd megmutatom én, hogy velem nem lehet játszani!”

-Oké, akkor leülök ide, és nem mozdulok – mondta Cilla, és leült a tó partjára.

-Tégy úgy – a Fantom még mindig nyugodt volt.

-Éhes vagyok és szomjas – kezdett nyafogni Cilla egy idő után.

-Bírd ki.

-De fázom is.

-Akkor vegyél föl valami göncöt.

-Nincs másik ruhám.

-Vedd magadra a takarót.

-Nem.

-Akkor fagyj meg! – kiáltott rá a Fantom. Cilla összerezzent. Jobbnak látta, ha nem idegesíti tovább a férfit.

Egy kis idő után felállt a tó partjáról, és odasétált a Fantomhoz.

-Sajnálom, hogy ilyen lett a kapcsolatunk – mondta csendesen. –Az elején még olyan jóban voltunk.

-Igen.

-De most… szeretném, ha kibékülnénk.

-Nocsak? Mit akarsz, hogy ilyen szépen beszélsz?

-Semmit. Csak gondoltam, legyünk jóban, ha már itt fogok élni ezentúl.

-Jó. De most már hagyj békén. Meg kell komponálnom egy új dallamot.

-Oké – azzal Cilla elindult vissza az ágyához. De egyszer csak gondolt egyet, és visszafordult. Odament a Fantomhoz, és megsimogatta az arcát. A Fantom nem tudta mire vélni a lány kedves mozdulatát. Cilla mélyen a szemébe nézett, majd egy óvatlan pillanatban lekapta a férfi álarcát!

Rettenetesen megrémült! A Fantom azonnal az arcához kapott, őt pedig fellökte.

-Te kis álnok vipera! Hitvány, aljas kis démon! Ezt akartad látni talán?! – kérdezte, és belenézett a tükörbe. Cilla lassan feltápászkodott, és fájós oldalát tapogatta, amire ráesett. A Fantom teljesen magánkívül volt. Odarohant a rémült lányhoz, és egészen közel hajolt hozzá.

-Te hazug, kétszínű kígyó! Most már biztos, hogy rabom leszel! Takarodj a szemem elől!

Cillának nem kellett kétszer mondani. Felpattant, és berohant a hálófülkéjébe. Magára húzta a takarót, és reszketve próbálta elfeledni azt a szörnyű arcot, amit látott. De ami még ennél is ijesztőbb, az a Fantom haragja volt. Kiabált vele, és már egyáltalán nemolyan volt, mint amilyennek megismerte. Tudta, hogy rémes lesz minden egyes vele töltött perc, és nem fogja kibírni.

Az élete tragikus fordulatot vett…