Egy óra sem telt el, és a Fantom odament Cillához.

-Bocsáss meg! Nem akartam veled kiabálni, csak… allergiás vagyok rá, ha leveszik az álarcomat. Gyűlölöm az arcomat, és szeretném, ha soha senki nem tudná meg, milyen is valójában.

-Rettenetesen megijedtem, azt ugye tudod? Nem, nem az arcodtól, hanem attól, ahogy viselkedtél. Nem volt szép.

-Igen, tudom, kicsit túlreagáltam a dolgot.

-Oké, felejtsük el. Remélem, nem lesz több ilyen – mondta Cilla csendesen, és szerette volna hinni, hogy tényleg minden rendben lesz ezután. Pedig tudta, hogy ezek után már semmi se lesz rendben.

-Adok neked valamit, Cilla – szólt halkan a Fantom, és a lány kezébe nyomott valami kicsi, hideg dolgot. –Azt hiszem, ez a tiéd.

Cilla kinyitotta a tenyerét, és a jegygyűrűjét látta megcsillanni benne. Elmosolyodott.

-Köszönöm – mondta hálásan a Fantomnak. De a férfi már mást nézett…

-Várj, jó hírem van! – szólalt meg hirtelen a Fantom. –Vendégünk lesz!

Cilla feltápászkodott az ágyáról, és kinézett a függöny mögül. A szíve hevesebben kezdett dobogni, mikor meglátta, ki áll a vasrács mögött a tóban…

-Damien! – kiáltott fel boldogan, és leszaladt a tó partjára.

-Ó, monsieur, Ön itt! Milyen megtiszteltetés!

A Fantom odasétált a lányhoz, és magához ölelte.

-Úgy vágytam már rá, hogy lássam Önt! S hogy ez milyen öröm, arra nincs kifejezés!

-Engedj el!  -próbált Cilla kiszabadulni a férfi karjaiból. A Fantom elengedte.

Damien nagyon fáradtnak látszott, csuromvíz volt az úszástól.

-Kérem! Engedje szabadon, kérem! Nem sajnál senkit?! – kiáltott a Fantomra. Hangja visszhangot vert a csatornában.

-Ó, hát szerelmes a fiatalúr! – vigyorgott a Fantom.

-Hagyd, Damien! Hiába minden! – szólt Cilla szerelmének.

-Hisz’ látja! Szívemből szeretem Cillát! Szánjon meg minket! – Damiennak esze ágában se volt feladni.

-Hát szánalom az nekem se sok jut! – kiabálta a Fantom egyre dühösebben.

-Kérem! Engedje látnom őt…! – szólt Damien esdekelve.

-No, hát várva várom! – egyezett bele a Fantom. Meghúzott egy kart, amitől a vasrács lassan felgördült.

-Nos, monsieur, Isten hozta! – a Fantom kényelmesen besétált a tóba, és lehajolt, mintha valamit fel akarna venni a víz alól. -Tán csak nem hitte, hogy bántom őt? Az Ön bűnéért miért fizessen meg más?! – kiáltotta, és egy vastag kötelet dobott Damien nyakára. Cilla felsikoltott.

-Ne! Engedd el!

A Fantom egyre erősebbre húzta a kötelet.

-Nem menthet meg téged senki, hacsak nem Cilla! Nem fogom ugyanazt a hibát elkövetni, mint Christine esetében, hogy elengedem! Cilla megmenthet, de soha nem engedem el őt!

Ekkor a rémült lányhoz fordult.

-Add nekem szívedet! Ennek árán mentsd meg őt! Ha nemet mondanál, rá kínhalál vár! E kettő közt dönts! Innen már nincsen visszaút!

Cilla könnyes arccal, hitetlenkedve nézett a férfira, akiben már nem látta ugyanazt a varázslatos embert, mint egykor. Akadozva, könnyeit nyelve tudott csak megszólalni.

-Csak szánalommal néztem eddig rád… de ez… most gyűlöletté vált! – kiáltott sírva.

A Fantom még szorosabbra húzta a kötelet Damien nyakán. A fiú már egyre nehezebben lélegzett.

-Az én hibám… bocsáss meg, Cilla… - szólt el-elcsukló hangon. –Nem kellett volna belekevernem téged… ebbe az egészbe…

-Miről beszélsz? – kérdezte Cilla. –Szerelmem, mondd el, kérlek, miről van szó!

-Most nincs idő bájcsevejre! Cilla, most rajtad múlik élet vagy halál! – kiáltotta a Fantom, és úgy meghúzta a kötelet, hogy Damien érezte, már szinte nem is kap levegőt. Nem csak a nyakát, a kezeit, és az egész testét béklyóba kötötték a vastag kötelek. –Már nincs rá mód, hogy meghátrálj! Válassz! Ő vagy én?!

Cilla ezt egyszerűen nem tudta felfogni, hogy lehet ilyen szemét, és velejéig gonosz valaki. Görcsösen markolta a gyűrűt, mintha attól várna megoldást erre a rémes helyzetre. Végig nézett mindazon, amit maga körül látott. A Fantomon, aki máris győztesnek érezte magát; Damienon, aki már alig kapott levegőt, és kétségbeesve nézett rá. Cillának nagyon fájt, ahogy belenézett Damien szemeibe, amiben ebben a percben egy emberélet szenvedése tükröződött…

-Döntöttem… - szólalt meg nagy nehezen a lány. Aztán, maga se értette, miért, némán elindult a két férfi felé. És mintha egy régi dalt hallana, énekelni kezdett.

-Magányos árnyék az éjben… balsorsod börtönbe zárt… Az ég engem küldött, hogy meglásd, van, ki gondol rád!

Azzal odalépett a Fantomhoz, és megcsókolta. Nem tudott már gondolkodni sem, csak azt tudta, hogy helyesen cselekedett. Hiszen így megmentette Damient, és a fiú talán még boldog lehet valaki oldalán.

A Fantom nem tudta elhinni, hogy a lány tényleg megtette. Ránézett, és újra megcsókolta. Damien tudta, hogy ez a csók nem a Fantomnak, hanem ennek a sarokba szorított helyzetnek szól, de mégis majd’ beleszakadt a szíve… Beváltotta hát a Fantom a három lépcsőt!