Reggel Cilla vidáman ébredt. Megnyugtató volt a tudat, hogy nem kell többé rettegnie a Fantomtól, de ugyanakkor sajnálta is a férfit azért a rettenetes magányért, amiben élt.

Mosolyogva nézett körül a szobájában. Máskor nem látta ilyen vidámnak, napsugarasnak a szobáját. A narancssárga falak a beszűrődő napfényben olyanok voltak, mintha lángolnának. A kedves plüssjátékok a polcokról mosolyogtak rá, Cilla pedig visszanevetett rájuk. Boldogan mosolyogva huppant vissza a párnájára, és ránézett Damienra, aki mellette feküdt. A szíve hevesebben vert a fiú láttán, és még mindig nem tudta elhinni, hogy ez nem csak egy álom. Csak nézte, nézte szerelmét, és még jobban beleszeretett. Tudta, hogy őket egymásnak teremtette az ég, és most már soha, senki nem választhatja el őket.

Mikor Damien is felébredt, Cilla hozzábújt. Csak egy valami járt az eszükben, amit még nem tudtak eddig megbeszélni…

-Cilla! Tudod, hogy valamit még meg kéne beszélnünk – mondta Damien, miközben a lány haját simogatta.

-Igen, sejtem, hogy miről lehet szó – mosolygott Cilla is.

-Szóval… mi már hivatalosan jegyesek vagyunk… és pár hónap múlva kisbabánk születik… meg kéne ejtenünk azt az esküvőt, nem gondolod?

-De igen! – kiáltott Cilla, és úgy érezte, mindjárt kiugrik a szíve. –De… - bizonytalanodott el. –A szüleinknek is szólnunk kéne. És ők… nem tudom, hogy fülig érő szájjal fogadnák-e a hírt… meg te is…

-Mi van velem?

-Hát, szóval… neked még vissza kell menned a börtönbe, nem?

-Erre sajnos nem gondoltam… - mondta csendesen a fiú, és kimászott az ágyból. Cilla gyorsan átfeküdt Damien oldalára, és onnan nézte a fiút nagy zöld szemeivel.

-Jaj, Istenem, úgy bánt, hogy megemlítettem!

-Semmi baj. Csak figyelmeztettél, hogy nehogy túlságosan elszálljak.

-Nem… ezt nem akartam! De valahogy be kéne bizonyítanunk az ártatlanságodat.

-Igen, de te hogy kezdenéd? Mondjuk, beszélj apáddal, hogy tegyen félre minden ellenérzést velem kapcsolatban, és koncentráljon a te boldogságodra a sajátja helyett!

-Ugyan, apu nem olyan…

-Nem? Hát akkor ki rángatott el tőlem a bálon – csak hogy kezdjük az elején -? Ki állította rád Tomot, majd Adelaine-t Velence után, hogy vigyázzák minden lépésedet?

-De Adelaine utána mellénk állt…

-Igen, de ez csak ideig-óráig tartott. Hiszen tudod, hogy nagyon is pártolta apád tervét, hogy hozzáadjanak téged ahhoz a Benjamin-hez! És ezek csak a finomabb húzásai voltak. Utána belevágott a tutiba! Börtönbe jutatott engem, téged odaígért Benjamin-nek, utána átszállítatott engem a Marseille-i dutyiba, aztán meg közölte, hogy készülhetsz a másnapi esküvődre. Vagy nem így volt? Tett rá magasról, hogy neked mi a jó! Csak a saját érdekeit tartotta szem előtt! Sőt, aznap este, amikor téged elrabolt a Fantom, majdnem kihajított a házatokból! Azért, mert oda mertem menni, hogy szóljak az eltűnésedről! Ha akkor nem megyek oda, talán még most is a Fantommal lennél! Úgyhogy ezek után ne védd itt nekem az apádat!

Cilla lehajtotta a fejét. Tudta, hogy a fiúnak igaza van, de még magának sem merte bevallani. Igen, valóban, az apja a hibás. Valamit tenniük kéne. De mit?

-Figyelj, Dam, szerintem ketten kéne beszélnünk vele. Elmondhatnánk a terhességemet, meg azt, hogy szeretnénk összeházasodni. Hátha megenyhülne.

-Aha, persze. Maximum jól kivágnának innen téged, hogy a lábad se érné a földet.

-Egy próbát megér.

Végül erre nem volt szükség. Claude és Louise együtt döntött úgy, itt az ideje, hogy a gyerekek megtudják az igazságot. Áthívták Damien édesanyját, Viviane-t, és Grégorit is.

-Üljetek le – mondták a szobába lépő Cillának és Damiennak. A két fiatal leült Grégori mellé a kanapéra. Greg biztatóan rájuk mosolygott, de Damien elfordította a fejét. Érezte, hogy most valami nagyon súlyos dolgot fognak megtudni, és legszívesebben elfutott volna. Cilla megszorította a kezét, és ő is ránézett a velük szemben álló szülőkre. Sajnálta, hogy Monsieur Pernaud már nem lehet itt.

-Örülök, hogy rászántátok magatokat arra, hogy meghallgassatok minket – kezdte Louise. Bátortalanul ránézett férjére, aki biccentett a fejével. A nő megnyugodott, és visszafordult a „gyerekekhez”. Mélyen belenézett lánya szemébe, és nagyot sóhajtott.

-Claude, nem szeretnéd inkább te elmondani? – kérdezte férjétől.

-Együtt is elmondhatjuk, és esetleg Viviane is tud majd segíteni – nézett rá Madame Pernaud-ra.

-Igen, szerintem is hárman mondjuk el – lépett közelebb Viviane.

-Az a történet, amit a bál után meséltünk neked az autóbalesetről, nem igaz – mondta csendesen Claude. –Csak kitaláltuk, mert nem akartuk, hogy megrémülj.

Cilla érezte, hogy megfordul vele a világ. Örült, hogy ül, mert biztosan összeesett volna. A szülei hazudtak neki… ez nem lehet igaz!

-A történet sokkal bonyolultabb, mint azt hinnéd – folytatta Claude, és átkarolta feleségét. –Minden nagyon régen történt. Ez a történet kapcsolatban van az utóbbi idők eseményeivel. Nagyon szoros kapcsolatban. Viviane, folytasd te!

-Hát jó, rendben van. Fiam – fordult Damien felé. –Te már tudsz pár dolgot, de olyan sok mindent neked sem meséltem el. A Pernaud család… a családunk… grófi leszármazott… a Chagny grófi családból – nézett fel, és szemeiben valami különös csillogás volt látható.

„Chagny? Az nem lehet! Christine és Raoul…”

-Igen, tudom, mit akarsz mondani, de ne most, kérlek! – nézett fiára Viviane, és hangja egyre halkult. Az utóbbi idő viszályai, és most ez a szörnyű eset a Fantommal… Csoda, hogy még él a fia! –Majd’ 140 évvel ezelőtt történt az az eset, amit már biztosan ismertek Gaston Leroux regényéből. A Fantom – Christine – Raoul háromszög. A Fantom elengedte a szerelmeseket, és mi az ő leszármazottaik vagyunk. Eddig nem is volt semmi jele a bosszúnak, de a bál előtt kaptam egy levelet a Fantomtól, amiben figyelmeztetett, hogy egy nagyon nagy katasztrófa van készülőben. Nagyon megijedtem, és amikor megtudtam, hogy beleszerettél Cécilia Chabot-ba, teljesen bepánikoltam. Grégori, és Phil is, amikor még élt, próbáltak nyugtatni, de nem hatott rám semmi. Az orvos is fölírt nekem egy csomó gyógyszert, nyugtatókat, meg ilyeneket, de ugyanúgy rettegtem. Tudtam, hogy ez a szerelem veszélyes.

-De ne szaladjunk ennyire előre – szólt közbe Claude. –Mondjuk el az előzményeket is. A két család valamikor a legnagyobb barátságban élt. Mindenüket megosztották egymással, együtt mentek mindenhová, még a céget is közösen vezették. Azért beszélek múlt időben, mert ez még a szüleink, és a nagyszüleink története. De aztán minden megváltozott. A Fantom már akkor is értett a viharkeltéshez. Mi pedig csak sodródtunk. Mivel Pernaud-ék Christine (a Fantom egykori nagy szerelme) és Raoul de Chagny gróf leszármazottai, a mi kis barátocskánk mindent megtett, hogy viszályt szítson. Nem tudta elfelejteni, hogy Raoul elvitte tőle az egyetlen embert, akit ő valaha is szeretett, és aki őt is viszontszerette. Ezért örök bosszút esküdött a leszármazottak ellen, és csak idő kérdése volt, hogy mikor csap le. Apró stiklikkel, félreértésekkel tette ellenséggé a két családot. Mi már nem is tudjuk, mik voltak ezek a húzások. Aztán egyszer ránk került a sor. Amikor meséltünk neked arról a cannes-i nyaralásunkról Tom szüleivel, nem volt minden hazugság. Az ugyan igaz, hogy Tomnak nem volt húga, de… akkor este tényleg meghalt valaki… vagy inkább valakik…

Cilla most már tényleg nem értett semmit. Csak nézte szótlanul a szüleit: édesanyját, ahogy a sarokban zokog; az apját, ahogy semmibe révedő tekintettel bámulja a padlót. Majd Adelaine-re futott a pillantása, aki egy pohár vízzel kínálja Louise-t. Viviane még nyugodtnak tűnt, de alig láthatóan reszketett. Damien nem nézett senkire, csak szomorúan nézett ki az ablakon. Cilla érezte, hogy a fiú egy kicsit jobban megszorítja a kezét. Grégori tűnt a legnyugodtabbnak, de azért ő is kíváncsi volt, mi történhetett.

-Édesanyád és én láttuk, hogy mi történt. Pár méterre álltunk tőlük, és… - Claude hangja elcsuklott, ahogy eszébejutottak annak a rémes éjszakának az eseményei. -… mégsem tudtuk megmenteni őket…

-De kiket, apa? – kérdezte Cilla.

-A nagynénéd… tudod, anyád húga, és… - fordult Damien felé. -… és a te nagybátyád, apád öccse. Ők akkor este haltak meg. Evelyne, a nagynénéd, és Nicolas Pernaud nagyon szerelmesek voltak egymásba. Talán nem annyira, mint most ti, de őket sem lehetett szétválasztani. Ők is ott voltak aznap este abban az étteremben, mint mi. Nagyon összevesztünk velük. Evelyne kirohant az étteremből, Nicolas pedig utána. Viviane, és Patrick pedig épp akkor érkezett, amikor ők kirohantak az utcára. Nicolas nem érte utol Evelyne-t, és Viviane-ék elütötték őt. Azonnal meghalt. Nicolas nem tudta felfogni, hogy mindez hogy történhetett, és mire észbe kaptunk, a fiú megölte magát. Az utolsó szó, amit kimondott, az volt, hogy: „Evelyne…”

Cilla érezte, hogy könnyei patakokban folynak le arcán, de nem törölte le. Ez szörnyű! Vajon mi lesz a folytatás? Ezt nem lehet ép ésszel felfogni! Ő is biztosan megölte volna magát, ha a szerelme a szeme láttára hal meg, és már nem tud rajta segíteni. Ráadásul a nagynénjét Damien szülei ölték meg…

-Később tudtuk meg, hogy ez az egész a Fantom bosszúja miatt van – folytatta Claude egy kissé bátrabb hangon. –És amikor te is, Cilla, szerelmes lettél egy Pernaud-ba, azt hittem, itt a vég. Nem rád, hanem érted haragudtam. Nagyon féltettünk, mert tudtuk, hogy ez a Fantom bármire képes. Mikor elmesélted anyádnak, hogy lent voltál a csatornában ezzel az alakkal, egész éjjel arról beszélgettünk, hogy hogy tudnánk téged megmenteni.

-Aztán, amikor leveleket kaptunk – folytatta Viviane. –Mindannyian nagyon megrémültünk. Próbáltuk hinni a bál után, hogy a szerelmetek csak egy múló fellángolás, amit a bál varázsa hozott ki belőletek, de a levelek után már biztosra vettük, hogy ez nem egy egyszerű szerelem.

-A Fantom azért rabolt el téged, Cilla, mert tudta, hogy Damien mennyire szeret, és ezzel akart neki fájdalmat okozni.

-De csak azért kellett szenvednie a két családnak, mert a Fantom haragudott Raoulra, amiért elvitte tőle Christine-t?

-Igen, nagyon úgy tűnik. De most már vége a szenvedésnek. Reméljük, hogy nagyon boldog jövő elé néztek, kislányom – mondta mosolyogva Claude.

-Nekem azért lenne még egy kérdésem – szólalt meg Cilla. –Remélem, nem sértem meg vele, Madame Pernaud, de hogyan halt meg a férje?

-Nem, nem sértesz meg. Rákban halt meg. Nem tudom, ez is a Fantom műve volt-e, de már nem is fontos. Az a lényeg, hogy véget ért a lidércnyomás. Legalábbis reméljük – mosolyodott el. Közben Louise is megnyugodott, és most már ő is mosolygott, ahogy lányára és Damien-ra nézett.

-És Damiennal mi lesz? – kérdezte Cilla aggódva. –Mármint úgy értem, hogy ő most csak ideiglenesen van szabadlábon, és…

-Jaj, Cilla, emiatt egy percig se aggódj! – nevetett Claude. –Még most felhívjuk a rendőrséget, és mindent elmondunk. Elhisszük, hogy Philippe ölte meg Tomot. Ha pedig a rendőrségen akadékoskodnak, akkor szólok az egyik barátomnak, aki már nagyon régóta nem lőtt le senkit…

-Apa!

-Jól van, na, csak vicceltem. El tudom intézni, hogy véglegesen kiengedjék Damient. És most már minden jó lesz, megnyugodhattok.

-Hát, ha már így vagyunk… - szólalt meg Damien. –Mi is szeretnénk elmondani valamit Cillával – ránézett a lányra, aki elmosolyodott. –Amikor Velencében voltunk, eljegyeztük egymást…

-Igen, ezt már tudjuk – mondta Claude, és átkarolta a felesége vállát.

-De nem csak ezt szeretnénk közölni – mondta Cilla sokat sejtető mosollyal. –Babát várok…

Claude gyorsan Louise alá tolt egy széket, mert a nő összerogyott a hír hallatán. A többiek kikerekedett szemmel nézték a fiatalokat; kivéve Grégori, mert ő már tudta.

-Uramisten… uramisten! – sóhajtozott Louise. –Jaj, nekem! Jaj nekem! A lányom… nagymama leszek! De hát még csak 40 éves vagyok!

-Nyugodj meg, drágám, továbbra is fizetem a botox kezeléseidet… - veregette meg Louise vállát Claude.

-Ó, Claude, igazán nagyon kedves vagy! De a lányom akkor sem fog nagy pocakkal oltár elé állni!

Cilla és Damien megrémült. Most akarnak bekavarni? Amikor már minden rendbejött?

-De anya…

-Semmi de! Még egy hónapon belül megesküsztök!

Cilla elnevette magát. Hát mégsem olyan vaskalapos szülei vannak!

-Jaj, ha már ilyen „elmondom az igazságot” hangulat van, akkor én is bevallok valamit – mondta Greg, és fölállt. -Viviane! Amikor egyszer nagyon éhes voltam, és te főzettél nekem kaját, azt mondtam a kelbimbóra, hogy ócska…

-Micsoda?! – kérdezett vissza Madame Pernaud emelt hangon, színlelt felháborodással.

-Aztán meg… megcsapoltam Monsieur Pernaud whiskey készletét… és teát öntöttem vissza…

Grégori kezeit tördelve állt ott, és próbált szépen, alulról felfelé nézni, bocsánatkérően. Ekkor kitört a nevetés, és Grégori is örült, hogy sikerült vidámságot okoznia. Most már senki, és semmi nem állt Cilla és Damien boldogsága útjába! J