Szombat reggel a Chabot ház Cilla velőtrázó sikolyára ébredt. Senki nem tudta, mi történhetett. Mindenki két perc alatt összeszaladt, és rémülten rohantak föl a lány szobájához vezető lépcsőn. Mikor benyitottak, rögtön megpillantották a lányt, aki kócosan, karikás szemmel, és kétségbeesett arckifejezéssel állt a tükör előtt. Szája sírásra görbült…

-Jesszusom, kislányom, mi történt? – kérdezte Louise aggódva, és átölelte Cillát.

-Jaj, anya! – fakadt ki a lány. –Nézd meg… - mutatott az állára. –Pont ma reggelre jött ki ez a ronda pattanás!

Egy pillanatig döbbent csend volt, aztán mindenki egyszerre kezdett nevetni.

-Jaj, Cilla, már azt hittük, komolyabb baj van! – nevetett Adelaine is.

-Miért, ez nem elég komoly baj nektek? – kérdezte Cilla dühösen.

De a család csak nevetett. Végül Cilla is megértette, hogy miért könnyebbült meg mindenki, amikor elmondta a „tragédiáját”, és ő is velük nevetett. Az utóbbi idő eseményei óvatosságra intették a két családot, és a Chabot szülők úgy óvták lányukat mindentől, mint a széltől. Érthető volt hát, hogy miért ijedt meg mindenki annyira, amikor Cilla sikított.

Három hét telt el azóta, hogy a szülők beavatták gyermekeiket a nagy titokba, amit éveken át homály fedett. Chabot-ék és Pernaud-ék közösen elhatározták, hogy egyik hétvégén tartsák meg a gyerekek eljegyzési partiját. Cilla javaslatára hozzácsatolták a lány szülinapját is, amit nem tudtak megünnepelni a sok tragikus esemény miatt. Ezen a szombaton volt a nagy esemény, habár a fiatalok már jobban várták az esküvőt.

Az iskola is megoldódott: eldöntötték, hogy Cilla ezentúl magántanuló lesz, így nem kell bejárnia az iskolába.

-Cilla! Kicsim, merre vagy? – kiabált Louise, mert a zenétől a saját szavát se értette.

-Itt vagyok anya, mondd! – sietett oda hozzá Cilla.

-Jaj, de jó! Nemsokára itt lesz mindenki, és akkor apád mond egy tósztot, aztán pedig megtörténhet az eljegyzés is. Rendben lesz így? Csak aztán el ne tűnj nekem! Most már itt légy a közelemben!

-Jó, de Greggel beszélgettem az előbb, és…

-Reméljük, nem fog túlságosan hiányolni! Damien merre van?

-Nem tudom.

-Hogyhogy? Hiszen egy hónapon belül a férjed lesz! Nem gondolod, hogy kissé elhanyagolod?

-Jaj, anya! Nem követem nyomon minden lépését! Te se jártál lépten-nyomon apa után!

-Hát, pedig néha nem ártott volna… - mondta Louise, és közben ide-oda tekintgetett, keresve Damien-t. Ekkor Cilla legnagyobb rémületére még több ember érkezett.

-Úristen, anya! Mennyi embert hívtál meg? Mi lesz itt akkor az esküvőn?

-Ne aggódj, kicsim, megoldjuk.

-Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Cilla a kapu felé tekintve. –Benjamin-éket is meghívtad?

-Jaj, hát olyan kedvesek voltak velünk…

-Ezt nem hiszem el! Anya! Felfogtad egyáltalán, hogy ez a srác megkérte a kezemet? Nem hívhatod meg csak úgy az eljegyzési partimra, ahol más húz gyűrűt az ujjamra! Ez annyira abszurd! Ennyi erővel akár a Fantomot is meghívhattad volna!

-Jól van, kicsim, nem kell azért kioktatni. Á, ott van Damien! – kiáltott fel Louise boldogan. –Vigyázz, Damien! Abban sajt van! – sietett a fiú felé, aki éppen egy csinosan elkészített falatkát készült megenni.

-Fúj! – köpte ki rögtön. –De hát mondtam, hogy utálom a sajtot!

-Igen, de aztán lett egy kis változás. El is küldtem neked faxon.

-De nekem nincs faxom!

-Ó… - lepődött meg Louise. –Akkor még lesznek meglepetések… - mondta könnyedén, és otthagyta a fiút.

-Mit mondott anyám? – lépett oda Cilla Damienhoz.

-Közölte velem, hogy történt némi változás kaja ügyileg, meg, gondolom, más téren is, és elküldte nekem faxon. De nekem meg nincs faxom! Úgyhogy most aggódhatok, hogy mibe kontárkodott bele édesanyád!

-Ne foglalkozz vele, majd én elintézem a dolgot. Ő ilyen, nem tudsz mit tenni. Nézd csak, kiket hívott meg! – mutatott Cilla a kert túlsó felébe.

-Benjamin Gautier??? Bocs, hogy ezt mondom, de anyád normális?

-Szerintem nem. Láttad, hogy már most tele van a kert, és még meg se jött mindenki?

-Láttam, és nem tudom, akarom-e, hogy nagy esküvőnk legyen…

-Igen, már én is gondoltam rá, hogy el kéne szöknünk.

-Ezt majd még megbeszéljük, drágám, de most odamegyek anyához, mert amint látom, nagyon mondani akar valamit.

Mikor Damien otthagyta, Cilla is bement a házba, mert sehol nem látta az édesapját. Végül a konyhában talált rá, ahogy egy pezsgősüveggel bíbelődött.

-Szia, apa… - szólt Cilla csendesen.

-Szia – fordult meg Claude. –Hogyhogy nem kint vagy?

-Mert bejöttem egy kicsit hozzád. Hiányoltalak…

-Ó, igazán? Ennek örülök – mosolygott a férfi. –Anyád nem ment még az idegeidre?

-Á, nem… csak egy kicsit…

-Gondoltam. Állandóan rendezkedik. Én mondtam neki, hogy szerintem nem kéne ennyi embert meghívnia. Sőt, írtam neki egy listát a fontosabb emberekről, meg néhány költségkímélő tippről is. Erre elküldött a francba.

-Hát, igen. Már most tele van a kert. Te tudtad, hogy Gautier-ékat is meghívta?

-Micsoda?! – nézett rá lányára Claude, és majdnem elejtette az üveget. –Nekem erről nem is szólt! Micsoda ostobaság!

-Az. Nekem se szólt. Ráadásul egy csomó mindenen változatott, így szegény Dam is majdnem megevett egy sajtos falatkát. Pedig utálja a sajtot, és ezt megmondta anyának is.

-Akkor…?

-Anya közölte vele, hogy faxon elküldte a változtatásokat, de Damnek nincs faxa! Erre anya: „hát, akkor még lesznek meglepetések!”

-Szörnyű…

-Igen… De igazából nem ezért jöttem be. Szeretnék veled beszélni.

-Miről?

-Az utóbbi időben kicsit rondán viselkedtem. Máig nem fogom elfelejteni, amikor olyan csúnya dolgokat mondtam rád. Tudod, amikor hozzá akartál adni Benjamin-hoz. Meg nagyon sokat titkolóztam Damien miatt, mert nem engedted, hogy találkozzak vele. Szeretnék bocsánatot kérni mindenért, amit tettem. Nem volt helyes az sem, hogy a tudtod nélkül elszöktem Dammel Velencébe, és hogy nem szóltam neked a Fantom fenyegetéseiről.

-Nézd, Cilla – mondta Claude halkan, és leült egy székre. Hirtelen nagyon öregnek tűnt, ahogy lányát nézte; és szemeiben valami különös fájdalom tükröződött. –Nem neked kell bocsánatot kérned, hanem nekem. Egyszerűen félni kezdtem, amikor megtudtam, hogy Damien és te… Az az igazság, hogy mindent tudtam a Fantom fenyegetéseiről, mert nekem is leírta. Nem is tudom, hol kezdjem a bocsánatkérést. Talán már a bálnál… olyan ostoba voltam…

-Nem, apa, nem…

-De igen… Csak magammal törődtem, és közben teljesen elmartalak téged magam mellől. Hülyeség volt az egész „adjunk hozzá téged Benjamin-hoz!” dolog is. Végig se gondoltam a cselekedeteimet, csak egymás után követtem el a nagyobbnál nagyobb baklövéseket. Bocsáss meg, lányom… - nézett rá Cillára, és érezte, szemeibe könnyek gyűlnek.

Milyen nagylány már! Milyen szép! Hiszen még csak most volt, amikor 4 évesen a térdén lovagolt! Máig nem feledte el azt a képet, ahogy a kislány két aranyló copfját rázza; ahogy szalad az utcán, ő pedig büszkén nézi, hogy „igen, ez az ő lánya!” Amikor megkapta élete első biciklijét… mekkorát esett vele! Akkor is Claude ápolta le a sebét; ő puszilta meg, amikor sírt, hogy „meghúzták a haját az oviban!” És most itt áll előtte… gyönyörű felnőtt! Nemsokára férjhez megy, és gyermeke születik. Az időt nem lehet megállítani, gyorsan elrepül, hogy alig veszik észre.

-Apa… annyira szeretlek! – mondta Cilla, és könnyes szemmel átölelte apját.

-Én is nagyon-nagyon szeretlek, kislányom! – ölelte át Claude is Cillát. –És bocsáss meg azért a pofonért is…

-Semmi baj, apa, semmi baj. Megérdemeltem…

-Nem, erről szó sincs! Nagyon szeretlek, Cilla…

A lány letörölte a könnyeit, és kibontakozott az ölelésből.

-Most már mennünk kéne, nem gondolod? – kérdezte apjától.

-De, igen. Menjünk.

Azzal kimentek a kertbe. Ott már kész tömeg volt, alig tudták átverekedni magukat az emberek között. Végre megtalálták Louise-t is, aki már nagyon várta a férjét, hogy elmondja a tósztot.

Eközben Grégori, Esther, Patricia és Damien néhány barátjukkal kicsit távolabb beszélgettek. Éppen a főzésről esett szó…

-Hát, Esthy nem egy konyhafenomén! – nevetett Greg.

-Hé! – nézett rá Esther.

-Miért, drágám? Hiszen a legtöbbször én főzök!

-De azért én is szoktam a konyhába járni!

-Ja, hogy rágyújthassál…

-Nem szoktam cigizni! Csak néha… Meg amúgy is, főztem én már neked finomakat!

-Ja, igen! A kedvenc pitém! Képzeljétek el, a múltkor hazamegyek, és közli velem, hogy sütit sütött! Na, mondom, ez jó lesz! Diós süti volt, amibe szoktak tenni meggyet is. Hát, eszem a sütit, egyszer csak valami roppan a fogam alatt… Mondom, mi a…? Eszem tovább, hát megint „ropp!” , majd megint „ropp!” Megkérdeztem, hogy „Esthy, te a dióhéjat is belesütötted?”

-Hát beletettem mindent, amit találtam…

-Erre kiderült, hogy mivel meggy nem volt otthon, ezért málnát tett bele, és a málnamagok klasszul ropogtak a fogam alatt…

Mindenki felnevetett.

-De most mond, hogy nem volt finom! – mondta Esther Gregnek.

-De, cicukám, finom volt… - ölelte magához Greg a lányt. Közben észre se vették, hogy Damien eltűnt.

-Egy kis figyelmet kérnék! – szólt Claude, és felállt egy emelvényre. –Szeretnék tósztot mondani erre a két szerelmes fiatalra, akik nemsokára hivatalosan is összekötik életüket! Cécilia – az én gyönyörű lányom -, és Damien – Pernaud-ék egyszem fia - ! Kívánom, hogy legyenek nagyon boldogok, és leljék örömüket a születendő kisbabájukban! Emeljük poharunkat Céciliára, Damienra, és a kis jövevényre!

Miután Damien Cilla ujjára húzta a gyönyörű gyémántgyűrűt, kitört a tapsvihar, és mindenki éljenzett. Damien magához húzta a lányt, és megcsókolta, miközben egyre többen mentek oda gratulálni.

A két szerelmes érezte, hogy érdemes volt harcolniuk egymásért, hiszen egy szép, boldog jövő vár rájuk!