-Valérie, állj meg!!! – szaladt Damien kislánya után. A kicsi éppen a lépcsőn igyekezett lefelé. Cillával hiába szereltek föl kis rácsos ajtót a lépcső tetejéhez, hogy Valérie ne tudjon lemenni az emeletről, a kislány megtanulta kinyitni a kaput. Így már nem volt semmi, ami megvédte volna a kicsit a balesetveszélyes tereptől.

Még csak kétéves volt, de már igazi kis boszorka! Elég volt, ha az ember másfelé nézett, és máris elkövetett valami rosszaságot. Hol a vázát kellett kiszedni a kezéből, hol a sziklakert közepéből húzták elő. Mindig valami csínytevésen törte a fejét, és soha nem tudták, mit forral éppen.

-Valérie, kérlek…

-Nem.

-De igen! Gyere ide apához!

-Nem! – kiáltotta, és apró lábát már tette is a lépcsőre.

-Leesel! Fogd meg a kezem!

-Nem esek le! – ugyanolyan makacs volt, mint Cilla. Damien persze ennek nem örült. Kész életveszély volt még nézni is a kislányt.

Ekkor csöngettek.

-Máris nyitom! – hallották Cilla kiáltását lentről. Kiszaladt az előszobába, és már nyitotta is az ajtót. –Á, szia Greg! De jó, hogy itt vagy! – üdvözölte kedvesen a fiút. –Gyere be! Dam és Valérie fönt vannak.

-Nem, már félúton lefelé… - kiáltotta Damien, miközben próbálta elkapni Valérie kezét. A kicsi azonban megállíthatatlanul szaladt lefelé a lépcsőn. Végül Cilla karjaiba kapta a kislányt, és megpuszilta.

-Hát itt vagy, te rosszaság? – mondta neki kedvesen, és megsimogatta a fejecskéjét. –Dam, igazán vigyázhattál volna rá, hogy ne induljon le egyedül a lépcsőn! – fordult férjéhez.

-Mintha olyan egyszerű lenne megállítani! Ezt te is tudhatnád…

-Jó, persze, csak aggódom érte. Rátok bízhatom továbbra is, mert nekem van egy kis dolgom.

-Persze. Gyere, Valérie, elmegyünk a játszótérre!

Azzal el is kezdték összekészíteni a kislány cuccát. Greg mosolyogva nézte Valérie-t.

-Istenem, milyen gyönyörű!

-Ugye? – simogatta meg mosolyogva Valérie fejét Cilla.

-Nem, az az autó annak az újságnak az elején! – mutatott a Valérie mögötti újságtartó tetején fekvő magazinra Greg.

-…

-Persze Valérie is gyönyörű!

-Na, azért! – nézett rá Damien.

-Elmentetek már? – kérdezte Cilla sürgetve a fiúkat. –Ja, tényleg, hová is mentek?

-Már mondtuk, hogy a játszótérre.

-Uramisten! Micsoda?! – kérdezte Cilla kikerekedett szemekkel.

-Mit mondtunk? – nézett rá Greg. –Elvisszük Valérie-t a „Kés – Villa - Olló Múzeumba”…

-Nem, Greg, hagyd csak. Tudod, Cilla szereti az irracionális félelmeit kivetíteni a gyerekére.

-Irracionális??? Tudod, milyen szörnyű volt?! Majd én is ezt mondom neked, ha betojsz egy kis póktól!

-Na, persze! Ez nem ugyanaz! Vagy szerinted 30 féle mérges hintafaj létezik?

-Mondjátok már el, mi van! – fakadt ki Greg, aki eddig értetlenül figyelte a szócsatát.

-Cilla egyszer közölte velem, hogy kiskorában volt egy „megrázó hintabalesete”.

-Komolyan? Ez szörnyű!

-Várj, még nincs vége. Ez a „megrázó” baleset az volt, hogy a haja beleakadt a láncba, és csak úgy tudták kiszabadítani, hogy belevágtak a hajába.

-És utána hetekig nem volt egyforma…! – mondta elcsukló hangon Cilla.

Greg először úgy nézett, mint aki semmit sem ért, aztán elvigyorodott.

-Ajjaj, Dam, hát tényleg nem hagyhatjuk, hogy szegény Valérie is ilyen helyzetbe kerüljön.

-Jól van, gúnyolódjatok csak. De akkor sem engedem, hogy Valérie felüljön egy ilyen izére.

-Figyelj, Cilla. Valérie szeret hintázni. Nem foszthatjuk meg ettől az örömtől.

-De hát a hinták gonoszak!

-Vigyázni fogunk rá. Bízz bennünk!

-Hát jó. Oké, menjetek. De tényleg figyeljetek rá.

-Köszi. Legközelebb te is gyere!

-Jó. De menjetek, mert Valérie kezd türelmetlen lenni.

-Hello – Greg, Damien és Valérie elindultak a játszótérre.

-Damien! – szólt még utánuk Cilla.

-Igen?

-Vigyázz a hajára!

-Édesem, Valérie-nek körülbelül három szál haja van…

-De azok olyan gyönyörűek!

Damien mosolyogva ingatta a fejét.

A játszótéren egy kicsit tudtak beszélgetni Greggel.

-Hogyhogy most te hoztad Valérie-t a játszira?

-Beosztottuk Cillával. Most én vagyok a soros.

-Aha, értem.

-És ti Esthyvel mikor hozzátok el ide a kisfiatokat?

-Majd ha lesz időnk. Egyelőre rohanás van. De nemrég már voltunk itt.

-És nem szóltatok?

-Nem, mert Théo valahova eldugta a telefonunkat. Igazi kis ördögpalánta. Olyan, mint a ti Valérie-tek.

-Igen, emlékszem, amikor kiborította nálunk a narancslevet.

-Otthon dettó ez van. Összehozhatnánk a ti lányotokkal.

-És Patricia hogy van Benjamin-nel?

-Jól. Pedig nem jósoltam nekik nagy jövőt. Tudod, meg volt a véleményem erről a Gautier gyerekről… De tök jófej lett. Még Phil kisfiát is odaadóan pesztrálja.

-Tudod mi jutott eszembe, Greg?

-Mi?

-Az, hogy néhány éve, amikor még Phil is velünk volt, milyen szeleburdik voltunk. Csapongók, fesztelenek. Állandóan csak buliztunk. És most… Mindhárman apák lettünk. Igaz, Phil már nem érhette meg a fia születését.

-Tényleg… Milyen érdekes… és milyen jó érzés! A királyok… az iskola rémei… szülők lettek… Bárcsak Phil is itt lenne! Nagyon hiányzik…

-Igen, nekem is…

-Most rendezhetnénk babazsúrt…

-Így is rendezhetünk. Gyertek el valamikor! Majd szólunk Patriciának is, és összehozzuk a srácokat!

-A régi szép idők emlékére… Jaj, de klassz lesz! De tudod, Dam, annak is örülök, hogy ez a Fantom végre leszállt rólatok.

-Igen, ez jó, de… Én azért sajnáltam is. Annyira szomorú volt, amikor otthagytuk, hogy a szívem majd’ belehasadt. Annyira egyedül volt… Én is így éreztem magam, amikor apa meghalt. Hiába, hogy ott volt nekem anya, meg te…

-Igen, az nekem is nagyon fájt. Pedig nem is volt az igazi apám…

-Tudod, mit mesélt Cilla nekem az esküvő után?

-Mit?

-Amikor a vendégek odajöttek hozzánk gratulálni, ő egy pillanatra elnézett a fejük fölött, és a kert végében… Meglátta a Fantomot. Mélységes szomorúság és fájdalom áradt a tekintetéből. De nem volt ott sokáig. Csak intett Cillának, és eltűnt. De Cillára nagyon nagy hatással volt ez a villanásszerű jelenség.

-Biztosan megrázó lehetett. Én még soha nem éltem át ilyet.

Így beszélgettek tovább, nézték Valérie-t, és a többi kisgyereket a játszótéren. A nap se sütött már olyan fényesen, és a távolban, valahol a felhők közt Phil nevető arcát látták. Mindkettejük előtt lejátszódtak az elmúlt idők eseményei, és így visszagondolva nem is tudták, hogy élhették túl. Olyan régen történt… Két éve…

Mikor hazaértek, Cilla boldogan mosolyogva fogadta őket, és nem tudta, mi játszódott le a két fiúban. De azt mindannyian tudták, hogy ezentúl csak boldogság vár rájuk… J