Megan és Mickey már két órája bent voltak a szobában, de Brooke és Matthew még mindig kint marták egymást. Teljesen meg is feledkeztek arról, hogy nem csak ők vannak a lakásban.

Telt, múlt az idő, de az indulatok csak nem csillapodtak. Néha egy-egy csapódás jelezte, hogy valamelyik tárgy a nappaliban befejezte pályafutását…

-Szerintem totálisan elfelejtettek minket – mondta Mickey az ágyon ülve. Megan még mindig az ajtóra tapadt.

-Csss! – intette le a fiút.

-Nyugi, Meg, nem maradsz le semmiről. Úgy üvöltenek, hogy szerintem még Manhattan-ben is hallják – Mickey nekidőlt az ágy támlájának, és felsóhajtott. –Éhes vagyok, szomjas vagyok, és ki akarok menni.

-De most nem mehetsz ki.

-Miért?

-Szerinted??? – Megan megcsóválta a fejét.

-Nem hiszem, hogy mentegetőznöm kéne azokért a dolgokért, amiket ellened tettem! – Brooke megkerülte a kanapét, és egyre közelebb állt Matthew-hoz.

-Csak azért említettem ezeket a dolgokat, nehogy azt hidd, hogy te tökéletes vagy.

-Nem hiszem azt. Egyébként ismerek olyat, aki ezt hiszi magáról, de az kettőnk közül nem én vagyok…

-Értem a célzást. De szeretném, ha békét kötnénk.

-Rajtam nem múlt volna, de tekintve, hogy hazudtál rólam Joshuának, és ezzel teljesen eltávolítottad tőlem, azt hiszem, nem tudok megbízni benned. Ja, és hogy tudd: az, hogy most éppen nem kiabálok veled, nem azt jelenti, hogy megbékéltem.

-Én se veled.

-Menjünk már ki! – Mickey már nagyon türelmetlen volt.

-Nyugodjál már! Nem mehetünk még ki!

-De hát már nem ordítoznak!

-Az még nem jelent semmit.

-Éhes vagyok!

-Bírd ki!

-De már korog a gyomrom.

-Én is kezdek éhes lenni, de értsd meg, nem mehetünk ki!

-De én akkor is kimegyek! – azzal kezét a kilincsre tette.

-De mégis mi a fenét kerestél Rómában?! – kérdezte Brooke, és már megint kezdett ideges lenni.

-Már mondtam: ott volt dolgom.

-Igen, már mondtad, de én nem hiszem. Ki vele! Miért voltál ott?

-Hát… Mickey mondta, hogy ott lesztek…

-MICKEY???!!!

-Azt hiszem, inkább mégse kéne kimennem… - lépett vissza Mickey az ajtóból.

-Te mondtad el Matt-nek, hogy ott leszünk?!

-I… igen…

-Te nem vagy komplett! – Megan tarkón legyintette a srácot. –Hogy tehetted ezt?

-Csak úgy kicsúszott… Na, jó, direkt mondtam el…

-Oké. Oké – Brooke jobbnak látta, ha Mickey-t később teremti le. –És te persze dalolva jöttél utánunk.

-Ja.

-Látom, nem változtál semmit. De én nem kívánok többet foglalkozni veled. Rendelek egy pizzát.

-Ezek pizzát rendelnek??? – Mickey az éhségtől összegörnyedve ült az ágy szélén.

-Mégis csak hülyeség ez a rabság. De úgy tűnik, elfelejtettek minket.

-Halló! Egy pizzát szeretnék rendelni.

-Én is kaphatok belőle? – nézett rá Matthew a lányra.

-Persze.

-Jó, de pepperoni ne legyen rajta, mert allergiás vagyok rá.

-Dupla adag pepperonit kérek rá – mondta Brooke a telefonba, elfordulva a férfitól.

-Mindegy, majd leszedegetem róla.

-Ja, és kérhetném, hogy néhányat daraboljanak föl, és süssék bele a tésztába? Köszönöm.

Matthew összehúzta a szemöldökét, de végül nem szólt semmit. A lány természetesen nem adott neki a pizzából, mivel Matt azt mondta, allergiás a pepperonira. Eközben Mickey és Megan ráfanyalodtak Megan hideggyantájára, amiről tudták, hogy természetes anyagokat tartalmaz. Ezért elkezdték nyalogatni, csak hogy csillapítsák éhségüket.

Újabb keserves órák teltek el, és Megan már Mickey ölében aludt. Vagyis csak majdnem…

-Mennyi az idő? – kérdezte álmosan.

-Hajnali fél kettő… - morogta a srác.

-Már olyan régóta csend van.

-Lehet, hogy kinyírták egymást – vonta meg a vállát Mickey.

Óvatosan kimentek a szobából. Brooke a kanapén aludt, de Matthew már nem volt ott. Megan betakarta barátnőjét, majd visszament a szobájába. Mickey is hazament, és halkan becsukta az ajtót.