Mickey összerezzent, amikor kopogtattak az ajtaján. Tudta, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de azért egy kicsit megijedt. Ránézett az órára: hajnali fél kettő volt. Kimászott az ágyból, és álmosan elvánszorgott az ajtóig. Mikor kinyitotta, nem lepődött meg a látványon.

Megan állt ott, a kedvenc kispárnájával és az Elmo figurájával.

-Bocsi, Mickey, de megint szeretnék itt aludni.

-Gondoltam, hogy jönni fogsz – Mickey beengedte a lányt, majd elkezdte kihúzni a kanapét.

-Nem tudok megmaradni a másik lakásban. Brooke és Matt ordibálnak. Illetve, csak Brooke. Szegény Matt szóhoz sem jut.

-Hallom én is. De itt talán nem olyan hangos.

Már két napja, hogy Brooke szakított Matthew-val, de még mindig nem nyugodtak meg a kedélyek. Brooke erősnek mutatta magát, de éjszakánként zokogva forgolódott, és minden reggel kisírt szemmel kelt fel. Matthew nem nyugodott bele a lány elvesztésébe, kitartóan bombázta vörös rózsacsokrokkal, és próbált minél több olyan helyzetet teremteni a cégnél, ahol ketten lehettek. De nem ment vele semmire. A lány nem vett róla tudomást, a virágokat visszaküldte, és nem volt hajlandó vele egy szót sem váltani.

Matthew aznap este úgy döntött, hogy átmegy Brooke-hoz. Nem érdekelte, hogy nem fog neki örülni, tisztázni akarta a helyzetet és magát. A lány nem különösebben értékelte Matthew eme nagyszerű ötletét, hogy beszéljenek, de kidobni meg nem tudta. Úgyhogy jobb híján leült, és elkezdte hallgatni a férfit. Az már más kérdés, hogy egy szavát se hitte el…

-Brooke, tudom, hogy nem hiszel nekem, de meg kell hallgatnod!

-Hallgatlak.

-Tudom, hogy félreérthető volt a helyzet, de higgy nekem: tiszta vagyok, mint a hó! Nem másztam rá Wendy-re!

-Érdekes, nekem úgy tűnt, mintha te se bánnád.

-De értsd már meg, semmi közöm hozzá! Illetve… De ő csak egy ismerősöm!

-Honnan ismered?

-Már régóta ismerem…

-Nem azt kérdeztem, mióta, hanem azt, hogy honnan!

-Ezt most még nem tudom neked elmondani…

-Miért? Talán olyan hülyének nézek ki, hogy nem érteném?!

-Nem erről van szó…

-Akkor? Magyarázatot várok, Matt!

-Ez egy nagyon hosszú történet…

-Ráérünk.

-Nem, Brooke, ezt most még nem tudom neked elmagyarázni…

-Azt hittem, azok után, ami köztünk volt, elvárhatok tőled egy kis őszinteséget! De látom, semmit nem változtál! Annyiszor átvertél már, de egyszer a büdös életben lehetnél végre őszinte!

-Nem érted, Brooke, hogy nem tudom neked elmondani?! Nem arról van szó, hogy nem akarom, hanem arról, hogy nem tudom! Én is legszívesebben kitörölném az agyamból azt az időszakot, de nem megy! Egyszer el fogom neked mondani, de most még nem tudom.

-Jó, akkor váltsunk témát. Most ugye azért jöttél ide, hogy mentegetőzz a kis incidens miatt?

-Nem mentegetőzni, csak elmondani az igazat…

-Ezt már ezerszer hallottam, csak sajnos soha nem jutottunk el az igazságig…

-Hinned kell nekem.

-De azért nem ártana, ha néha te is meghallgatnál engem! Ugyanis nem csak te vagy a világon, és egy kapcsolat két embertől függ!

-Pontosan! – kapott a szón Matthew. –És egy szakításhoz is ketten kellenek!

-Igen, te meg az a sárga hajú lotyó az irodádból! És tudod, már baromira elegem van abból, hogy folyton szemet hunyok a hülyeségeid fölött! De ennek vége, Matt! Nem leszek többet toleráns veled, úgyhogy ne is várd el!

-De Brooke…

-Ne dumálj bele, legalább most ne dumálj bele, jó?! Most én tettem le a garast, te meg már így is eleget szövegeltél! Úgyhogy csönd!

-Oké…

-És akkor elmesélem neked a kis kálváriánkat, hogy egy kicsit felfrissítsem az emlékezetedet! Kezdted azzal, hogy elfelejtetted velem közölni, hogy te vagy annak a kócerájnak a góréja! És még később se mondtad el, pedig azért már időszerű lett volna: ott dolgoztam! Aztán hívatlanul megjelentél a szülinapi bulimon…

-Megan és Mickey meghívtak!

-Hé! Nem osztottam lapot!

-Bocs.

-Aztán levakartad rólam Joshuát, mégpedig egy ronda hazugsággal. Ekkor nyeregben érezted magad, és megpróbáltál engem delejezni azzal, hogy levetted a felsődet, mikor lovagoltunk. És ekkor jött a te szülinapi bulid! Beújítottál valami csajt, pedig állítólag értem epedtél, sőt, ekkor már túl voltunk azon az estén, amikor majdnem megtörtént… És te képes voltál más nővel hetyegni!

-Azt hittem, nem érdekelt.

-Pedig de, igenis érdekelt! Aztán a Halloween-partin elszakadt a cérna. Amikor álarcban beállítottál, és kihasználtad a helyzetet, nagyon berágtam rád. De szerintem, ezt te is észrevetted. Mindenesetre az már csak hab volt a tortán, hogy megnyerted azt a hülye játékot, és elmentünk a Bahamákra.

-Ahol annyira nem is volt rossz, nemde bár?

-Ezt most hagyjuk…

-Na, mi van? Csak nem zavarba jöttél? Tudod, bennem még élénken él az a kis szerelmes monológod, amit a fogadás estéjén adtál elő nekem.

-Az… Az semmi se volt…

-Semmi? Mindenesetre az a „semmi” jól elrendezte az életünket, és az aznap éjszakánkat is…

-Erről most ne témázzunk…

-Pedig kéne, drága Brooke! Kéne! Amikor szerelmet vallottál nekem, ott, a Bahamákon… Olyan boldog még soha nem voltam – Matthew hangnemet váltott. -Tudod, még soha nem éreztem így nő iránt, mint most te irántad…

-Persze…

-Brooke, higgy nekem. Tudom, hogy most egy kicsit összezavarodtál, de mi összetartozunk – Matthew egész közel lépett a lányhoz, de Brooke elfordult tőle.

-Nézd, Matt, ez így nekem nem megy. Amit ott mondtam a Bahamákon, azt… azt… nem is tudom, hogy értettem…

-Nem gondoltad komolyan?

-Nem tudom. De… Vagyis nem… Nem tudom! De itt most nem rólam van szó, hanem rólad és Wendy-ről, vagy hogy is hívták azt a libát.

-Nem történt köztünk semmi!

-Figyelj, Matt, ehhez most fáradt vagyok. Nem akarok megint belekezdeni, mert ez egy meddő vita.

-Brooke, én nem akarom, hogy így legyen vége…

-Matt, kérlek, hagyj nekem gondolkodási időt. Nem tudom, mi lenne a helyes döntés.

-Tudod, amit a Bahamákon mondtál nekem… Az nagyon jólesett.

-Az már régen volt… - Brooke érezte, hogy egy könnycsepp gurul végig az arcán.

-Annyira nem volt régen.

-Jó, de… Ez most semmit nem változtat a dolgokon… - Brooke hangja elcsuklott.

-Hiányzol, Brooke. Annyira szeretném, ha csak egy percre is, de megérinthetnélek, megcsókolhatnálak…

-Matt, nem tudom, mit tegyek… - suttogta Brooke, és már meg se próbálta elrejteni könnyeit.

-Brooke, én annyira szeret…

Brooke megfordult, és dobogó szívvel nézett Matthew-ra, hátha a férfi végre kimondja azt a szót, amit már régóta várt.

-Brooke, én annyira szeretném, ha megint együtt lennénk… - fejezte be Matthew a mondatot, és lesütötte a szemét. Nem ezt akarta mondani, és tudta, hogy Brooke se ezt várta, de nem tudta kimondani. Maga se tudta, miért, de egyszerűen elakadt benne a szó.

-Szerintem tartsunk egy kis szünetet – mondta végül Brooke. –Azt hiszem, ez lesz a legjobb.

-Hát, jó. Tartsunk szünetet… - Matthew felvette a kabátját, és elindult az ajtó felé, mert látta Brooke-on, hogy szeretne egyedül maradni. –Tartsunk egy kis szünetet, és együnk egy kis félig rágott nápolyit… - vette elő az említett maradékot a kabátja zsebéből.

-Nem… - szakította félbe Brooke, majd sóhajtott egy nagyot. –Inkább szakítsunk. Végleg.

Matthew ránézett a lányra, majd szó nélkül kiment a lakásból. Brooke lerogyott a kanapéra, és álomba sírta magát.