Az orvos fáradtan jött ki a műtőből. Brooke azonnal felpattant a székről, és odasietett a férfihoz. Úgy érezte, évek teltek el azóta, hogy az orvos berohant a műtőbe, hogy megmentse Matthew életét.

Brooke nem tudta felidézni az elmúlt órák eseményeit. Az orvos szerint komoly sokkot kapott. A golyó csak súrolta a karját, így azt csak bekötözték. De a lányt most egyáltalán nem tudta érdekelni a saját baja. Matthew-ért aggódott, és egyszerűen nem tudta abbahagyni a sírást. A kórház folyosója néptelen volt, és visszhangzott a lány szipogásától. Csak néhány lámpa égett, így a folyosón éppen csak egy kis gyér fény volt.

Nem tudott szabadulni szörnyűbbnél szörnyűbb gondolataitól. Végig az járt a fejében, mi lesz, ha Matt meghal? Ő vajon hogy fogja azt elviselni? Szinte maga előtt látta a képet, ahogy az orvosok próbálják újraéleszteni a férfit… -Nem szabad erre gondolnom… - suttogta magának. Végül, maga se tudta, hogy jutott eszébe, elővette a telefonját. Üveges szemmel bámulta a kijelzőt, majd tárcsázni kezdett. Valakinek el kellett mondania ezt a szörnyűséget.

-Szia Brooke! – hallotta Megan hangját.

-Meg…

-Mi baj van?

-Matt… Meg fog halni! – Brooke hangja reszketett. –Minden csupa vér volt… Lelőttem egy csomó embert… Andrew Dalton meghalt…

-Miről beszélsz, Brooke? Egy szót sem értek.

-A maffia… Egy gömb… Tele van robbanószerrel… Matt és én el akartuk juttatni egy bankba… Lelőtték Matt-et… Pisztolyt nyomtak a fejemhez… Matt meg fog halni! – Brooke már zokogott.

-Jesszusom, Brooke! Ez… ez nem csak egy film?

-NEM! Megan, az istenért, Matt-et lelőtték! Most itt ülök a kórházban, Matt-et pedig éppen műtik! Az idegeim cafatokban, a karom pedig be van kötve, mert rám lőttek!

-Brooke… - a hangokból ítélve Megan összetört egy poharat. –A francba! Annyira sajnálom, hogy nem tudok neked segíteni innen, New Yorkból.

-Csak azért hívtalak fel, mert valakinek el kellett mondanom. De le is teszem, mert nem bírok beszélni…

Miután Brooke letette a telefont, utána jött rá, hogy igazából meg se hallgatta Megant. Az agya annyira másfelé járt, hogy nem tudott koncentrálni barátnője szavaira.

Mikor az orvos kijött a műtőből, egyből odarohant hozzá.

-Doktor úr! Mondja, mi van vele?

-Nézze, kisasszony…

-Sikerült a műtét?

-Hölgyem, én…

Brooke hirtelen elhallgatott, és lassan hátrálni kezdett. Úgy érezte, mintha a talaj kezdene kicsúszni alóla. Megszédült.

-Meghalt…? – kérdezte remegő hangon. Szörnyű volt kimondani ezt a szót, de tudta, hogy bármi megtörténhet. Fel volt rá készülve.

-Nem, de nagyon gyenge.

-Köszönöm, Uram! – Brooke felsóhajtott, lehunyta a szemét, és halványan elmosolyodott.

-Átvittük az intenzív osztályra. Jelenleg altatásban van. A szíve nagyon lassan ver, de bízunk benne, hogy fel fog épülni. Maradandó károsodást, úgy tűnik, nem szenvedett.

-Bemehetek hozzá?

-Nem javaslom…

-Kérem, csak egy kicsit!

-Rendben van. Tíz perc, nem több.

-Köszönöm.

-Apropó: vannak az úrnak közeli hozzátartozói? Úgy értem, testvére, szülei élnek még?

-Igen, de ők nincsenek itt, Párizsban. A szülei azt hiszem Chicago-ban élnek, a bátyja pedig jelenleg Mexikóban van. De én itt vagyok.

-Milyen kapcsolatban áll vele?

-A kapcsolatunk… - Brooke szomorúan elmosolyodott. Milyen is az ő kapcsolatuk? Most mit mondjon erre? Titkárnő? Barát? Barátnő? Hirtelen a Jóbarátok egyik epizódja jutott eszébe. Az a rész, amikor Rossnak és Joeynak egy űrlapon kellett meghatározniuk Ross és Rachel kapcsolatát. Joey őszintén fogalmazott: „Hú, ahhoz itt kevés a hely!” Brooke is valami hasonlót érzett. Nem tudott és nem is akart belekezdeni kapcsolatuk boncolgatásába. Így csak annyit válaszolt: -A barátnője vagyok.

Mikor belépett a kórterembe, újból megszédült. Rettentően fáradtnak érezte magát, de egy pillanatra se tudta volna lehunyni a szemét. Matthew szörnyen nézett ki, ahogy ott feküdt a lélegeztető-gép csöveivel, és Brooke ismét sírva fakadt.

Lassan leült az ágy melletti székre, és sokáig csak csendben nézte a férfit.

-Szia, Matt… - suttogta. –Látod, mégis csak behozattalak a kórházba. Meg is halhattál volna… - Brooke letörölte a könnyeit.

-Tudod, most nagyon kéne rád haragudnom, de nem tudok. Sokáig elhallgattad előlem a múltadat, de megvolt rá az okod. Sajnálom, hogy olyan bután viselkedtem minden alkalommal, amikor még nem akartad elmondani nekem a régi ügyeidet. Kis türelmet kértél, de én nem akartam tovább várni. Tudod, milyen forrófejű vagyok néha – mosolyodott el. Gyöngéden megfogta Matthew kezét, és végigsimította a kézfejét.

-Szeretnék bocsánatot kérni azokért a napokért, amikor olyan rondán viselkedtem veled. Mikor azt hittem, terhes vagyok, próbáltalak elmarni téged magam mellől, de csak azért, mert annyira nagyon vágytam rád. Tudom, ezt most nehéz megérteni. Hidd el, én se értem. Szerettem volna, ha együtt neveljük fel azt a gyereket, de a büszkeségem nem engedte, hogy ezt bevalljam neked. De aztán kiderült, hogy csak vaklárma volt az egész terhesség, így egy kicsit megnyugodtam.

-A múltad miatt pedig ne aggódj: már megbocsátottam neked. Fiatalkorában mindenki követ el hülyeségeket. Persze, azért nem hittem volna, hogy ekkora hülyeséget… De még nem késő váltani! Mikor kislány voltam, gyakran átmentem a szomszédban lakó idős nénihez. Ő mondta nekem ezt a bölcsességet: mindenki keresi önmagát, és szeretné tudni, kicsoda is igazából. De az igazság az, hogy mindig lehetsz az, ami lenni akarsz. Minden percben, minden másodpercben újra és újra kitalálhatod magad. Mi vagyunk a saját történetünk, a saját életünk elbeszélői.

-Most mennem kell. De majd még jövök. Szeretlek – Brooke Matthew fölé hajolt, és megcsókolta a homlokát.

Mikor kiment, fáradtan nekidőlt az ajtónak. Könnyei elálltak, karja pedig rettenetesen fájt a seb helyén. Úgy érezte, ott helyben el tudna aludni. De nem akart hazamenni. Féltette Matthew-t. így csak leült az egyik székre a folyosón, és arcát tenyerébe hajtotta. Kintről a hold bevilágított a néptelen folyosóra.