Fabrizio az utolsó cseppig kiitta a poharát. Már nem is számolta, hányadik vodkát issza.

-Daniel! Adj még egyet! – szólt a csaposnak, aki fejcsóválva nézte a fiatal üzletembert, hogy pusztítja magát.

-Elég lesz már, Fabrizio. Már így is csontrészeg vagy.

-Nem vagyok. Adj még egyet!

-Nem adok! Menj haza, és feküdj le. Lefogadom, hogy kettőt látsz belőlem…

-És mit érdekel az téged?! – már alig tudott ülni a széken.

-Mert a barátom vagy, és nem akarom, hogy teljesen kiüsd magad. Tudom, hogy pocsék érzés, hogy kidobott a menyasszonyod, de attól még…

-Ne szólj bele! Te ezt nem értheted. Szerettem Isabelle-t.

-De túl kell lépned rajta.

-Hát, láthatod. Túllépek rajta – azzal elvette Danieltől a vodkásüveget, és töltött magának.

-Na, most már elég! – Daniel elvette tőle az üveget, és elpakolt minden alkoholos dolgot a pultról és Fabrizio közeléből.

-Most miért vagy ilyen? – a férfi már elég nehezen formálta a szavakat, de nem hitte el, hogy kicsit túllőtt a célon.

-Mert vigyázok rád. Ha anyád ezt látná…

-De nem látja, mert otthon ül, Milánóban.

-De apád is úgy nyakon vágna, hogy az egyik szemed látogatóba menne a másikhoz! Bár, ha jobban megnézlek… - hajolt hozzá közelebb Daniel. –A szemeid már így is keresztbe állnak.

Fabrizio megitta az újabb adag vodkáját, és levágta a poharat a pultra.

-Daniel… Csak még egyet… - nézett rá a csaposra.

-Nincs több! Most már aztán tényleg menjél haza. Hívok egy taxit.

-Nem kell. Hazatalálok.

-Azt kétlem.

-De amúgy is, miért menjek haza? Olyan jó itt… Családias… Meg semmi kedvem visszamenni Isabelle-hez. Úgyis csak rám vágná az ajtót. Mintha én tehetnék róla, hogy összefeküdt azzal a… - Fabrizio földhöz vágta a poharat.

-Hé, hé, hé! Vigyázz a készletre!

-Ugyan már, Daniel, fogyó eszköz.

-Na, jó! Kifelé! – Daniel az ajtó felé mutatott.

Ekkor nyílt az ajtó, és egy szép, szőke lány lépett be.

-Szia, Dan! – köszönt, és leült a pult másik végébe.

-Szia, szépségem! – Fabrizio megbabonázva nézte a lányt. –Te aztán tudod, mi kell a pasiknak… - nézett végig a lány idomain.

-Ez lenne az udvarlás?

-Bocs, most többre nem futotta…

A lány mosolyogva megcsóválta a fejét.

-Dan, a szokásosat! – szólt a csaposnak.

-Máris, kislány!

-Eszembe jutott egy szép – hajolt közelebb a lányhoz Fabrizio. –Az előbb, odakint, láttam egy gyönyörű virágot, de az se volt olyan szép, mint te.

-Aha, ezt ismerem. Meg a másikat is: apukám biztos lelopott két csillagot az égről, lehozta nekem, és betette a szemem helyére.

-Ezt nem ismerem, de nagyon jó!

-Tessék – Daniel letette a lány elé a rendelt italt. Martini volt, dupla jéggel és citromkarikával.

-Hé, Dan! Ő kaphat piát, én meg nem? – Fabrizio felháborodva lecsapta a slusszkulcsát a pultra.

-Azért van egy kis különbség köztetek. Te hullarészeg vagy, ő pedig még csak most jött. Mellesleg, neked már pénzed sincs.

-Ugyan már, Dan, ne legyél ilyen szőrös szívű! Adj neki még egyet – a lány rámosolygott Fabriziora. –Én fizetem.

-Köszi.

-Fabrizio, ne legyél ilyen egy hölggyel. Nem várhatod el, hogy egy nő fizesse a piádat.

-Hagyd, Dan. Én ajánlottam föl.

-De most nem a pénzhiány a legnagyobb baj, kicsim. Hanem az, hogy a drága már jó ideje pusztítja a készletet. Alig bír ülni a széken.

-Nem kell parázni, Dan – a lány továbbra is nyugodt maradt. –Ennél részegebb már úgyse lesz. Az az egy pohár pia nem oszt, nem szoroz.

Daniel csak megcsóválta a fejét, és kelletlenül kitöltött egy újabb adag vodkát Fabrizionak.

-De ez az utolsó!

-Kösz – Fabrizio a lány felé fordult. –Nos, tündérke, azt hiszem, már tudod a nevem. De én még nem tudom a tiéd.

-Laura.

-Szép. De mindegy, mert innentől fogva Bellának foglak hívni.

-Olasz vagy, igaz?

-Ja. Félig. A másik felem francia. És te?

-Én kajak francia vagyok – Laura megitta a martinit. –Amúgy, hogyhogy itt töltöd az estét? Gondolom, lenne jobb programod is. Mondjuk a barátnőddel.

-Nincs barátnőm. Menyasszonyom volt, de szétmentünk.

-Aha, és italba fojtod a bánatod?

-Úgy is mondhatjuk.

-Mikor történt? Csak azért kérdezem, mert a gyűrű még mindig az ujjadon van.

-Ma délután. Megcsalt.

-Hú, az ciki. És most hogyan tovább?

-Nem tudom. Talán segíthetnél nekem túltenni magam Isabelle-en – Fabrizio sokat sejtetően nézett Laurára.

-Azt nem lehet.

-De miért? – a férfi közelebb ült a lányhoz, és rátette a kezét a combjára.

-Ezt most komolyan kérdezed? Hiszen alig húsz perce ismerjük egymást!

-Na és? Kérlek…

-Fabrizio, részeg vagy.

-Tudom, de nem csak ezért kellesz nekem. Őrülten kívánlak, Laura…

-Mennyi az idő?

-Hajnali fél kettő.

-Na, jó, egye fene.

Laura nem tudott, és nem is akart ellenállni. Fabrizio rettentő részeg volt, de ez nem akadályozta meg abban, hogy jól töltse az éjszakáját…