-Na, milyen?

-Őszintén? Kegyetlenül pocsék.

-A francba! Pedig annyit szenvedtem vele! – Fabrizio teljesen magába roskadt.

-Nyugi, majd segítek. Nem egyszerű egy száz százalékos prezentációt megírni.

-Köszi. Olyan aranyos vagy!

De Laura nem érezte magát aranyosnak. Úgy döntött, segít Fabrizionak, de azért hagyja előbújni a kisördögöt: néhol direkt hülyeségeket ír bele. Így van egy kis esély, hogy sikerül elaltatni a közönség lelkesedését a projekt iránt.

-Szerintem ide nem kéne ez a mondat – Laura elővett egy piros tollat, és kihúzta a feleslegesnek vélt mondatot. –Túl fellengzős. Ez se kell ide – végül az egész prezentáció egy nagy piros vonal lett. –Ezek helyére írhatnánk valami mást.

-Oké. Írj, amit jónak látsz.

-De én nem értek hozzá… - mondta ártatlanul Laura.

-Szerintem jól fogalmazol.

-Hát jó, de utána ne engem szidj.

Laura nekilátott, és egyre kreatívabb dolgokat talált ki. Magában jókat derült a leírt sorokon, és remélte, azért nem lesz belőle nagy botrány. De ha lesz is… Az csak a Promod malmára hajtja a vizet. Csak teltek a lapok a jobbnál jobb ötletekkel, és Laura a végére már cseppet sem szégyellte magát. „Tisztességtelen eszközök…” – visszhangzott a fejében. Hát ez az!

Mire készen lettek (illetve, mire Laura készen lett), beesteledett. Fabrizio megköszönte a segítséget, és visszament a saját szobájába, hogy átöltözzön az estélyre. Laura is nekiállt készülődni, és mire leért a nagy terembe, már javában ment a parti.

Egyből megcélozta a svédasztalt, mivel már nagyon éhes volt. Egy teljes napig semmit nem evett, olyan ideges volt. De most remélte, hogy sikerült alátennie a Guccinak, és egyből megjött az étvágya. Sajnálatos módon azonban megcsörrent a telefonja, és ki kellett mennie a teraszra telefonálni.

-Szia Laura! Hogy haladsz? – Madame Valéry volt az.

-Hát, szó-szó.

-Az mit jelent? Ezek szerint nem adtad fel?

-Nem. De nem sok hiányzott hozzá. Most is totálisan kivagyok! – Laura hangja hisztérikusra változott.

-Mert? Mi történt?

-Mióta itt vagyok, a gyomrom diónyi nagyságú, olyan ideges vagyok! Tegnap reggel óta nem ettem semmit, éjszaka egy szemhunyást sem aludtam, folyamatosan hazudozok az ismerősömnek, és erős a gyanúm, hogy hamarosan meg fog jönni! Jelenleg pedig majd’ meghalok az éhségtől! Pont a svédasztalt kellett otthagynom a telefon miatt!

-Bocsáss meg. Akkor tegyük is le. Csak annyit még: ma este van a parti, ugye?

-Igen.

-Csak ügyesen, drága!

Laura visszament a terembe, és telepakolta a tányérját. Remélte, hogy semmi és senki nem fogja megzavarni vacsora közben. De ez hiú ábrándnak bizonyult… A telefonja ismét csörgött, úgyhogy ismét kiment a teraszra – immár a tányérját is vitte.

-Szia Nicolas!

-Szia, kicsim. Hogy vagy?

-Kösz, jól. Tiszta ideg vagyok.

-Akkor mégse vagy olyan jól. Mi történt?

-Semmi, csak nagyon félek, mi van, ha nem sikerül ez az akció. Az előbb hívott Madame Valéry, és rákérdezett a fejleményekre. Én pedig elmondtam neki, min megyek keresztül. Képzeld, Nic, tegnap reggel óta egy falatot sem ettem, éjszaka le se hunytam a szemem, a gyomrom pedig görcsben van.

-Szegénykém! Remélem, nem sokáig tart ez az állapot. Most mit csinálsz éppen?

-Most van a parti, ahol bemutatják az új projektet. Én is itt parádézok éppen, estélyiben… Ja, és végre tudok kajára gondolni!

-Na, ez jó hír! De ugye nem éppen most vacsorázol? Csak azért, mert nem akarlak zavarni…

-De, itt van a kezemben a tányér.

-Akkor nem is zavarlak tovább. Jó étvágyat, és szurkolok, hogy sikerüljön ez a melód! Nagy szükséged lenne az előléptetésre.

-Igen. Tök ari vagy. Akkor puszi, és már csak egy napot kell kibírnod nélkülem.

-Jaj, az még olyan hosszú idő! Siess haza!

Mikor letette a telefont, Laura visszarohant a terembe, és leült egy asztalhoz. A pincér hozott neki egy pohár pezsgőt, így már boldogan látott neki a salátájának. Nagyon éhes volt, és örült, hogy végre senki nem zargatja.

-Laura! Már egy órája téged kereslek! – Fabrizio lépett oda hozzá.

„A francba! Már csak ez hiányzott!”

-Csak nemrég jöttem le. Meg kétszer kimentem a teraszra telefonálni.

-Hívott a hősszerelmesed? – kérdezte Fabrizio gonoszul vigyorogva.

-Mi van???

-Hát Nicolas.

-Igen, felhívott. És?

-Csak érdeklődtem. Hú, azt mind meg fogod enni? – Fabrizio tekintete Laura tányérjára tévedt.

-Éhes vagyok. Tegnap reggel óta nem ettem semmit.

-De hiszen annyi kaja van itt! Miért nem ettél?

-Mert… mert volt egy kis problémám. A gyomrom… - Laura tovább evett, de közben már azon járt az esze, hogy kéne lekoptatnia a srácot.

-De úgy látom, most már jobban vagy. Egész jóízűen eszel. Vigyázz azért, nehogy a gyomrod megint bemondja az unalmast.

-Oké – „Ó, te hülye! Ha tudnád, hogy miattad nem ettem majd’ két napja!”

-Remélem, tudod egy kicsit mellőzni a sült krumpli és a saláta társaságát, mert szeretnélek bemutatni a kollégáimnak és a főnökömnek.

Laura félrenyelt. Meg kellett innia az összes pezsgőjét, mert majdnem megfulladt.

-Muszáj? – nyögte elhaló hangon.

-Igen. Szeretném, ha megismernének téged – Fabrizio megfogta a lány kezét, és felhúzta a székről.

-De én nem szeretném! Úgyis csak lenéznének, mert én csak egy eladó vagyok… - már egész jól megtanulta a szerepét.

-Ne viccelj már, Laura! Te egy különleges lány vagy. Meg fognak téged szeretni.

-Szerintem meg nem! – Laura elrántotta a kezét Fabrizio kezéből.

-Ne legyél már ilyen negatív! Jössz és kész!

-De nem mehetek! – Laura megpróbálta ismét visszahúzni a kezét, de Fabrizio ezúttal nem engedte el.

-Ezt meg hogy érted?

-Én… nem mehetek – Laura rájött, hogy egy hajszálon múlt, hogy nem szólta el magát.

-Ne féljél már annyira – Fabrizio átölelte a lányt. –Én is ott leszek. Nem fognak megenni.

Végül Laura remegő lábakkal követte a srácot a terem másik végében álló társaságig. Az elején nem volt semmi baj, még Monsieur Douillet, Fabrizio főnöke is jól elbeszélgetett vele – és ami a legfontosabb: nem jöttek rá, ki is ő igazából.

De ekkor eljött az idő, hogy Fabrizio felolvassa a prezentációt… A srác felment az emelvényre, a közönség pedig megtapsolta. Laura aggódva figyelte Fabrizio minden mozdulatát, és remélte, nem lesz semmi gond. Az elején minden rendben volt. De aztán…

-Mint már mondtam, rettentően örültem, mikor kiderült, hogy sikerült elnyernem ezt a projektet a cégünk számára. És természetesen az se volt semmi, mikor megláttam a főnököm arcát, miután közöltem vele a jó hírt. Láttam a fején: „Maga, Dubois? Maga volt az utolsó, akire gondoltam, hogy megszerzi ezt a projektet!” De látja, Monsieur Douillet, én is képes vagyok valamire! Most megmutattam magának, maga… Hoppá, ezt nem kéne felolvasnom… - Fabrizio zavarba jött. Laura az ajkába harapott.

-Mindegy – folytatta Fabrizio. –Mindenesetre nagyon büszke vagyok magamra! Tudom, most mindenkinek a szemében egóbajnoknak tűnök, de igenis nagy teljesítmény ez tőlem! Olyan nagy, hogy az új kollekciót rólam kéne elnevezni. Hiszen az én nevem sokkal jobban illene hozzá. A Gucci ritka randa egy név… - Fabrizio szeme elkerekedett, de nem mert felnézni. Laura látta, amint a srác egyre jobban elvörösödik. Lassan elindult a svédasztal felé, és töltött magának több pohár italt. Mindegyiket megitta, majd töltött magának még egyet mindegyikből. Rájött, mekkora galibát okozott. Most akart törleszteni.

Eközben Fabrizio azt kívánta, bár nyílna meg alatta a föld. Már bánta, hogy nem olvasta át a prezentációt a parti előtt. Maga előtt látta a főnöke arcát, amint megüti a guta.

-Hé, emberek! – Laura felállt az emelvényre Fabrizio mellé.

-Laura… - a srác csodálkozva nézett a lányra, aki kezében egy pohár Martinival ott hadonászott mellette.

-Nyugi, Fifi, érted csinálom.

-De…

-Tudom, most mit gondolnak erről a srácról, itt, mellettem – mutatott Laura Fabriziora. –De higgyék el: nem akart ő rosszat. Nem tehet arról, hogy elázott a prezentációja és újat kellett írnia. Az előző sokkal jobb volt.

Miközben Laura beszélt, lassan lecsúsztatta a válláról a ruhája pántját.

-Fif, segíts kikapcsolni a ruhámat, légy szíves – fordult Fabrizio felé a lány.

-Laura, ne csináld!

-De muszáj! Kérek egy kis tapsot Fabrizionak, hátha úgy bátrabb lesz, és ki meri kapcsolni a ruhámat!

A meghívottak férfi-részlege őrült tapsviharban tört ki, de Fabrizio még mindig égett a szégyentől és nem akart még nagyobb botrányt. Monsieur Douillet feje vörösen világított…

-Laura, menj le innen! – súgta a lánynak a srác.

-Nem megyek! Ha nem segítesz, akkor kénytelen leszek egyedül megszabadulni a ruhámtól!

Azzal Laura elkezdte kikapcsolni a ruháját, de ekkor Fabrizio derékon ragadta a lányt, és levitte az emelvényről. A férfiak dühösen fütyültek. („Hát hülye ez a pasi? Egy ilyen jó nőt nem vetkőztet le!” stb.)

Mikor felértek Fabrizio szobájába, a srác dühösen ledobta a lányt az ágyra. Laura ártatlanul pislogva nézett fel rá.

-Magyarázatot várok – mondta csendesen Fabrizio, és remélte, hogy Laura elfogadható indokot fog adni a viselkedésére.