Másnap reggel Nicolas ágyba vitte a reggelit Laurának, és egy csókkal ébresztette a lányt. A lakást teleszórta rózsaszirommal, és egy hatalmas vörös rózsacsokrot tett az éjjeliszekrényre. Laura nagyon örült ennek a figyelmességnek, és már bánta, hogy előző este úgy letolta szegény Nicolast. Persze, lehet, hogy kellett az a kis vita: most ezért ébredt egy virágszalonban…

Bent, a munkahelyén már nem volt ennyire rózsás a helyzet. Az asztalán egy halom munkát talált.

-Ha most nekifogok, talán karácsonyra végzek vele… - morfondírozott magában.

Kelletlenül nekilátott, de a betűk minduntalan összefolytak a szeme előtt. Inkább kiment a kávégéphez, és ivott egy kávét. De már ott se lehetett nyugta…

-Á, Laura! Végre beértél! – Madame Valéry sietett felé.

-Jó reggelt. Látom, ma túlóráznom kell…

-Nem, dehogyis! Csak azt kell megcsinálnod még ma, amire rá van írva, hogy sürgős.

-Madame Valéry… - mosolyodott el Laura. –Az egész kupac tetejére rátett egy cetlit „ISZONYAT SÜRGŐS! MÉG MA CSINÁLD MEG!” felirattal…

-Ó… Na, mindegy, akkor majd ügyeskedsz – mondta könnyedén főnöknője. –De most villámgyorsan el kell robognod a Guccihoz, és…

-Hogy hová? – Laura nem tudta, jól hallotta-e.

-A Guccihoz. Be kéne gyűjtened pár információt.

Laurán egyből végigfutott a hideg, a meleg, és megszédült.

-Én oda nem mehetek… - mondta halkan.

-Már miért ne mehetnél? Muszáj elmenned, mert az egész cégből egyedül te vagy az a szerencsés kiválasztott, aki intézheti ezt a létfontosságú ügyet.

-Nézze, Madame Valéry… Én… Nekem egy létfontosságú ügyem van, mégpedig az, hogy ne mutatkozzam a Guccinál!

-És ha szabadna megtudnom, miért félsz ennyire? Eddig nem volt semmi gondod.

-De hiszen már elmondtam, Madame Valéry, mikor Provence-ban felhívott, hogy azt hazudtam a Guccinál dolgozó ismerősömnek, hogy eladó vagyok egy Promod boltban! Mit mondjak neki, ha találkozom vele, mit keresek ott?

-Laura, tudom, milyen ciki ez a helyzet – főnöke megsimogatta Laura arcát. –De meg kell értened, hogy ezzel a cégünket segíted, ha megoldod a felmerülő problémákat. Szóval szeretném, ha összeszednéd magad és elmennél a Guccihoz. Nem lesz semmi gond, meglátod. Ha sikerül, fizetésemelést kapsz.

Laura elhúzta a száját, és visszament az irodájába a cuccáért.

-Ajánlom, hogy jó sokat emeljen a béremen…

Beült az autójába és elhajtott. Gyomra görcsbe rándult a gondolattól, hogy talán össze fog majd futni Fabrizioval, vagy ami még rosszabb: Monsieur Douillet-vel… Végül elhessegette ezt a gondolatot, és beállt a parkolóba – aztán elszörnyedt: két autóval odébb megpillantotta Fabrizio kocsiját. Tehát itt van. Most már csak ügyeskednie kell, és ha szerencséje van, sikerül elkerülnie a vele való találkozást.

Bement az épületbe, és felment a lifttel a nyolcadik emeletre. Fogalma sem volt róla, hol kezdje a keresést, és hogy egyáltalán mit keres. Végigment a folyosón, majd lement egy emelettel lejjebb. Csak néhány emberrel találkozott, de azok rá se néztek, ahogy elsiettek mellette. Annyira örült, hogy senki ismerőssel nem találkozott eddig, hogy elkezdte dúdolni a kedvenc számát, Patrick Fioritól a La boite aux lettres-t.

Ahogy sétált a folyosón, egyszer csak nagy robajt hallott. Olyan volt, mintha valaki a földhöz vágott volna egy nagyon nagy valamit. Visszafordult, hogy megnézze, mi volt az. A folyosó végén lévő irodából hallatszott a zaj. Az ajtó félig nyitva volt, így egy kicsit beljebb lökte, hogy belásson.

Fabriziót látta meg, amint egy hatalmas dobozba dobálja bele az irodai holmikat, kábé egy méterről. Nagyon dühösnek látszott. Különböző baseballos beállásokból dobott, és roppantul tudott örülni egy-egy találatnak. De az se zavarta, ha félrement és eltört valamit – gondolta, neki már úgyis mindegy. Laura egy ideig nézte a srácot, aztán elbújt az ajtó mögé. Még ki kellett találnia, mit mondjon. Nem sokáig gondolkozhatott: egy pohár csapódott az ajtónak, és apró szilánkokra tört. Laura rettenetesen megijedt és felkiáltott. Fabrizio odaugrott az ajtóhoz és kitárta… Aztán úgy meglepődött, hogy véletlenül lenyelte a rágóját.

-Laura… - szólt fuldokolva. –Te meg… Te meg hogyhogy itt? – nyögte ki végül nagy nehezen, köhögve.

-Én csak… Nem is tudom… - „Laura! Az istenért, találj ki valami hihetőt!”

-Bocs, hogy ilyen nagy a kupi – mondta Fabrizio mentegetőzve.

-Ó, igazán semmi baj.

-De tényleg, mi szél hozott erre? Elengedtek a boltból? Vagy kirúgtak?

-Nem, dehogyis… - „Laura! Gondolkozz!” –Erre volt dolgom – „Oh, fuck. Ez eszméletlenül hülye magyarázat. Gagyi, elcsépelt szöveg.”

-És annyira hiányoztam, hogy beugrottál hozzám.

-Hát… Végül is, ja – „Mentsd, ami menthető!!!” –De mit csinálsz itt, ebben a rumliban? – terelte másra a szót Laura. –Sőt, inkább: miért csinálsz ekkora rumlit?

-Kirúgtak – mondta Fabrizio tárgyilagos hangon.

-A francba! Miattam? Mármint a múltkori…

-Igen, azért. De semmi gond, már a könyökömön jött ki a főnököm minden heppje. Utálom. Láttad volna a fejét, mikor megmondta, hogy ennyi volt. Csak úgy ragyogott! A rohadék! – Fabrizio belevágta a dobozba a tűzőgépét. Aztán kivette, és jobban megnézte. –Hoppá, ez nem is az enyém.

-Kölcsönkérted valakitől?

-Nem, lenyúltam a főnökömtől. Már kereste egy párszor, de mindig letagadtam. Na, mindegy – a srác könnyedén visszadobta a dobozba. –Nem fog neki hiányozni. Majd vesz másikat.

-Hihetetlen vagy – mosolygott a lány.

-Egyedi és megismételhetetlen vagyok. Ezért kedvelsz. De bocs, hogy ilyen bunkó vagyok! Csak magamról locsogok. Hogy vagy? Tegnap este azt mondtad, hogy rosszul voltál. Azóta jobb?

-Aha, igen. Csak reggel émelyegtem egy kicsit, de amúgy minden oké. Nicolas-val is kibékültünk, úgyhogy most tök hepi vagyok.

-Kérsz valamit? Kávét, sütit, vagy valami mást?

-Kösz, nem. Ma már ittam egy kávét, éhes meg nem vagyok. És elnézve a kínálatot… - nézett körül Laura a felforgatott irodában. –Az iratkupacon egy almacsutka, ami magától mozog… Itt meg egy joghurt, amiben… hú, még szabad szemmel is látható az élő flóra… - a lány elfintorodott.

-Jó, hogy megtaláltad ezeket. Már azt sem tudom, mióta lehetnek itt.

-Nekem van egy tippem: kábé a dinoszauruszok kora óta. Mindenesetre ügyes, hogy nem dobtad ki: legalább van kövületünk az őskorból.

-Igen, ezzel még nagy pénzt fogunk kaszálni – mosolygott Fabrizio. –Azt hiszem, én iszok egy kávét. Az utolsó kávém a Guccinál. Biztos, hogy te nem kérsz?

-Biztos. De azért köszi.

Mikor Fabrizio kiment, Laura előtt felvillant egy lehetőség: most elkezdhet valamit keresni! Visszanézett az ajtóra, és mikor megbizonyosodott róla, hogy senki nem jön, beletúrt egy iratkupacba, ami Fabrizio asztalán hevert. Csupa táblázat, tervrajz meg statisztikák voltak. Laura csalódottan visszadobta az asztalra a papírokat, és tovább keresgélt. Kihúzgálta a fiókokat, de semmit nem talált. Úgy tűnt, Fabrizio már kiürítette a fiókjait. De ekkor a lány szeme megakadt egy színes mappán, ami az előbb feltúrt iratkupac alján hevert. Kinyitotta, és majdnem felsikoltott örömében. A mappa az új projekt terveit és leírását tartalmazta. Laura kivette a papírokat belőle, összehajtotta és belerakta a táskájába. A mappát szépen visszatette a kupac aljára, majd mint aki jól végezte dolgát, leült egy székre.

Fabrizio visszaért a kávéval, mire Laurát egyből elfogta az émelygés.

-Fúj… Ne gyere a közelembe azzal a kávéval, mert menten elhányom magam!

-Mi baj van?

-Nem bírom a szagát… Fúj! – Laura kirohant a mosdóba, és negyed óra múlva, holtsápadtan tért vissza.

-Megint hánytál? – kérdezte Fabrizio aggódva.

-Aha. De nem tudom, mi ez. Eddig semmi bajom nem volt a kávészagtól.

-Nem vagyok orvos, szóval nem értek hozzá. Gyorsan megiszom, és utána már jobb lesz.

Ekkor azonban lépteket hallottak: Monsieur Douillet közeledett. Fabrizio villámgyorsan átlátta a helyzetet. A főnöke nem láthatja meg Laurát, mert már eléggé pipa rá, és ha itt találja, abból oltári botrány lesz.

-Gyere, Laura! Bújj be ide! – mutatott az íróasztal alá Fabrizio.

-Mi…? De miért?

-Ne kérdezz semmit, csak bújj be ide!

A srác betuszkolta Laurát az asztal alá, majd felvette az „Iszonyú dühös vagyok a főnökömre, mert kitette a szűröm a cégtől, szóval ne szóljon hozzám, mert felrúgom” típusú arckifejezését.

-Dubois, összeszedte már a cuccát?

-Amint látja, azon vagyok.

-Remélem, nem sokáig lesz ilyen az irodája. Ha így merészeli hagyni…

-Nyugodjon meg, minden rendben lesz. Nemsokára pedig már én se leszek itt.

-Sajnálom, hogy így alakult, Dubois. Ha normálisan le tudta volna bonyolítani a dolgokat Céline-nel és Provence-ban nem csinálta volna azt, amit, akkor talán még mindig együtt dolgoznánk.

-Bizonyára jobb munkaerő lesz az utódom. Feltételezem, már meg is találta az illetőt.

-Még nem. De nem akarok sokáig várni. Ami pedig a kis barátnőjét illeti… Laurának hívják, ugye?

-Mi van vele? – Laura megmozdult az asztal alatt.

-Mondja meg neki, hogy nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy sajnálatos módon ki kellett rúgnom magát. Üzenem neki, hogy ezentúl jobban gondolja meg, mit tesz a barátai „érdekében”.

-Megmondom neki. Szerintem ő is érezte, hogy nagy bajt csinált – Fabrizio egy kicsit beljebb tolta a lányt a térdével.

-Sajnálom, hogy ilyen barátai vannak, Dubois. De persze, ez nem az én dolgom. Ha magának ez jó, hogy ilyenekkel barátkozik…

Laura érezte, hogy arca vörösre változik, és legszívesebben kiugrott volna az asztal alól, és jól összekarmolja Monsieur Douillet-t. Őt ne sértegesse senki! Már mászott is volna ki, de Fabrizio figyelmeztetően visszalökte a lábával.

-Mit csinál maga, Dubois? Mit rugdos az asztal alatt?

-Semmit. Csak azért mozgatom a lábam, hogy… - nem jutott eszébe semmi normális magyarázat. -… hogy ne zsibbadjon el – nyögte ki végül esetlenül.

-Értem. Csak ennyit szerettem volna mondani, mielőtt elmegy. Ég áldja. Remélem, rájön, hogy a Guccin kívül is van élet.

Monsieur Douillet kiment, Fabrizio pedig elhúzta a száját.

-Sajnálja, hogy elmegyek… Na persze! Majomsegg… - mondta dühösen, és visszament a dobozához. Laura kikászálódott az asztal alól. Minden porcikája sajgott, teljesen elgémberedett.

-Azt hiszem, én most már megyek.

-Laura, én annyira sajnálom…! – Fabrizio átölelte a lányt. –Amit a főnököm mondott…

-Nyugi, semmi baj. Nem várhatom el, hogy a nyakamba boruljon.

-Ronda dolgokat mondott rólad!

-Nem érdekes. Túlélem. De tényleg indulok, mert még vissza kell mennem a munkahelyemre.

Fabrizio megcsókolta Laurát. A lány elmosolyodott, de aztán elhúzódott a sráctól.

-Ne, most ne. Tegnap, ami történt köztünk… Annyira rosszul éreztem magam utána, mert Nic olyan aranyos volt, én meg… Á, nem is bírok rágondolni!

-Akkor most egy ideig nem találkozunk?

-Könnyen lehet.

Laura megpuszilta Fabrizio arcát, és kiment az irodából. Nagyon tanácstalan volt, nem tudta, jó-e az, amit csinál. Mindenesetre a táskájában ott lapult minden információ az áhított projektről…