-Laura! Merre vagy? – Nicolas éppen indulni készült valahova, de egy fontos dolgot még meg szeretett volna beszélni a lánnyal.

-A fürdőben… - válaszolt elhaló hangon Laura.

-Mi baj van? Olyan sápadt vagy – Nicolas megsimogatta a lány arcát. –Rosszul érzed magad?

-Hát, nem vagyok a legjobban. Mostanában minden nap hánytam.

-És miért nem szóltál? – ölelte át a lányt barátja.

-Nem akartam, hogy idegeskedj miattam. De különben is, már jobban vagyok.

-Azért mindenesetre nem bánnám, ha megnézne egy orvos. Minél hamarabb.

-Oké. De mára már úgyse kapnék időpontot. Majd holnap felhívom a dokit.

-Rendben van. Szeretnék kérni tőled valamit.

-Mit?

-Az autódat, kölcsönbe.

-Miért? Hol a tiéd?

-Tudod, hogy két hét múlva megyek Svájcba, és előtte megnézetem szervizben.

-Miért nem mész repülővel?

-Mert Svájc nincs olyan messze, így ezt az utat autóval szeretném megtenni. Szóval, kölcsön tudod adni az autódat?

-Persze. És mikor jössz haza?

-Még el se mentem, de már hiányzom? – kérdezte kedvesen Nicolas, és átölelte Laurát.

-Baj?

-Nem, nem baj. Sőt… De igyekezni fogok. Különben sem megyek messzire: csak a nagykövetségre ugrom be, megbeszélni pár dolgot.

Tíz perc múlva Nicolas már Laura autójában ült, és éppen indulni készült, amikor észrevett egy papírfecnit az anyósülés lábánál. Sose kutatott Laura cuccai között, de most egy megmagyarázhatatlan erő vonzotta a papír felé. Mikor elolvasta, ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy visszarohanjon a lakásba, és kérdőre vonja Laurát. A papír ugyanis Fabrizio levele volt… Végül úgy döntött, nem éri meg ismét összebalhézni Laurával. A papírt azért felrakta a műszerfalra, hogy a lány észrevegye; majd felhívta Christian-t. Muszáj volt vele is megbeszélnie.

-De biztos, hogy mostani az a fecni? Nem lehet, hogy már régebbi, csak Laura otthagyta az autóban?

-Biztos, hogy új, mert Laura még egyszer sem ment el szerda este sehová. Ez az üzenet a mostani szerdára szól.

-Ma hétfő van, tehát még két nap. Gondolod, hogy elmegy?

-Nem tudom. De felettébb gyanús, hogy este akar vele beszélni.

-Legalább annak örülj, hogy nem a lakására hívta. Ha felmenne hozzá, azért az kicsit neccesebb lenne.

-El is kapnám a torkát!

-Kinek? Laurának?

-Dehogyis! Fabriziónak. Vagy ahogy aláírta a levelet: Fifinek…

-Az lehet, hogy nem is ő.

-Mégis mit gondolsz, hány pasija van Laurának?

-Bocs. Akkor kövessem őket szerda este?

-Igen, feltéve, ha Laura elmegy a találkára.

-De ha elvetted a levelet, akkor a drága kis hugicám nem is tud értesülni a randiról.

-Szerintem már tudja. Mindenesetre felraktam a papírt a műszerfalra, hogy szem előtt legyen. Bár, ha jobban belegondolok, nem hiszem, hogy itt hagyja a kocsiban a levelet, hogy megtaláljam… Lehet, hogy tényleg nem olvasta még el. Eléggé el volt dugva.

-Miért, hol volt?

-Az anyósülés lábánál. De mindegy, most ez nem lényeg. Ha Laura megtalálja a levelet, és elmegy a Tuileriákhoz, akkor követed őket. Én azért nem megyek, mert Fabrizio már ismer.

-Oké, akkor aznap estére szabaddá teszem magam. Ott leszek.

Nicolas nem szólt Laurának arról, hogy megtalálta a levelet. De még aznap a lány is elolvasta, és majd’ elájult, mikor eszébe jutott, hogy egész délután Nicolasnál volt az autó, így talán ő is értesült a dologról. Miután barátja hazaért, Laura egész este őt fürkészte, hátha lát rajta valami furcsát, amiből rájöhet, hogy esetleg olvasta Fabrizio üzenetét. De Nicolas ügyelt rá, hogy teljesen természetesen viselkedjen; így Laura megnyugodott.

Aztán eljött a szerda este… Laura úgy döntött, hogy elmegy a találkára. Persze, még valami jó indokot ki kellett találnia, hogy miért megy el. Pedig jobban tette volna, ha otthon marad, mert már két napja szinte megállás nélkül görcsölt a hasa, és rosszabbul volt, mint valaha. Az orvost persze nem hívta fel… Végül egy teljesen banális magyarázatot tálalt Nicolasnak, miért is megy el szerda este hétkor: egy barátnőjével mennek moziba. Nicolas megértőnek mutatkozott, és egy csókkal útjára bocsátotta Laurát. Majd felhívta Christiant…

-Elment. Indulhatsz!

Fabrizio már ott volt a Tuileriáknál. Laura futva tette meg az utat a kocsijától.

-Ciao, bambina! – köszönt Fabrizio a lánynak.

-Miért kellett iderángatnod ilyenkor?

-Csak látni szerettelek volna. Mostanában nem találkoztunk valami sűrűn.

-De ez így helyes. Nekem ott van Nic, ezt meg kéne értened.

-Nézd, Laura, én azt szeretném, ha csak én lennék az életedben. Szakíts Nicolas-val.

-Te meghülyültél… - Laura megcsóválta a fejét és tovább sétált. Fabrizio ment utána.

-Miért? Nem mondhatod, hogy szereted, mert ha igazán szeretnéd, akkor nem feküdtél volna le velem háromszor is!

-Pedig szeretem! – Laura villámló szemekkel nézett a srácra. –Ez az igazság! Az, hogy lefeküdtem veled… Az csak véletlen volt… - mondta bizonytalanul.

-Háromszor? Nem hiszem… - mondta gúnyosan Fabrizio. A lány elé állt, és megfogta a vállát.

-Most mi van?

-Miért vagy velem ilyen? Máskor olyan jól elvagyunk, most meg…

-Rájöttem, hogy nekem Nicolas elég sokat jelent, és nem szeretném elveszíteni. A múltkori kis veszekedésünk rádöbbentett, hogy én se örülnék neki, ha megtudnám, hogy megcsal. És hiányzik, amikor elutazik valahová. Ezt meg kell értened, Fifi. Ami köztünk volt, annak vége. Ennyi volt, nincs tovább – Laura szomorúan nézett a srácra.

-Akkor legalább hadd csókoljalak meg, még utoljára.

-Megláthatnak – rázta meg a fejét Laura.

-Ilyen sötétben?

-Ne tedd, kérlek.

Christian eközben a kocsijában ült, és figyelte a párt. Jól látott minden apró mozdulatot, gesztust, és magában elképzelte, mit mondhatnak egymásnak. Látta, amikor Laura szomorúan megrázza a fejét, látta, amikor Fabrizio megfogja a lány vállát, és vágyakozva ránéz. De aztán pechjére a pár beljebb haladt a nagy kertben, így egy idő után szem elől tévesztette őket.

Fabrizio lehajtotta a fejét.

-Akkor ez most azt jelenti, hogy szálljak le rólad, és soha többé ne találkozzunk?

-Nézd, attól még találkozhatunk, de csak mint barátok.

-Biztos vagy ebben? – Fabrizio megérezte a lány bizonytalanságát.

-Igen… - suttogta Laura.

Közben egyre beljebb haladtak a kertben, és mikor találtak egy padot, Laura azonnal leült, mivel a hasa megint begörcsölt.

-Jól vagy? – kérdezte Fabrizio aggódva.

-Persze, csak a hasam… Megint nem az igazi.

-Bocs, ha kikészítelek. Remélem, nem miattam görcsöl a hasad. Tudod, az idegesség, meg ilyesmi.

-Nem tudom. De tényleg ideje lenne már elmennem az orvoshoz.

-Ha valamiben tudok segíteni…

-Akkor majd szólok, köszi – Laura ráhajtotta a fejét a térdére, és úgy próbálta elállítani a hasfájását. –Fifi…

-Igen?

-Annyira sajnálom, hogy így kell befejeznünk.

-Semmi baj. Talán, egyszer még összejöhetünk.

-De meg kell értened: kapcsolatban élek. És kettő együtt nem megy. Au! – a hasába megint belenyilallt a fájdalom. Laura még jobban összegörnyedt.

-Ne menjünk haza?

-Ne, még ne. Maradjunk még, hátha a friss levegő segít.

-Oké. Még most se csókolhatlak meg? – kérdezte Fabrizio halkan.

-Na jó, de csak egy kicsit.

Fabrizio magához ölelte a lányt, és hosszan megcsókolta. Laura nagyon élvezte, de még magának se szívesen vallotta be, hogy a srác irtó jól csókol. Még a hasa se fájt annyira közben.

-Akkor ez volt az utolsó csókunk – mondta Fabrizio, még mindig a karjaiban tartva a lányt.

-Néha azért lehet szó ismétlésről… - bukott ki Laurából, de aztán lesütötte a szemét, mert rájött, hogy ezzel akaratán kívül is elárulta magát.

De ekkor hirtelen olyan éles fájdalom hasított belé, hogy összegörnyedt és könnyezni kezdett.

-Úristen… Nagyon fáj! – ez volt az utolsó mondat, amit ki tudott mondani. Ezután elájult. Az volt a szerencséje, hogy Fabrizio ott ült mellette, így el tudta kapni.

Laura látta magát felülről: ahogy ott fekszik, ahogy ömlik belőle a vér, ahogy Fabrizio kétségbeesve hívja a mentőket… Olyan volt az egész, mint egy rémálom.