Fabrizio idegesen járkált fel-alá a kórház folyosóján. Úgy érezte, évek teltek el azóta, hogy Laurát behozták. Inge még mindig véres volt, de nem érdekelte. Percenként az óráját nézte, és nem mert egy méternél messzebbre menni a kórterem ajtajától. Közben megérkezett Nicolas is.

-Téged meg ki értesített? – kérdezte döbbenten Fabrizio, hangjában egy kis csalódottsággal.

-A doki. Jó ismerősöm.

-Értem.

-Talán baj? Elvégre én vagyok Laura barátja, jogom van tudni róla, ha valami baja történik.

-Ez csak természetes. Nem úgy értettem… - Fabrizio rá se bírt nézni Nicolasra. Dühös volt, amiért az orvos felhívta a férfit, és így ő csak a második helyre szorult.

-Kösz, hogy kihívtad a mentőket. De azért lenne egy kérdésem. Hogyhogy te hozattad be Laurát, és nem a barátnője, akivel állítólag moziba mentek? – Nicolas úgy gondolta, kicsit zavarba hozza Fabriziót. Ez sikerült is: Fabrizio döbbenten ránézett, miközben agyában összevissza cikáztak a „jobbnál jobb” magyarázatok.

-Hát, tudod… Az úgy volt… Találkoztam velük a moziban, és míg Laura barátnője… öhm… Charlotte, elment a mosdóba, addig beszélgettem Laurával. És ekkor lett rosszul – „Gáááz magyarázat! De inkább, mint hogy bevalljam az igazat!”

-Aha… - Nicolas tudta az igazságot, de inkább nem szívatta tovább a srácot. Lesz még rá alkalma bőven…

Közben kijött az orvos a kórteremből, ahol Laurát vizsgálták. Sajnos ő se volt valami jó passzban, így Fabrizio és Nicolas jóformán semmit nem tudott meg Laura állapotáról. Este volt már, a doki is éppen indult volna haza, amikor bevitték a lányt.

-De mégis – kérdezősködött Fabrizio. –Van valami sejtése arról, mi baja lehet?

-Holnap reggel alaposabban megvizsgáljuk. Addig is vért vettünk tőle, ami remélhetőleg kimutatja a rosszullét okát. Túl sok stressz érhette mostanában, arra reagált így. Többet kéne pihennie – az orvos elindult az irodája felé, majd még egyszer visszafordult. –Szerintem a gyomrával lehet valami. A sok idegeskedéstől összeszűkült és bevérzett. De fennáll a lehetősége annak is, hogy valami nőgyógyászati problémája van, egy mióma, vagy ilyesmi. Ma éjszakára mindenképpen bent kell tartanunk.

-De mitől vérzett ilyen erősen? – faggatózott tovább Fabrizio. –Nézze meg, tiszta vér az ingem!

Az orvos fáradtan felsóhajtott és levette a szemüvegét.

-Mint már mondtam, a vérvizsgálat után többet fogunk tudni. Addig semmi biztosat nem mondhatok.

-De…

-Fabrizio, elég már! – Nicolas csendre intette a srácot. –Látod, milyen fáradt a doktor úr. Én bent maradok Laurával, és majd szólok, ha valamit megtudok…

-Én meg menjek haza? Hogyisne! – Fabrizio teljesen felháborodott. –Én is bent akarok maradni.

-De nem fogsz – Nicolas legszívesebben kárörvendően elvigyorodott volna, de végül mégse tette. –Menj haza, és majd értesítelek – „Na, azt lesheti!”

-Szerintem is elég egy ember, aki Laura mellett marad éjszakára – mondta az orvos, egyértelműen Nicolas pártját fogva.

-És az miért nem lehetek én? – kérdezősködött tovább Fabrizio.

-Mert én közelebb állok hozzá, mint te! – közölte Nicolas, majd elfordult a sráctól, mint aki lezártnak tekinti a beszélgetést.

-Vaffanculo… - morogta Fabrizio, és elindult haza. Szívesen mondott volna még pár „kedves” dolgot Nicolasnak vagy az orvosnak, de végül jobbnak látta, ha csendben marad. Aggódott Lauráért, ezért éjszaka nem is aludt jól. Reggel mégse tudott bemenni a kórházba, mert erősen késésben volt, és inkább nem kockáztatta ezt az állását is…

Délután azonban, munka után, egyenesen a kórházba ment. Vett egy doboz csokit is, hogy ne állítson be üres kézzel. Virágot nem akart venni, mert azt személyesebbnek gondolta, és nem mert kockáztatni Nicolas miatt. Mikor belépett a kórterembe, egyből meglátta Laurát. Szörnyű volt így látni őt, ebben az undi kórházi környezetben; karjából infúziócsövek lógtak ki, és úgy tűnt, alszik. Csendben leült mellé. Laura egyből kinyitotta a szemét.

-Szia – a lány hangja elég erőtlen volt.

-Szia – mondta Fabrizio mosolyogva. –Hogy vagy?

-Olyan gyengének érzem magam. Mintha kibeleztek volna.

-Azt mondta a doki, hogy vért vettek tőled.

-Tudom, már velem is közölte reggel. Klassz volt arra ébredni, hogy egy pápaszemes doki lesi, mikor ébredsz már föl… Azt hittem, még mindig alszom, és ő csak egy rémkép – mosolyodott el Laura.

-És elmondta, mi bajod van?

-Nem igazán. Valamit vakerált a gyomromról meg valami izéről… mióma, vagy miről, de igazából semmit nem mondott.

-Aha, erről nekünk is beszélt. Tényleg, Nicolas itt volt veled?

-Hát, reggel elment. Amikor bejött a doki, akkor még beszélt vele pár szót, aztán lelépett.

-Én itt maradtam volna veled… - mondta Fabrizio, és megfogta a lány kezét.

-Fifi, ne kezdjük megint… - Laura lehunyta a szemét, de a kezét nem húzta el.

Ekkor bejött az orvos, kezében a leletekkel.

-Jó napot, doki! – köszönt Laura, és megpróbált felülni, de az orvos kedvesen visszanyomta az ágyra.

-Jó napot – nézett rá Fabrizio is. –Ugye, jó híreket hozott?

-Is-is – az orvos átnézte a leleteket. –Valószínűleg miómája van.

-Aha… - Laura próbált értelmesen nézni. –És az mi?

-Jóindulatú daganat a méhben. De nem kell megijedni, lehet gyógyítani. Pontosabban, kezelni, mert ez nem fog eltűnni. Ha nagyobb lesz, műtéti úton el kell távolítani.

-Szép kilátások – Laura felbontotta a Fabriziótól kapott csokit. –És meddig kell még itt maradnom?

-Ha nincs túl sok dolga, akkor még legalább két napig szívesen látnám.

-Maga, vagy a kórházi személyzet többi tagja? – kérdezte Laura tele szájjal.

-Ez nem így megy… - mosolygott az orvos.

-Kár. De remélem, valami normális kaját adnak, mert nem bírom a kórházi kosztot.

-Ezzel kell beérni. Felhívom Nicolast is.

Mikor az orvos kiment, Laura nyugtalanul visszafeküdt és a plafont bámulta.

-Ne aggódj, Laura – próbálta nyugtatni Fabrizio. –A doki is mondta, hogy nem olyan nagy a baj.

-Ja, de nem neki kell élete végéig egy göbbel a méhében élnie… Frankó!

-De ez egy jóindulatú daganat. Tudom, hogy pocsék érzés rájönni, hogy van egy undormány a méhedben, de túl lehet élni. És én itt leszek neked…

-Meg Nic is – nézett rá Laura.

-Persze. Meg Nic is – hagyta rá Fabrizio.

-Jaj, ne legyél már ilyen féltékeny! – a lány megérezte a srác hangjában a „zöld szemű szörnyet”.

-Szerintem ebbe most ne menjünk bele. Nekem különben is még dolgom van… - Fabrizio felállt a székről, indulva haza.

-Várj! – Laura megfogta a srác kezét. –Ha kimegyek innen, megbeszéljük ezt az egészet, oké?

-Oké – Fabrizio megpuszilta Laura kezét, és kiment a kórteremből. Laura csak nézett utána, aztán átfordult a másik oldalára és elaludt.