Laurát két nap múlva hazaengedték, de ő ezt abszolút nem bánta, mert már enyhén elege volt a kórházi légkörből. Alighogy a kezébe nyomták a zárójelentését, már rohant is kifelé. Otthon pedig rá volt kényszerítve a pihenésre. Nicolas nem engedte, hogy bemenjen dolgozni – inkább betelefonált a Promodhoz, hogy a lány beteg, így egy hétig nem megy be. Laura eleinte ellenkezett, de végül jobbnak látta, ha tényleg nem erőlteti meg magát.

Ugyanis az alhasi fájdalmak még mindig nem szűntek meg teljesen. Néha úgy elkapta, hogy nem bírt felkelni az ágyból se. Utálta a semmittevést, de sajnos nem ugrálhatott. A doki is teljes ágynyugalmat javasolt, ő pedig már csak tudja, mi a jó. Egész nap mást se csinált, csak feküdt, tévézett, e-mailezett, és hallgatta Christian hülye beszólásait, amikkel bátyja próbálta szórakoztatni. Hálistennek, egyre jobban csökkent azoknak a napoknak a száma, amikor testvére otthon volt – Christian elment meló után nézni, és Isabelle-lel találkozgatott. Biztonságban tudta Laurát otthon, és könnyelműen arra gondolt, hogy így nem tud találkozni Fabrizióval. Pedig…

Fabrizio szinte minden nap meglátogatta, főleg ebédidőben. Előtte persze telefonon értesült Laurától arról, hogy Nicolas otthon van-e, és ha éppen dolgozott, akkor: szabad a pálya! Ezeket a napi két órákat, amíg a Dolce&Gabbanánál ebédszünet volt, végigbeszélgették. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, és bár ők nem vették észre, már jóval erősebb kötelék fűzte őket össze. Ez a keddi nap se telt másként. Csak egy kicsit…

-Szia Fifi! – nyitott ajtót Laura. –Már vártalak. Úgy unatkoztam.

-De jött a felmentő sereg! – Fabrizio megcsókolta Laurát. –Ecco, itt vagyok!

-Olyan jó, hogy minden nap meglátogatsz. Legalább nem szürkék a napjaim. Bárcsak Nic ne dolgozna ennyit!

-Basta! Már megint Nic! – Fabrizio dühösen becsapta az ajtót. –Állandóan csak róla tudsz beszélni!

-Ez nem igaz!

-De igenis igaz! A csapból is ő folyik! Ne ho abbastanza!

-Most miért vagy ilyen? El kéne fogadnod, hogy nekem Nic a barátom, és szeretem őt.

-Pont őt, aki állandóan dolgozik, hetekre elutazik és rád se bagózik! Én bezzeg mindig tudok egy pár percet rád szánni és meghallgatni téged! Itt vagyok neked, és bármit odaadnék azért, hogy velem legyél! Miért nem tudsz engem jobban szeretni?

-Istenem, olyan gyerekesen viselkedsz – Laura megcsóválta a fejét, és bement a hálószobába. Fabrizio ment utána.

-Én viselkedek gyerekesen? Laura! Ami köztetek van Nicolas-val, az már rég nem a szerelemről szól! Már csak megszokásból vagytok együtt. Ez egy haldokló kapcsolat, végre be kéne már látnod.

-Csak megpróbálod belém beszélni! Én vagyok ebben a kapcsolatban, én tudom, mi van köztünk!

-Sul serio? Akkor mindjárt bebizonyítom, hogy nekem van igazam!

Fabrizio magához ölelte Laurát és szenvedélyesen megcsókolta. A lány hiába ellenkezett, a srác nem engedte el, csak még jobban csókolta. Ekkor Laura ellökte magától Fabriziót és lekevert neki egy hatalmas pofont. Majd, maga se értette, miért, ő is megcsókolta, és hagyta, hogy Fabrizio lefektesse az ágyra. Ezután ott csókolóztak tovább, és egy idő után Laura azt vette észre, hogy már egyáltalán nem érdekli, mi van Nicolas-val. „Igaza volt Fifinek – gondolta. –Tényleg már csak megszokásból vagyunk együtt Nic-kel. Ez már nem szerelem.”

Régen nem szeretkeztek már Fabrizióval. Kívánták egymást, és ezúttal már Laura sem érezte magát bűnösnek. Miután megtörtént, még utána sem bánta. Hagyta, hogy Fabrizio csókolgassa és ő is visszacsókolt. Elhatározta, hogy még ma szakít Nicolas-val.

Ahogy Fabrizio elment, rögtön felemelte a telefont, de végül mégis meggondolta magát. „Szemétség lenne telefonon szakítani vele. Majd ha hazajön.” – gondolta. De ha már a kezében volt a telefon, betelefonált a munkahelyére. Kíváncsi volt, hogy megy nélküle a cég. Jó érzés lett volna hallani, hogy „tönkremennek nélküle”… Pedig ez korántsem volt így. Persze, a főnöknője azért hiányolta, mert így senkivel nem tudta megbeszélni a magánélete piszkos részleteit. Laura mindenesetre azért örült, hogy egy kicsit távol van a munkájától. Élvezte az otthonlétet. Be is tette az egyik kedvenc CD-jét, Patrick Fiori Marseille c. albumát, és körbetáncolt rá a lakásban. De sajnos ismét begörcsölt a hasa, így le kellett feküdnie.

Ráadásul Nicolas is felhívta…

-Francba… - sóhajtott fel Laura, mikor meglátta a kijelzőn barátja nevét. Aztán elővette legkedvesebb hangját. –Szia, Nic!

-Szia, kicsim. Hogy vagy?

-Is-is. Néha jobban, néha pedig begörcsölök.

-De ugye fekszel?

-Persze.

-Be vagy takarózva?

-Naná – Laura óvatosan felkelt, és bevánszorgott a hálóba egy takaróért. Aztán felnevetett.

-Most min nevetsz?

-Azon, hogy tisztára úgy beszélsz, mint anyám.

-Tényleg, vele mikor beszéltél utoljára?

-Tegnap. Felhívott, hogy mi van velem. Mikor elmondtam, hogy mi bajom van, azonnal ide akart jönni. Erre én mondtam neki, hogy isten ments!

-Ajjaj, most akkor megsértetted…

-Túléli. De amúgy is valamikor el akarnak jönni apuval. Mikor jössz haza? – váltott témát hirtelen Laura.

-Talán hat felé. Remélem, addig kibírod.

-Aha. De majd szeretnék veled beszélni.

-Hú, ez most nagyon komolyan hangzott.

-Az is – sóhajtott fel Laura.

Miután letették, Laura visszafeküdt a kanapéra, és csendben hallgatta a zenét. Azon járt az agya, hogy vajon hogy fogja beadagolni Nicolasnak ezt a Fifi-ügyet. Nem lesz egyszerű menet, az biztos. Miközben ezen gondolkodott, halkan dúdolta a Je sais oú aller-t, ami éppen teljes hangerőn dübörgött, és lehunyta a szemét, azt képzelve, hogy Fiori koncerten van.

„Tényleg, de jó lenne elmenni egy Patrick koncertre! Annyira szeretem ezt a pasit, eszméletlen jó zenét játszik! Bárcsak…” – gondolta. De aztán vissza kellett térnie a valóságba, amikor meghallotta, hogy valaki éktelenül dörömböl az ajtón.

Felkelt, és kitámolygott az előszobába. Cseppet sem volt meglepődve, amikor meglátta, hogy a minden lében kanál, házsártos vénasszony áll az ajtóban, a 10-es lakásból.

-Csókolom, Saint-Amant néni. Mi tetszik? – kérdezte Laura, elővéve legelbűvölőbb mosolyát.

-Inkább mi nem tetszik, aranyom! – károgott a vénasszony, sodrófáját a lány felé rázva. –Nem tudom, mi ez az éktelen ricsaj, de nagyon nem tetszik!

-Ricsaj? Miféle ricsaj?

-Hát ez a förtelmes dobszóló, ami onnan, bentről hallatszik!

-Ja, Patrick… - vigyorgott Laura.

-Bánom is én, hogy hívják! Azonnal kapcsold ki, vagy feljelentelek csendháborításért!

-Akkor találkozzunk a bíróságon, Saint-Amant néni – mondta Laura, és becsukta az ajtót. De a néni nem hagyta.

-Nézzenek oda, még szemtelen is! – kiabált teljesen kikelve magából az asszony. –Hova fajul a világ, édes istenem!

-Ne tessék sopánkodni, inkább tessék visszamenni abba a randa, szürke lakásába, és tegyen be füldugót. Vagy, ami még jobb, vegye le a hallókészülékét – javasolta Laura, még mindig mosolyogva.

-De nagy a szád, kislányom! Pedig én a helyedben nagyon meghúznám magam, mert már így is eléggé kikészítetted a lakókat!

-Elsősorban persze magát, ha nem tévedek…

-A tűsarkai kilyuggatják a lépcsőt! Folyton azt kell hallanom, ahogy végigkopog a folyosón!

-Sajnálom, ha zavarja. De mint már mondtam: le kéne venni a hallókészüléket.

-Micsoda pimasz nőszemély! Na, várj csak! Majd szólok én a nagykövet úrnak, hogy tegye helyre magát! – fenyegetőzött a néni.

-Csak tegye, maga csúf vén tehén! – azzal Laura becsapta az ajtót. Nem fogja ő magát egy ilyen némberen idegesíteni.

Ekkor megcsörrent a telefonja. Ismeretlen szám.

-Igen? Tessék.

-Jó napot, Laura! Itt Dr. Cocciante.

-Jó napot, doktor úr.

-Be tudna jönni a kórházba minél hamarabb?

-Miért?

-Tévedés történt. Összekeveredtek a leletek, és nem maga az, akinek miómája van. Sokkal rosszabb.

-De micsoda? – kérdezte Laura rémülten.

-Ezt most nem mondanám el telefonon. Jöjjön be minél hamarabb!