-Christian… - Laura hirtelen nem tudta, mit mondjon. –Azt hittem… Én azt hittem, csak később jössz…

-Aha, látom, már társaságról is gondoskodtál, hogy ne unatkozz – nézett rá Christian Fabrizióra.

-Fabrizio csak meglátogatott. Nem én hívtam – ez legalább igaz volt.

-És biztosan csak azért szorított úgy téged magához, hogy el ne essél… Ilyen labilis vagy mostanában, Laura? – Christian még mindig vigyorgott.

-Laura sírt, én pedig megvigasztaltam – mondta Fabrizio.

-Tényleg? Sírt? – Christian tettetett csodálkozással nézett a párra. Tudta, hogy mi a helyzet, de úgy gondolta, egy kicsit még szívatja őket. –És igazi könnyekkel, vagy csak hagymát pucoltatok?

-Nézd, Christian – Fabrizio úgy döntött, majd ő megpróbálja elsimítani az ügyet. –Tudom, hogy még nem igazán ismerjük egymást, de hinned kell nekem. Nem történt semmi köztünk.

-Én ilyet nem állítottam.

-Oké, figyeljetek – lépett közéjük Laura. –Azt hiszem, nem kéne tovább ezt elemezgetnünk, hogy ki mit és miért csinált. Felejtsük el az egészet.

-Csak nem félsz, hogy beárullak Nicnek? – kérdezte gonoszul Christian.

-Miért félnék? Nincs rejtegetnivalóm… - Laura karba tette a kezét.

-Akkor jó.

-De azért, Chris… - Laura egy kicsit bizonytalan volt. –Azért nem bánnám, ha Nic mégse tudná meg Fabrizio látogatását… Tudod, nem igazán bírja Fifit. Azt hiszi, van köztünk valami.

-Vajon miért? – kérdezte gúnyosan Christian.

-Jaj, Chris, légy haver! – Laura odasétált bátyjához, és átölelte. –Miért lennél besúgó? Azért, mert láttál minket összeölelkezve, attól még nem kell semmi rosszra gondolni.

-Esküszöl, hogy Nicet szereted?

-Igen – a lánynak a szeme se rezdült, ahogy kimondta.

-Ha megkérne, hozzámennél?

-Ez meg miféle kérdés? – Laura alaposan meglepődött testvére kérdésén. –Mondott neked valamit?

-Nem, ez csak egy egyszerű kérdés volt. Szóval? Igent mondanál neki?

Laura lopva rápillantott a pult mögött álló Fabrizióra. A srác direkt nem nézett rá. Laura nem tudta, mit feleljen. Végül úgy döntött, azt mondja, amit bátyja hallani akar.

-Igen. Azt hiszem, igent mondanék.

Erre már Fabrizio is odanézett.

-Tényleg? – kérdezte Laurától és odalépett mellé.

-Igen – a lány mélyen Fabrizio szemébe nézett, így jelezve, hogy ezt még meg kell beszélniük, de a helyzet most erre nem alkalmas.

-Ennek örülök – mondta Christian megölelve húgát. –Mondd csak, Laura, megnéznéd nekem, mikor indul holnap TGV Lyonba?

-Miért mész te Lyonba?

-Van egy kis elintéznivalóm ott.

-De ugye legális? – „Istenem, remélem nem mászott bele megint valamibe!”

-Naná! Nyugi, Laura, már jó útra tértem.

-Oké, megnézem a neten.

-Köszike! – Christian még Laura után nézett, ahogy a lány bement a nappaliba, majd visszafordult Fabrizio felé és kajánul elvigyorodott. –Na, végre ketten maradtunk.

-Mit akarsz?

-Csak egy kicsit beszélgetni veled.

-Nincs miről beszélnünk.

-Dehogyis nincs – Christian még mindig vigyorgott. –Tudod, Fabrizio, engem nem versz át.

-Nem értem, miről beszélsz.

-Áldd a jó szerencsédet, hogy hamarabb értem haza, mint Nic. Ha ő nyit rátok, te már nem élnél.

-De ha egyszer semmi nem történt…

-Ha ennyire bizonygatni kell valamit, az már régen rossz. Általában ekkor válik gyanússá az ember…

-Oké, én nem próbállak meggyőzni. Makacs vagy, mint az öszvér.

-Pedig engem még könnyebb meggyőzni, mint Nicet. Mégis azt ajánlom, haver, húzz el minél hamarabb, mielőtt a húgom pasija hazaér.

-Ecco. Értem már. Te minden valószínűséggel Nic pártján állsz, és nem a húgodén. Ez nem szép dolog.

-Nem vagy abban a helyzetben, hogy itt oszd az észt – mondta Christian, majd hirtelen elhallgatott, mert Laura lépett be a konyhába.

-Találtam egy pár holnapi TGV-t, Chris. Mikor akarsz menni: délelőtt vagy délután?

-Délelőtt.

-Tessék – Laura átnyújtott egy papírlapot bátyjának. –Kinyomtattam, így ki tudod választani, melyikkel mész.

-Köszi, tündér vagy, de… - a srác lázasan gondolkodott, mit találhatna ki, hogy Laurát még egy kis időre kipaterolja a konyhából. Lett volna még egy pár dolog, amit meg akart beszélni Fabrizióval. –De az a helyzet, hogy rosszul emlékeztem. Nem holnap utazom, hanem holnapután.

-Óóó, nagyszerű – sóhajtott fel Laura, és visszament a nappaliba.

-Miért nem avatod be Laurát is abba, miről beszélgetünk? – kérdezte Fabrizio. –Csak nem félsz attól, hogy berágna rád?

-Ne röhögtess. Nem muszáj tudnia mindenről. És remélem, tőled se fogja megtudni…

-Miért ne mondanám el neki?

-Nem fogod. De szerintem zárjuk rövidre, mert a kishúgom mindjárt visszajön egy újabb papírlapot lobogtatva. Addig pedig szeretném veled megbeszélni, a közeljövőben mit tegyél és mit ne tegyél.

-És mit? – Fabrizio karbafont kézzel, hanyagul a pultnak támaszkodott.

-Húzz el innen a jó francba, és akadj le a húgomról.

-Ennyi az egész?

-Nem elég?

-Oké – Fabrizio is elmosolyodott. –Hiába is próbálnám bizonygatni, hogy ez csak egy ártatlan barátság, úgyse hinnéd el. Ezért inkább már nem is mondok semmit, higgy, amit akarsz.

-Kösz az engedélyt – Christian odasétált a pulthoz, és beleharapott egy pizzaszeletbe.

-Nicnek meg azt üzenem, hogy hosszútávon nem lesz jó, ha ilyen féltékeny. Lazíthatna egy kicsit a gyeplőn…

-Hogy Laura a karjaidba omoljon, mi? – fejezte be a mondatot Christian. –Fura egy fickó vagy te.

-De nálatok normálisabb, az biztos – Fabrizio megkerülte a pultot. –Arrivederci! – azzal kiment a lakásból, és bevágta az ajtót.

Laura kijött a nappaliból, majd kérdőn nézett bátyjára.

-Mi volt ez?

-Semmi. Dolga volt.

-Idefigyelj, ha beszóltál neki…

-Nyugi már, csak egy laza kis csevej volt.

-Úgy vigyázz, hogy megkérdezem tőle.

-Most ijedjek meg?

-Mit tudom én. A pizzából meg hagyj nekem is.