Laura nem értette saját magát. Úgy döntött, mégis Nicolas-val marad. És most már tényleg szerette volna hinni, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy Fabrizióval ágyba bújt. Utálta magát érte, hogy nem tudott hűséges maradni és mindenáron meg kellett csalnia a barátját. Pedig Nicolas szerette őt nagyon, de ő csak kihasználta.

Mikor felment a szobába, egyből meghallotta, hogy Nicolas telefonál. A férfi éppen Isabelle-lel beszélt, és nem vette észre, hogy Laura visszajött.

-Oké. Akkor majd találkozunk kedden este. Ne késs el!

-Kivel találkozol te kedden este? – kérdezte Laura gyanakodva, miután Nicolas letette a telefont.

-Egy haverommal.

-Kivel?

-Úgyse ismered.

-Mehetek veled?

-Nem.

-Miért? Legalább megismerném én is.

-Teljesen mindegy, ismered-e – legyintett Nicolas. –Hétvégén megy vissza Tokióba.

-Gyanús vagy te nekem.

-Nem csallak meg, ha erre célzol. Különben se féltékenykedj azok után, amit lent műveltél.

-Azt hittem, ezt már kielemeztük – sóhajtott fel Laura. Remélte, barátja nem fog rájönni, mit is művelt nemrég. –Mondtam, hogy semmi nincs köztünk Fabrizióval. Csak barátok vagyunk, de ha ez neked olyan hihetetlen…

-Jó, jó, értem. Ne is folytasd, mert úgyis csak veszekedés lenne belőle. De… - váltott témát Nicolas. –Szerintem ki kéne még élveznünk az utolsó brüsszeli éjszakánkat…

-Benne vagyok…

A csodálatos éjszaka után nehéz volt hazamenni. Pedig elég hamar el kellett indulni reggel, ha időben haza akartak érni. Laura el se köszönt Fabriziótól, de ezt nem fájlalta túlságosan: úgyis találkoznak a munkahelyükön, akkor meg minek kockáztassa, hogy Nicolas ferde szemmel nézzen rá? Különben sem volt jó hangulatban: nagyon álmos volt. Az éjszaka nem sokat aludt, de nem csak azért, mert volt jobb programja is.

Az éjszaka közepén felkelt, mert nem hagyta nyugodni egy dolog. Nicolas olyan furcsa volt, mikor megkérdezte tőle, kivel fog találkozni kedden. Miféle barátja van neki Tokióban? Úgy döntött, utána jár az ügynek. A sötétben tapogatózva megkereste barátja telefonját, és kiment az erkélyre. Még egyszer visszanézett, nem ébredt-e fel Nicolas, majd óvatosan behajtotta az erkélyajtót. A telefonban megkereste a hívott számok listáját, és inkognitóban felhívta a legutóbb tárcsázott számot. Majd meglátjuk, ki ez a híres-neves barátja!

Csak nagy sokára vették fel a másik oldalon.

-Igen, tessék? – szólt bele Isabelle.

Laura összerezzent. Szerette volna hinni, hogy nem női hang fog beleszólni, de ez hiú reménynek bizonyult.

-Halló? Ki az? – Isabelle hangja egyre türelmetlenebb lett. Laura továbbra is hallgatott, és egyre jobban a füléhez nyomta a telefont, úgy, hogy a gombok kis árkokat vájtak a bőrébe.

-Imádom az ilyeneket, akik ebben élik ki magukat… Nyaljál szőrt, hülyegyerek! – Isabelle lecsapta a telefont. Laura még sokáig hallgatta a vonal kattogását, majd ő is leeresztette a kezét, és kinyomta a mobilt. Szörnyű volt rájönni, hogy talán Nicolas szeretőjével beszélt. Tudta, hogy ő is félrekacsingat (nem is gyengén…), de ez akkor is felháborító és kiborító volt!

Úgy döntött, eltitkolja féltékenységét Nicolas előtt. Úgy tesz, mintha minden oké lenne, de kedden este követi, és megnézi magának ezt a tyúkot. Aztán, ha olyan a helyzet, kiveri a patáliát. Megrugdossa a nőt, felpofozza Nicolast, és könnyes szemmel közli, hogy köztük vége mindennek. Egy, kettő, három, így kell ezt csinálni. Az úton, hazafelé szintén ezen gondolkodott. Minden apró részletet kidolgozott, egész jól elszórakoztatta magát.

De sajnos a munka keresztülhúzta a számításait. Mikor hétfőn bement dolgozni, hatalmas kupac munka várta az asztalán. Nem volt rá elég egy nap, kedden is ezzel foglalatoskodott. Sietett vele nagyon, hogy a kedd estéje szabad legyen, de nem sikerült. Madame Valéry bent tartotta még este is, Fabrizio pedig nem volt bent, hogy segítsen neki („Na várjon csak! Holnap kinyírom!”- gondolta Laura.). Fél tizenegykor esett haza, de Nicolas már otthon volt. Nem sikerült rajtakapnia a nőjével, és ez Laurát roppantul bosszantotta. Bevallani viszont nem akarta, mert azzal elárulta volna magát.

És ez így ment hetekig. Próbált néha beszélni erről a bátyjával, de a srác meg se hallgatta, mindig volt fontosabb dolga. Vagy melózni rohant, vagy randira, vagy a konditerembe. Fabriziót nem nagyon akarta bevonni, mert akkor ő úgyis azt mondta volna, hogy „Na, látod! Mondtam, hogy felesleges törnöd magad érte! Inkább dobd ki a francba, és költözz hozzám!” Vagy valami ilyesmi. De lényeg a lényeg, hogy a lány egyedül maradt és fogalma se volt róla, most mit tegyen.

Teltek, múltak a napok, hetek, és Nicolas nem mutatta különösebb jelét annak, hogy megcsalná Laurát. Persze, attól még beszélt Isabelle-lel, sőt, néhanapján találkozott is vele, de csak szigorúan megbeszélés szempontjából. Laura valamelyest kezdett megnyugodni, de azért még mindig rajta tartotta a szemét barátján. Sőt, megpróbálta visszaédesgetni magához! Fabriziót szinte teljesen kiverte a fejéből (mondjuk, azért nem teljesen, hiszen együtt dolgoztak, így állandóan szem előtt voltak egymásnak), és csak Nicolasnak kellette magát. Olyan volt, mint a kapcsolatuk kezdetén. Újra fellángolt a tűz.

Egyik este Laurának megint bent kellett maradnia dolgozni. Nyolckor indult haza. Ahogy autójával befordult a lakásuk mellett lévő utcába, olyat látott, hogy majdnem nekiment egy oszlopnak. Nicolast pillantotta meg, amint Isabelle-lel sétál az utcán. Láthatóan nagyon jól érezték magukat, Isabelle pedig feltűnően flörtölt Nicolas-val, amit a férfi nem úgy tűnt, mintha bánna. Laura gyorsan leparkolt az út szélén, és onnan figyelte a párt. Szíve hevesen kalapált, és érezte, ahogy elönti a forróság. Legszívesebben kipattant volna a kocsiból, odarohant volna a párhoz, és jól felképelte volna mindkettőt.

Mikor látta, hogy Nicolas megfogja Isabelle derekát, akkor elszakadt a cérna. Kitört belőle a sírás. Valahonnan előkaparta a telefonját, és tárcsázta Fabrizio számát.

-Szia Laura! – hallotta a srác hangját.

-Az a szemét megcsal! – zokogta a lány.

-Micsoda? Miről beszélsz?

-Nicről! Most láttam egy nővel sétálni az utcán! És ráadásul megfogta a derekát!

-Biztos, hogy Nicet láttad?

-Igen!!! Most is épp őket nézem! Itt ülök a kocsiban, ők meg itt enyelegnek előttem!

-Lehet, hogy csak barátok.

-Na, persze! Egyáltalán nem úgy néznek ki! Ráadásul ez a ribi teljesen rámászik! Nic meg hagyja! A mocsok! – Laura még jobban sírt.

-És nem ismered a csajt?

-Nem, de nem is érdekel, ki ez! Mondjuk, a hangját már hallottam.

-Mikor?

-Mikor Brüsszelben voltunk, Nic beszélt vele telefonon. Aztán éjszaka felkeltem, és fölhívtam én is a számot, mert kíváncsi voltam rá, kivel beszélt. Azt mondta, egy haverjával. De aztán kiderült a dolog.

-Gerinctelen féreg! – Fabrizio örült, hogy szidhatja Nicolast.

-Mondjuk, most joggal mondhatnák, hogy én is megcsaltam, de ez akkor is váratlan volt! Miért pont velem történik mindez?!

-És most mit akarsz tenni?

-Gőzöm sincs. Azt hiszem, hazamegyek, összepakolom a cuccait, és lapátra teszem a drágát. Velem ne szórakozzon! Tuti, hogy utána meg majd jön a könyörgő szövegével, hogy fogadjam vissza, de köpök rá.

-Elég szigorú vagy hozzá, ahhoz képest, hogy te se vagy egy angyal…

-Most nem rólam van szó! Ez a mocsadék épp most kamatyol egy bombázóval, és neked még van képed engem szidni?! A végén még én leszek a hibás, amiért a pasim félrekefél!

-Ez egyáltalán nem biztos! Lehet, hogy még csak az ismerkedés szakaszában vannak…

-Kösz, ezzel most megnyugtattál…

-Mit vársz tőlem? Nem tudlak megnyugtatni innen, a telefon másik végéről. Próbáld meg higgadtan végiggondolni a helyzetet, és beszélj Nickel! Ezt tudom tanácsolni, holnap majd többet beszélünk. Most pedig ne haragudj, de mennem kell. Csak ügyesen!

Laura dühösen ledobta a telefont a mellette lévő ülésre, majd beindította az autót.

-De rohadt jó! Komolyan úgy érzem magam, mint a lázmérő: mindenki leráz. Fifinek is arra jó voltam, hogy megdugjon, de ha segítenie kéne nekem, akkor egyből valami dolga van! Hát akkor saját kezembe veszem az ügyet!