Laura húzta-halasztotta a szakítást Fabrizióval, mert hát azért nem volt ez olyan egyszerű… Kereste a megfelelő alkalmat, de mindig kibújt alóla. Állandóan talált valami kifogást, hogy miért nem jó az a pillanat. És ez így ment hetekig.

Eközben Fabrizio mit sem sejtett arról, mi nyomasztja Laurát. Mondjuk, azt nem mondhatjuk, hogy boldogan éldegélt, mert azért eléggé beárnyékolta az életét, hogy folyamatosan hazudoznia kellett Laurának is, Madame Valérynek is, meg egyáltalán: az egész élete egy nagy hazugság volt. Már maga se tudta, kinek mit hazudott. De azért annyiból jó volt ez a kettős élet, hogy hirtelen nagyon megemelkedett a fizetése. Hiszen egyszerre három helyről kapta: a Promodtól, a Guccitól, és a Dolce&Gabbanától. Persze, ezért meg is kellett dolgoznia.

Egyik este rettentő sokat dolgozott. Úgy érezte, a számítógép még a lelkét is kiszívta. De sajnos nem hagyhatta a fenébe a munkát, mert különben letekerték volna a fejét. Egészen éjfélig dolgozott. A Promod terveit kellett átküldenie e-mailben a Swarovskinak, aztán az egészet átmásolni, és elküldenie Monsieur Douillet-nek. Nem volt kis munka; egy órába telt, míg az egészet átnézte, és elküldte a Swarovskinak, aztán még másolgassa egy másik e-mailbe, és küldje el…

Fabrizio ásított egyet. Az asztalán fekvő pizzás doboz kezdett kiürülni. Szégyellte, hogy olasz létére rendeli a pizzát, de ha eszébe jutott a múltkori lasagna… Nem mert kockáztatni. Beleharapott egy újabb szelet pizzába, majd írt egy rövid üzenetet Monsieur Douillet-nek, kommentálva az átküldött anyagot. A billentyűzet paradicsomos lett, de nem érdekelte. Túl fáradt volt ahhoz, hogy ezen problémázzon. Arra viszont még volt ereje, hogy egy pár dolgot megnézzen a neten, és érdekes dologra bukkant.

Mikor meglátta a hírt a világhálón, egyből tudta, hogy Laurát érdekelni fogja. És nem is kell sokat várni: Patrick Fiori koncertje egy hónap múlva lesz. Azonnal rendelt két jegyet. Most kapta meg a fizetését mind a három helyről, szóval van pénz dögivel! Elviszi Laurát a koncertre, és ott véglegesen magához édesgeti. Ebben megnyugodva, éjfélkor, nagyokat ásítva, egyszerűen csak bedőlt az ágyba.

De az álom jó messze elkerülte aznap éjjel…

Egyszerűen nem tudott elaludni, csak forgolódott. Pedig nagyon fáradt volt, talán túlságosan is. Mindenesetre annak tudta be álmatlanságát, hogy sokat dolgozott, és egyszerűen túlpörgött. Már egy óra volt, de ő még mindig álmatlanul forgolódott. Erre persze rásegített az is, hogy az utcában a fiatalok gyorsulási versenyt rendeztek különféle tragacsokkal…

Mikor már vagy egy órája raliztak, Fabrizio odáig jutott, hogy kimegy az erkélyre, és jól leordítja őket. De a srácok, mintha megérezték volna, gyorsan leléptek. Fabrizio megkönnyebbülten felsóhajtott és visszafeküdt az ágyba. De nem telt el egy fél óra, eleredt az eső. Az ég dörgött, villámlott, és akkora vihar kerekedett, hogy még az ablaküvegek is beleremegtek. Kint egy kocsinak beindult a riasztója, és éktelenül vijjogott.

-Ez nem lehet igaz… - motyogta Fabrizio a párna alól, merthogy még azt is a fejére húzta, hogy kizárja a külvilág zajait. Megpróbált tudomást se venni a viharról, de ez sajnos elég nehezen ment. Főleg azután, hogy beázott…

Fabrizio kelletlenül fölkelt, kiment az előszobába és keresett egy vödröt. Először feltörölte a hatalmas tócsát, ami az ágya mellett éktelenkedett, majd betette a vödröt a csöpögő víz alá. Visszafeküdt az ágyba, és megpróbált elaludni.

Egy fél óra múlva elállt a vihar. Fabrizio átfordult a másik oldalára, hogy végre elaludjon, amikor a környék macskái rázendítettek és koncertezni kezdtek az ablaka alatt. Úgy érezte, most jött el az a pillanat, amikor elege van a világból! Mintha minden összeesküdött volna ellene! Tíz percig hallgatta az idegesítő nyávogást, majd felpattant és kiment az erkélyre.

Tudta, hogy a szomszédja kint tartja hatalmas bulldogját az erkélyen, ráadásul az állat fenemód utálta őt. Ő persze szerette froclizni a „blökit”… Úgy döntött, most hasznára fordítja ezt a kölcsönös utálatot.

-Psz! Figyelj csak! Hé, te rusnyaság! – Fabrizio átnyúlt a rácson és megpiszkálta a kutyát. Az morogva felugrott, és a srác keze után kapott. –Ez az! Végre felébredtél! Na, mi van, te rondaság? Talán nem bírod a képem? Hát, tudd meg, én se a tiéd!

Fabrizio nevetve idegesítette a kutyát, mígnem sikerült annyira felhúznia az állatot, hogy az éktelen ugatásba kezdett. A srác csak erre várt. Bejött a számítása: a macskák vinnyogva menekültek a ház közeléből is. Fabrizio még utoljára nyelvet öltött a kutyára, és visszament aludni. Lehunyta a szemét, és már majdnem álomba merült, amikor kintről valami rémes éneklést hallott, még rémesebb gitárkísérettel. Valaki szerenádot adott…

-Ó, szívem hölgye! Csak te létezel! Szeretlek, míg csak élek! – az éneklő fiúnak rettenetes fahangja volt, semmi dallama nem volt annak, amit énekelt.

Fabrizio dühében a falnak vágta párnáját, és kicsattogott az erkélyre. Lenézett, és meglátta a fiút. Még sötétben is látta, hogy tiszta pattanás az arca, vörös haja van, és olyan gizda, hogy elég egy széllökés, és máris eldől.

-Hé, haver! – kiabált le neki. –Befognád végre?!

-Szeretlek, míg csak élek! – a fiú meg se hallotta.

-Hallod, nyüzüge?! Nem tudom, kinek kornyikálsz, de örülnék, ha elhallgatnál végre! Nem szeretnék dobhártyaműtétre menni!

-Szívem hölgye!

-Mondd, te süket vagy?! – Fabrizio egyre idegesebb lett. Közben más lakásokban is felgyúltak a fények, és egyre többen álltak ki az erkélyre vagy az ablakaikba. –Tűnj már el innen!

-Nézz rám, kedvesem!

-Idefigyelj, pajtás, ha lemegyek, te kééész leszel, mint a házi feladat! – kiabálta Fabrizio, de a fiú nem figyelt rá. –Na, jó, te akartad… - Fabrizio bement a lakásba, majd mikor visszajött, egy jól irányzott dobással hozzávágta a legócskább cipőjét a srác borzas fejéhez.

-A rohadt életbe! Maga hülye?! – tért magához a fiú.

-Velem semmi baj, ellentétben veled! Vaffanculo!

A fiú fájdalmas arccal lapogatta a fejét, majd magában motyogva elment. A környék lakói hatalmas tapsviharral köszönték meg Fabrizio hőstettét. A srác csak ásított egyet, intett a lakóknak, és visszament a lakásába.

Lefeküdt, és remélte, most már semmi és senki nem fogja zavarni. És sikerült elaludnia! De öt perc után éktelen telefoncsörgés ébresztette fel… Félálomban nyúlt a telefon után, de nem érte el a kagylót. Végül, azt se tudva, hol van, félig lemászott az ágyról, és lerántotta a kagylót.

-Igen? – szólt bele álmosan.

-Pénzt adott a lotyójának!

-Mi…? Laura, te vagy az…?

-Nic a szemem láttára 200 eurót nyomott annak a cafkának a markába!

-Hát, persze, hogy te vagy…

-Mit mondtál?

-Semmit…

-Mi az, hogy semmit?! Erre nem mondasz semmit?!

-Miért, most mit mondjak erre?

-Mondjuk valami használható tanácsot adhatnál, hogy mi a francot csináljak!

-Először is nyugodj meg…

-Mi az, hogy nyugodjak meg?! – kiabálta Laura felháborodva. –Nem elég, hogy a pasim megcsal, de ráadásul a szemem láttára pénzeli is a nőjét! Hogy tudnék így megnyugodni?!

-Látod, milyen vagy? Tanácsot kérsz tőlem, én adok is neked, erre te leordítod a fejem. Nem lehet rajtad kiigazodni.

-Azt mondtam, tanácsot adj, ne a sablonszöveget nyomasd!

-Ó, puttanae…

-Minek neveztél te engem?!

-Nem rád mondtam, hanem a helyzetre…

-Ajánlom is! – Laura hangja kezdett még hisztérikusabbá válni. Fabrizio szerette volna minél gyorsabban lerázni. –Szóval, mit javasolsz, mit csináljak?

-Nem tudom! Figyelj, Laura, ehhez nekem túl késő… - Fabrizo ránézett az órára. 3 óra 54. –Sőt… Túl korán van…

-Azért szánhatnál rám egy kis időt!

-Majd holnap! Vagyis ma… Jaj, mit tudom én! Ciao, Bella!

Fabrizio lecsapta a telefont. De ezután már nem tudott visszaaludni. Fél ötig még álmatlanul forgolódott, majd felkelt, hogy tejet melegítsen magának. Hátha, attól sikerül végre elaludnia. De ez hiú reménynek bizonyult… A tej már egy hete lejárt, de Fabrizio örült, hogy legalább még nem bomlott alkotórészeire. Dühösen belevágta a dobozt a kukába, majd visszafeküdt az ágyába. Bekapcsolta a TV-t, hátha az majd elálmosítja, de csak még jobban felhúzta magát a politikai híreken. Negyed hatkor kikapcsolta a TV-t, majd néhány percre elszundított. Sajnos azonban ismét felébresztette egy kellemetlen esemény: a vihar ismét beindult, és immár nem csak az ágya mellett ázott be… A fejére csöpögő eső miatt ébredt fel…

Elege volt mindenből. Felkapta az ágyneműjét, és kiköltözött a nappaliba. A kanapé nem volt valami kényelmes, de semmi kedve nem volt vesződnie a beázással. A nappali már fényárban úszott, hiszen a nap korábban kelt; ezért szegény már egy percre se tudott elaludni. Ezt még az is tetőzte, hogy a szomszédban lakó kisbaba felébredt, és rettentő hangosan elkezdett sírni. A szülei, mintha meg se hallották volna, hagyták sírni, aztán végül (valószínűleg nekik is elegük lett belőle) sikerült elcsendesíteniük. De a legkegyetlenebb az volt, mikor az ébresztőóra csörgött hétkor… Pont akkor, amikor Fabrizio átfordult a másik oldalára…