-Te meg mi a francot keresel itt?!

-Téged vártalak.

-Azt hittem, már rég elfelejtettük egymást!

-Hát láthatod: nem.

Fabrizio a hálószoba ajtajában állt, és döbbenten nézte volt menyasszonyát, aki egy szál semmiben heverészett a srác ágyában.

-Öltözz fel és tűnj el!

-Hogyisne! Ezért vártam rád órákig?

-Senki nem kért rá, hogy várj rám! Különben is, hogy jutottál be?

-Kulccsal.

-Volt kulcsod?

-Amint a mellékelt ábra mutatja…

-Na, jó, nekem ebből elegem van! – Fabrizio bement a szobába, összeszedte a lány ruháit, majd kirángatta Isabelle-t az ágyból. –Itt vannak a ruháid. Tűnj el innen.

-Engem nem ilyen könnyű lerázni – Isabelle átölelte Fabriziót, és a srác hiába tiltakozott, megcsókolta.

-Mamma mia! Neked ennyire nehéz a felfogásod? – Fabrizio eltolta magától a lányt, aki mosolyogva konstatálta, hogy sikerült felbosszantania a srácot.

-Hiányzol, Fabrizio. Kezdjük újra!

-Majd ha vénasszonyok potyognak az égből.

-Talán nem lenne jobb egy olyan csajjal kavarni, aki szabad? Nem úgy, mint a mostani barátnőd…

-Honnan tudsz te arról, kivel járok?

-Ugyan már, Fabrizio! – nevetett Isabelle. –Csak a hülye nem látja, ki ez a lány. Azt hiszed, sokáig el fogják neked nézni, hogy a nagykövetünk nőjét prütykölöd?

-Most már menj el, légy szíves… - Fabrizio kicsit zavarba jött. Ha Isabelle tudja, akkor minden bizonnyal mások is látták vele Laurát. És ez hosszú távon tényleg nem lesz jó…

-Azért gondold át… A számom a régi – Isabelle megcsókolta Fabriziót, de a srác ismét elhúzódott tőle. Miután a lány elment, Fabrizio erősen gondolkodóba esett. Biztos, hogy ezt akarja? A koncerten pedig elég sokan lesznek… Ott aztán bárki megláthatja őket. Végül csak megvonta a vállát, és leült a számítógépe elé. Volt még egy-két dolog, amit el kellett intéznie.

Egy hónap múlva Laura már teljesen be volt zsongva. A koncert napján izgatottan fel-alá járkált a lakásban, és percenként az órát nézte. Úgy érezte magát, mint iskolás korában: akkor a kicsöngetést várta így. Ahogy telt az idő, úgy lett egyre idegesebb. Közben hazaért Nicolas is, aki nem tudta mire vélni Laura viselkedését – a lány ugyanis elfelejtett neki beszámolni a koncertről…

-Mi van, Laura? Olyan izgatottnak látszol.

-Az is vagyok! – Laura hangja elcsuklott. –Ez a koncert mérföldkő az életemben!

-Miféle koncert?

-Hát, ahova megyek.

-Ezt nekem miért nem mondtad el?

-Nem mondtam el? – Laura úgy emlékezett, hogy már említette barátjának a dolgot.

-Nem. És egyáltalán kivel mész?

„Hoppá!”

-A… a barátnőimmel. Csajos estét tartunk.

-Aha… És milyen koncertre mentek?

-Patriiiiiick!!! – Laura nem tudta visszafojtani örömét.

-Ááá, úristen!!! Nem is baj, hogy nem megyek…

-Most miért vagy ilyen? – Laura elhúzta a száját. –Tudod, hogy szeretem…

-Igen, tudom, éppen ezért örülök, hogy el tudsz menni – Nicolas megpuszilta a lány homlokát. –De hidd el, én nem tudnám végigszenvedni ezt a koncertet. Ezért örülj, hogy nem velem kell menned.

-Azt hiszem, lassan elindulok – nézett az órára Laura. –Nem tudom, mikor érek haza. Tuti, hogy sokáig el fog tartani a koncert, úgyhogy ne várj rám.

Laura autójával elhajtott Fabrizio házáig, ahol a srác már várta.

-Azt hittem, már nem is jössz – mondta Fabrizio, mikor a lány kiszállt a kocsiból.

-Hát megbolondultam én?

-Remélem, még nem telt meg az Olympia parkolója…

-Az Olympiában lesz a koncert??? – kérdezte Laura csodálkozva.

-Si. Örülsz? Bár, ez elég hülye kérdés; elég rád nézni…

-El se hiszem, hogy egy órán belül látni fogom Patou-t az Olympiában!!! Jaj, istenem, olyan izgatott vagyok!

-Hölgyem, a hintó előállt! – Fabrizio kinyitotta az öreg Volkswagen ajtaját, és rámosolygott Laurára. A lány először csak nézte a kis autót, azon gondolkodva, be merjen-e szállni; majd mikor meglátta, milyen tiszta a kocsi (legalábbis tisztább, mint szokott lenni – Fabrizio nem akart leégni egy koszos autóval, így hát egy kicsit megsikálta Totót), elmosolyodott és beült az autóba.

Az Olympiáig nem volt semmi gond a kocsival, úgy ment, mint a veszedelem. És, ami csodaszámba ment, egyszer se robbant le! Fabrizio büszke volt a kis kocsira. Miután kiörömködte magát az autó miatt, a srác hátrafordult és valamit elővett a hátsó ülésről.

-Laura, ezt neked vettem.

-Mi ez? – Laura kíváncsian bontogatta az ajándékot. Amikor meglátta, mit kapott, majdnem felsikoltott örömében: Patrick Fiori Si on chantait + fort c. CD-jét tartotta a kezében. –Uramisten, Fifi! Ezt… ezt igazán nem kellett volna…

-Csak hogy legyen mit dedikáltatnod… - mosolygott a srác.

-De hát honnan tudtad, hogy épp ez az albuma nincs meg nekem?

-Ügyesen kitaláltam.

-Imádlak! – Laura megcsókolta Fabriziót, majd fülig érő szájjal kiszállt a kocsiból.

A koncert fél órán belül elkezdődött. Laura majd’ kiugrott a bőréből, mikor meglátta kedvenc énekesét a színpadon, és szorosan hozzábújt Fabrizióhoz. A srác átölelte Laurát, és együtt hallgatták az elsőként felcsendülő dalt, a Marseille-t. A lány együtt énekelt Patrick Fiorival, és úgy érezte, ez élete legboldogabb napja. A következő számok mind-mind Laura kedvencei közé tartoztak: Je sais oú aller, Si on chantait plus fort, Toutes les peines, La boite aux lettres, Mon pays, Il parait, Debout, Il faut savoir…

A jó kis bulis számok után egy kicsit érzelmesebb dalok következtek, amelyeket Laura imádott, és közben még jobban odabújt Fabrizióhoz. 4 mots sur un piano, Sans bruit, Si tu revenais, A genoux, Je ne serai jamais… A következő számnál (Tant que tu vis) Laura érdekes dologra lett figyelmes. Úgy vette észre (nem álltak messze a színpadtól, de azért annyira közel se voltak – mindenesetre nagyszerűen látták az énekest), hogy Patrick Fiori egyre többször pillant a színpad bal oldala felé, miközben énekel.

-Fifi… - szólt Laura Fabriziónak is. –Fifi!

-Mi az?

-Látod, mit csinál Patou?

-Öhm… énekel? – tippelt a srác.

-Nem arra gondoltam, te lökött! Miközben énekel állandóan a színpad bal oldala felé tekintget!

-Na és? Biztos szemtengelyferdülése van…

-De dilis vagy! – nevetett fel Laura. –Menjünk előbbre, hátha meglátjuk, mit néz!

-Szerintem meg te vagy dilis! Ebben a tömegben tudod, mikor megyek előre. Még levegőt is alig tudok venni, annyian vannak.

-Kérlek! Gyere velem! – Laura elkezdte rángatni Fabrizio ingét.

-Oké, de utána ugye nem lesz több ilyen? – Fabrizio végül megadta magát.

-Becsszó.

A közönség nem nagyon örült nekik, amikor eltolakodtak mellettük… De végül Laura elérte célját, a színpad közelébe férkőzött, és megpillantotta Patrick figyelmének tárgyát: az énekes volt szerelmét, Julie Zenattit, aki a színpad mellett állt és mosolyogva figyelte Fiorit.

-Ó, anyám! – kiáltott fel Laura. –Te is látod, amit én?

-Azt a ronda, szemüveges pasit, aki a világítást bütyköli?

-Nem! Azt a csajt! – Laura odafordította Fabrizio fejét Julie felé. –Tudod, ki az?

-Mamma mia! Ez nem az a Notre Dame-os csaj, Fiori volt nője?

-De igen! Vajon mit keres itt?

-Lehet, hogy… Lehet, hogy megint kavarnak Fiorival. Náluk nem lehet tudni…

-Mindenesetre érdekes, hogy itt látom Julie-t. Amilyen rondán szakítottak… Ettől volt hangos a sajtó.

-Most meg attól lesz, hogy újra együtt vannak. És mi vagyunk az első szemtanúk… Tényleg, nem akarjuk lefényképezni őket és beküldeni valami újságba? Hátha kapunk érte lóvét!

-Ez nem lenne szép dolog. A kedvenc énekesemről van szó. Csak nem buktatom le őket! Legyenek boldogok!

Eközben a koncert a vége felé közeledett. Patrick Fiori már a Mama Corsicát énekelte, amivel 1994-ben 4. lett az Eurovíziós Dalfesztiválon. De Laura és Fabrizio már szinte nem is hallották a zenét – teljesen egymásba feledkeztek: hosszasan csókolóztak, a külvilágot teljesen kizárták. Csak akkor ocsúdtak fel, amikor az énekes felhívta Laurát a színpadra…

-Mint azt bizonyára tudják, a Que tu reviennes-t mindig egy olyan lány jelenlétében éneklem el, akit a közönség soraiból választok ki – mondta Fiori. –Meg is van a választottam. Feltéve, ha egy pillanatra el tud szakadni a barátjától…

Laura hirtelen azt se tudta, fiú-e vagy lány. Amikor meglátta, hogy Patrick egyenesen rá néz, csak annyit tudott kinyögni: „Úristen…” Az énekes felsegítette Laurát a színpadra, és a dal közben végig a szemébe nézett, majd a dal végén megpuszilta az arcát. Laura érezte, hogy elvörösödik, majd lesütötte a szemét és úgy próbált meg kikerülni az énekes bűvköréből.

Igazából még tíz perc múlva se tért magához, pedig akkor már a Notre Dame de Paris musical Belle c. slágere szólt, amit szintén imádott (Patrick is játszott annak idején a Notre Dame-ban, és minden koncertjén elénekelte ezt a dalt - nosztalgiaként). Nemsokára azonban vége lett a koncertnek, ő pedig, még mindig szédelegve az örömtől, hátrarohant a színpad mögé autogramot kérni. Mikor Patrick meglátta őt, már messziről integetett neki, és megkérte a többi rajongót, hogy engedjék előre a lányt. Laura odaadta a CD-t, amire Patrick a következőket írta:

„Laurának, aki olyan imádnivalóan zavarban volt a színpadon, és aki olyan édesen elpirult, mikor csókot nyomtam az orcájára… Sok szeretettel, Patrick Fiori!”

Ezután rámosolygott a lányra, és még egy kis szívecskét is rajzolt az aláírás mellé. Mikor Laura átverekedte magát a tömegen, még egyszer visszafordult. Patrick éppen a színfalak mögött beszélgetett Julie-vel. Majd közel hajolt volt barátnőjéhez, és gyanúsan sokáig suttogott a fülébe…