A koncert után Laura teljesen fel volt dobódva. De amikor Fabrizio megkérte, hogy töltse nála az éjszakát, mégis nemet mondott. Valahogy megijedt a saját érzéseitől. Úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha hazamegy és játssza a tökéletes barátnőt. Ahhoz képest, hogy a koncerten végig csókolóztak Fabrizióval, Laura csak baráti érzéseket táplált a srác iránt. Legalábbis ebben a pillanatban. De elég volt egy búcsúcsók ahhoz, hogy megváltoztassa a véleményét…

Laura egy hét múlva is rettentő boldog volt, de ezúttal más okból: egyik kedvenc szenvedélyének hódolhatott – sorra járta a butikokat és lenullázta a hitelkártyáját. De mivel közelgett a szülinapja, Nicolas megengedte neki, hogy szükség esetén használhatja az ő kártyáját is. A lány úgy érezte, hogy most igenis „szükség van”, úgyhogy miután kivégezte a saját kártyáját, elővette a Nicolasét. Arról „csak” az összegnek több mint a felét tüntette el, de úgy gondolta, jó ügy érdekében cselekszik – felújítja a ruhatárát és a sminkcuccait. Persze, a fogadtatás azért nem volt ilyen derűs…

-Uramisten! Mennyibe került ez a sok cucc?! – kérdezte Nicolas döbbenten, mikor Laura megmutatta neki az összes dolgot, amit aznap vett.

-Ne azt nézd, hanem azt, hogy milyen jól áll! – illegette magát a lány egyik új szerzeményében, egy fehér, virágos nyár ruhában.

-Azért az ára se mellékes…

-Ha nem keresnél annyit, amennyit, akkor azt mondanám, hogy oké, hogy így reagálsz. De mivel…

-Azért, úgy körülbelül, mennyit költöttél?

-Nem tudom… Túléljük.

-Figyelj, azért nem szeretném, ha ennyire szórnánk a pénzt, főleg most, hogy… - Nicolas elharapta a mondat végét.

-Mit értesz azalatt, hogy „főleg most”?

-Semmit… - a férfi elfordult Laurától, de a lány látta, hogy valami van. Ekkor Nicolas telefonja csipogni kezdett, jelezve, hogy SMS-e érkezett. –Atya ég! Te 800 eurót költöttél el a kártyámról?!

-Igen? – kérdezte Laura ártatlanul.

-És én még azt hittem, hogy jót teszek neked azzal, ha elengedlek vásárolni! A saját kártyádról mennyit költöttél el?

-Amennyi volt rajta… - mondta a lány elsütött szemmel.

-Az összeset?! De hát az… Szentséges ég! Több mint 1000 eurót költöttél ruhákra?!

-Meg sminkcuccokra…

-Hát ez egyszerűen hihetetlen… - Nicolas fel-alá járkált a lakásban, alig nézett rá a lányra. –Oké… Oké, nyugi!

-Mióta lettél ilyen nagy spórolós? – kérdezte végül Laura, aki semmit nem értett az egész jelenetből. –Hiszen eddig nem úgy tűnt, mintha annyira bántad volna, ha költekezünk.

De mielőtt Nicolas válaszolhatott volna, csengettek. A férfi kiment ajtót nyitni, majd olyan arccal tért vissza, hogy Laura egyből látta: most valami nagyon nagy gáz van. És az is volt…

-Istenem, gyerekek! De édesek vagytok így együtt! – a vendég Nicolas mamája volt, aki egyből két cuppanós puszival üdvözölte Laurát. –De megváltoztál, Laura, mióta nem láttalak! Olyan szép vagy!

-Oké, Anyu, most már le lehet szállni róla – mondta Nicolas figyelmeztetően az anyukájának.

-Jaj, Nic, ne legyél már ilyen! Úgy tűnik, mintha nem is örülnél nekem.

-Az az igazság, hogy nem éppen a legjobbkor jöttél.

-Miért? Hiszen egy anya csak jókor érkezhet, ugye, Laura? – kacsintott a lányra a nő.

-Aha… - suttogta Laura.

-Figyelj, Anyu, szeretném, ha csak egy kicsit elmennél most valahova. Laurával meg kell beszélnem valamit.

-Még meg se érkeztem, de te máris kidobsz?

-Nem, erről szó sincs, csak pont egy nagy beszélgetés közepén voltunk, amikor te becsengettél.

-Csak nem…? – kérdezte döbbenten a nő. –Máris? De hát azt mondtad, hogy…

-Nem, nem, még nem! – csitította Nicolas a mamáját. –Nem arról volt szó. Menj le a sarki kis kávézóba, és igyál meg egy kávét, vagy forró csokit, vagy amit akarsz. Egy óra múlva gyere vissza, oké? Én fizetem a kávézót.

-Jól van, jól van, itt se vagyok.

Miután Nicolas mamája elment, Laura kérdő tekintettel nézte barátját, aki rettentő zavarban volt.

-Miről beszélt anyukád? Mi az a nagy dolog, amire azt hitte, hogy „máris” arról van szó?

-Nemsokára megtudod. De addig is zárjuk le ezt a vásárlási dolgot. Szeretném, ha innentől fogva némileg kevesebb pénzt költenél. Nem azért, mert sajnálom tőled, hanem azért, mert ez a „nagy dolog” sok pénzt el fog vinni.

Néhány nap múlva Laura nagyon megszívta. Felelőtlen volt, és megbízott Fabrizióban. Sajnos rossz vége lett…

A srác lélekszakadva rontott be hozzá az irodába.

-Laura! Sürgősen kéne az autód!

-De minek? Van neked is.

-Igen, de lerobbant, nekem pedig el kell rohannom a Swarovskihoz.

-Kérj egy céges autót.

-Most miért vagy ilyen? Kérlek, csak néhány órácskára kéne.

-Nem szívesen adom kölcsön senkinek a kocsimat.

-Irigy pulyka.

-Ne mondj ilyeneket rám!

-Légyszi! – Fabrizio kérlelő szemekkel nézett a lányra, aki kezdett megenyhülni ettől az ártatlan, bocitekintettől…

-Nagyon vigyázz rá!

-Grazieeeee!!! – Fabrizio megcsókolta a lányt, majd a slusszkulccsal a kezében elviharzott.

Néhány óra múlva Laura arra lett figyelmes, hogy a srác halkan megpróbál elsomfordálni az irodája előtt.

-Fifi! – kiabált ki neki. –Megvan még az autóm?

-Öhm… ja, igen… megvan.

-Akkor bejönnél visszaadni a kulcsot?

-Ja, persze – Fabrizio csak letette a kulcsot az asztalra, majd már indult is volna ki, de a lány érezte, hogy valami nincs rendben.

-Olyan furcsa vagy, Fifi. Történt valami?

-Neeem…

-Fifi!

-Kérlek, ne ölj meg…

-Mit műveltél?!

-Én csak… Én csak be akartam parkolni… Nagyon siettem…

-Mit csináltál?! – Laura rosszat sejtett.

-Ígérem, kifizetem…

A lány felpattant a székéből, és Fabriziót magával rángatva lerohant a parkolóba. Majd felsikoltott. A gyönyörű Peugeot első fényszórója összetört, alatta pedig egy hatalmas karcolás éktelenkedett.

-Szűzanyám! Hogy tehetted ezt?!

-Véletlen volt…

-Nem érdekel! – visította a lány. –Tudod, mennyire imádom az autómat! Látod, ezért utálom bárkinek is kölcsönadni!

-Kifizetem… Még ma…

-Istenem, a gyönyörű autóm… - siránkozott Laura. –Így bízzon meg az ember az olasz szeretőjében…

-Annyira sajnálom… - Fabrizio nagyon szégyellte magát. –Én nem fújtam fel ennyire, amikor a kocsi összecsókolózott a fallal, mert ugye mi, olaszok elég könnyelműek vagyunk… De aztán eszembe jutott, hogy te nem így fogsz reagálni…

-Hát nem is! – kiabálta Laura. Még mindig rettentő mérges volt Fabrizióra, de nagyon tetszett neki a srác bűnbánó tekintete, ami egy ártatlan kiskutyáéra emlékeztette.

-Én… Én soha többé nem kérek tőled kölcsön semmit, mert felelőtlen vagyok. Nem vagyok képes vigyázni semmire.

-Jó, oké – sóhajtott fel Laura. –Most hasonló cipőben járunk.

-Csak nem te is összetörted Nic autóját? – kérdezte Fabrizio reménykedve.

-Nem. Viszont… elmentem vásárolni.

-Ajjaj! – a srác már sejtette, mi történt.

-Teljesen lenulláztam a kártyámat, az övéről meg több mint a fele pénzt leradíroztam.

-Gondolom, kiakadt.

-Mint a sezlon rugó. Úgyhogy, most rágom a kefét rendesen.

-Annyira jó, hogy megbocsátottál nekem. Legalábbis remélem…

-Azért ne bízd el magad. Ez az ocsmányság még mindig ott virít az én gyönyörűségem orrán, és addig el se fog tűnni, amíg valaki nem finanszírozza a javítás költségeit.

-Értem a célzást. Amint tudom, kifizetem.

-Az előbb azt mondtad, hogy még ma… - jegyezte meg Laura, majd amikor meglátta a srác arcát, elnevette magát. –Jól van, nyugi, nem fogok megjelenni nálad ma este a húsvágó bárddal, hogy „Tejelj, vagy leváglak, mint a csirkét!”

-Ez megnyugtató – mosolygott Fabrizio. –Azt hittem, az eset után minimum elhajtasz, mint tenyér a legyet. De látom, azért csak bírsz valamennyire…

-Igen, bírlak. A koncertért pedig örök hálám. És ha tényleg kifizeted a javítást… - mondta Laura, miközben egyre közelebb lépett Fabrizióhoz. –Esetleg lehet arról szó, hogy még ma este szakítok Nickel…

-Megyek, előleget kérek Madame Valérytől! – Fabrizio megcsókolta Laurát, majd felrohant a főnökasszony irodájába.

Este Laura már otthon találta barátját, pedig úgy volt, hogy Nicolas aznap sokáig bent lesz a követségen. Édesanyja már hazautazott, így ismét kettesben voltak.

-Nic, szeretnék veled beszélni – mondta Laura, ahogy belépett a szobába.

-Én is veled! – válaszolt Nicolas mosolyogva. –Ki kezdje?

-Nem tudom… - Laura még mindig nem volt benne biztos, hogy helyesen cselekszik.

-Fontos dolgot szeretnél nekem mondani?

-Eléggé… - nyögte ki a lány nehezen. –És te?

-Életbevágó.

-Akkor kezdd te – sóhajtott Laura, és leült a kanapéra. Nicolas is leült mellé, és mélyen a szemébe nézett.

-Laura… Én nem is tudom, hogy kezdjem… Amikor megismertelek, egyből tudtam, hogy benned igazi társra lelek. Még soha nem találkoztam ilyen gyönyörű, okos és kedves lánnyal, mint te vagy. Ez a majd’ három év, amit együtt töltöttünk, életem legboldogabb időszaka volt. Nagyon szeretlek, Laura… Szeretném veled leélni életem hátralévő részét.

-Nic, ez…

-Laura, hozzám jössz feleségül? – tette fel a nagy kérdést Nicolas, Laura előtt térdelve, kezében a gyönyörű gyémántgyűrűvel.

A lány csak szótlanul nézte a gyűrűt, fejében össze-vissza cikáztak a zavarosabbnál zavarosabb gondolatok, szíve pedig hevesen vert. De mintha minden szívdobbanása ezt mondta volna: „Fi-fi! Fi-fi! Fi-fi!” Tudta, hogy most nem hozakodhat elő a szakítással. De akkor mit mondjon?

-A francba…! – nyögte ki végül, majd felpattant és elrohant otthonról.