Laurának számolnia kellett azzal, hogy döntése után viselnie kell annak következményeit. És ebbe beletartozott az is, hogy Fabriziónak még nem mondta el a dolgot… Erre azonban nem kellett sokáig várnia. Két nap múlva együtt mentek a három hónap múlva rendezendő divatbemutató helyszínére, terepszemlére, ami Párizs külvárosában volt. Mivel Laura autója szervizben volt, ezért be kellett érniük Fabrizio rozzant kis járgányával. Laura felajánlotta, hogy kér egy céges autót, ha esetleg a kocsi nem indulna be, de Fabrizio ragaszkodott a saját autójához és határozottan állította, hogy életet tud lehelni a Volkswagenbe. Ez bejött: ezúttal „csak” háromszor kellett belerúgni, hogy elinduljon…

Még ki se értek a városból, amikor elkezdett cseperegni az eső. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy a nyári zápor felhőszakadássá váljon – öt perc múlva le kellett állniuk az út szélére, hogy megvárják, míg csillapodik a vihar. Ezalatt volt idejük beszélgetni.

-Már olyan elegem van a viharból! Állandóan esik az eső – sóhajtott fel Laura, ezzel is húzva az időt. Hogy kezdje el a mondandóját?

-Ja. Tuti, hogy a lakásomban már bokáig áll a víz. De legalább most nem csöpög a fejemre az eső…

-Ne kiabáld el. Még bármi lehet – nézett föl a lány a Volkswagen tetejére. –Mi ez a fekete folt?

-Egyszer felrobbant a motor és nem sikerült levakarni a nyomokat.

-Jesszusom! És te még mindig ezzel az autóval jársz?

-Naturalmente. Szeretem ezt a kis kocsit.

-De hát a fizetésedből telne egy sokkal jobbra is!

-Tudom, de… Nem tudnék megválni Totótól. Hiányozna az állandó stressz, hogy vajon mikor robban le.

-Az az igazság, hogy én se tudnálak téged elképzelni nélküle – mondta mosolyogva Laura. –Illik hozzád.

-És te? Te mennyire illesz hozzám? – Fabrizio odahajolt Laurához, hogy megcsókolja, de a lány elhúzódott tőle. –Most mi van? Hiszen itt nem láthat meg senki. Csak mi vagyunk itt.

-Tudom, de… Nem szeretném.

-Perché? Mi baj van?

-Nem bírom elmondani. Pedig muszáj lesz, mert… Valamennyire te is érintett vagy az ügyben.

-Én? Most már ne csigázz tovább, bökd ki, hogy mi történt!

-Látod ezt? – mutatta Laura a jegygyűrűjét. –Ez egy… Ez egy fogadalom. Egy olyan fogadalom, ami el fog kísérni egész életemen át…

-Padre mio! – Fabrizio egyből tudta, mi a helyzet. –Te… De hát… Azt mondtad, szakítasz vele, nem azt, hogy hozzámész feleségül! – tört ki a srác.

-Nem válaszoltam neki egyből. Gondolkodnom kellett…

-Hát, mit mondjak, baromi jól átgondoltad! Vaffanculo! – Fabrizio rácsapott a kormányra. –Miért teszed ezt velem?! Jólesik játszadoznod az érzéseimmel?!

-Fifi, félreérted… Én nem akartalak téged megbántani…

-Egy frászt nem! Lassan velem töltöd az összes napodat, de te mégis ehhez a baromhoz mész hozzá?! Hát mi van veled, Laura?!

-Nem tudom… Először nem tudtam, mit tegyek, de aztán beszéltem egy-két emberrel…

-Akik aztán meggyőztek, hogy „milyen jó lesz hozzámenni Franciaország utazó nagykövetéhez”! De nem baj, Laura. Most már én is azt mondom, hogy jobban jársz ezzel a szemétládával, akinek még a bőre alatt is pénz van; mint velem, a csóró olasszal, aki még mindig egy rozzant verdával jár!

-Elég! Ne folytasd, mert lecsaplak! – kiáltotta Laura sírva. –Már bánom ezt a döntést, de nem visszakozhatok! Az hogy nézne már ki?

-Oké, én lezártam ezt az ügyet. Most én mondom, hogy fejezzük be. Felejtsük el egymást, és soha többé ne találkozzunk. A Promodtól is kilépek.

-Ne csináld már! Miattam ne! Ha kell, én lépek ki, de nem engedem, hogy tönkre tedd az életed miattam!

-Felőlem te is kiléphetsz. Engem már nem érdekel.

-Direkt kínzol? – kérdezte Laura kétségbeesve. Mikor a srác nem válaszolt, szótlanul átölelte és megcsókolta.

-Nem Nicnek tartogatod magad? – Fabrizio továbbra sem enyhült meg. –Őt kéne csókolgatnod.

-Fogalmam sincs, miért csinálom ezt, de egyszerűen érzem, hogy nem szabad elveszítenem téged. Szükségem van rád.

-Ha neked nem kényelmetlen ez a helyzet, hogy egyszerre két pasit hülyítesz…

-Hagyjuk már abba ezt a hülye vitát! Kellesz nekem, Fabrizio. Nélküled nem teljes az életem.

Fabrizio csak közönyösen ránézett a lányra, majd megcsókolta. Ezután… Hát… Biztosan mindenki ki tudja találni, mit csináltak… Mikor elállt az eső, mosolyogva indultak tovább. Egész úton csendben ültek egymás mellett, még Fabrizio is csak annyit tudott kibökni, hogy „Még úgyse csináltuk kocsiban…”

A srác egészen hazáig vitte Laurát, mikor visszaértek. Mikor a lány kiszállt a kocsiból, pechjükre Nicolas is pont akkor érkezett haza, és már nem volt idejük elbújni.

-Szia, Nic! – köszönt Laura, örömet színlelve. –Hát te meg hová mész?

-Sehová, most jöttem haza. És te? Mi ez a rozzant… Á, hello Fabrizio! – mikor Nicolas meglátta a srácot is, nem kérdezősködött tovább az autót illetően.

-Buon giorno.

-Ti meg hogyhogy együtt voltatok? – kérdezte Nicolas, nem kevés féltékenységgel a hangjában. –Azt hittem, dolgozol.

-Öhm… igen. De… el kellett mennünk terepszemlére a külvárosba, mert pár hónap múlva ott fogjuk rendezni a divatbemutatót.

-És ez a… bocs, Fabrizio, miért volt veled?

-Hú, hát… - Laura nem tudta, mit válaszoljon. Nicolas nem tud róla, hogy ők kollégák lettek, és jó lenne, ha nem is tudná meg. –Csak úgy összefutottunk…

-Hol a kocsid?

-Szervizben.

-Nem is mondtad.

-Nem tartottam fontosnak.

-Mi történt vele?

-Rosszul parkoltam le, és… Hát, az orra egy kicsit eldeformálódott – Laura lopva rápillantott Fabrizióra, aki szégyenlősen másfelé nézett.

-Fabrizio, beszélhetnék veled egy pár szót? – fordult a srác felé hirtelen Nicolas.

-Persze… - Fabrizio el se tudta képzelni, miről akar vele csevegni a lány barátja. De Laura is alaposan beijedt!

-Laura, drágám, addig menj előre, jó? Majd megyek én is nemsoká. Itt van a lakáskulcs. Csak azért adom oda, hogy ne kelljen órákig keresned a táskádban – mondta Nicolas mosolyogva Laurának, de amint a lány eltűnt a kapuban, visszafordult Fabrizio felé – arcán hűlt helye volt bármiféle kedvességnek is.

-Szóval, mi a téma? – kérdezte Fabrizio, hanyagul nekidőlve az autó motorháztetőjének.

-Meddig voltatok együtt Laurával?

-Hogyhogy meddig? Amíg el nem értünk a helyszínre, meg vissza.

-És a vihar se akadályozott titeket?

-Jó, oké, le kellett állnunk egy órácskára az út szélén, de az semmi se volt.

-Figyelj, Fabrizio. Laura azt mondta, csak barátok vagytok…

-Ez így igaz! – sietett a válasszal Fabrizio.

-És én ezt szeretném is elhinni! De ha egyetlen ujjal is hozzáérsz Laurához… - Nicolas közelebb lépett Fabrizióhoz. –Én kicsinállak! És ez nem csak üres fenyegetőzés. Nagyon vigyázz arra az olasz digó fejedre, mert ha egyetlen aprócska gyanú is felmerül veled kapcsolatban, neked véged. Ehhez tartsd magad.

Nicolas megveregette Fabrizio vállát, majd elmosolyodott.

-Meglátod, kisapám, jóban leszünk mi. Csak előtte nem árt megbeszélni a játékszabályokat.

-Én is így gondolom – Fabrizio próbált színészkedni, de legbelül érezte, hogy egy cseppet sem bízik a férfiban.

-Akkor, azt hiszem, kész is vagyunk. Na, szevasz!

Mire Fabrizio bármit is mondhatott volna, Nicolas is eltűnt a kapuban, felment ő is Laura után. A srác csak megcsóválta a fejét, és elhajtott. Épphogy hazaért, már csörgött is a telefonja. Laura hívta.

-Ciao, bambina, mondjad!

-Na? Mi volt?

-Hogy miről beszéltünk Nickel? – fordította magának Fabrizio a lány szavait. –Semmi különös.

-Olyan sokáig dumáltatok!

-Azért annyira nem sokáig.

-Ne szívass már! Mit mondott!

-Csak… Csak megköszönte, hogy elfuvaroztalak a külvárosba – a srác úgy gondolta, nem számol be a lánynak Nic fenyegetéséről.

-Komolyan? – kérdezte Laura hosszú csend után. –Ez fura.

-Miért?

-Mert… Mert ez Nic. Ő pedig eléggé féltékeny.

-Hidd már el, így volt!

-De nem szólt be semmit? Nem vert meg?

-Nem.

-Csak azt ne mondd, hogy kedélyesen elbeszélgettetek!

-Pedig így volt. Szinte kezet csókolt, amiért nem erőszakoltalak meg.

-Hát, erőszak tényleg nem volt… - nevetgélt Laura a vonal másik végén. –Hoppá, most le kell tennem. Holnap még beszélünk! Puszi!

Fabrizio nem értette ezt a csajt. Még soha nem találkozott ilyen különleges lánnyal, mint Laura. Éppen ezért nem szabad elengednie!