A következő hétvége nagyon gyorsan eljött, és Laura mindenféle cikis fedőtörténet nélkül el tudott jönni otthonról – kiderült ugyanis, hogy Nicolasnak sürgősen Prágába kell utaznia, mert a kollégája megbetegedett, és valakinek el kell mennie a fogadásra.

Laura ennek kifejezetten örült, hiszen így ő is le tud lépni a hétvégén. Péntek reggel egy búcsúcsókkal útjára engedte Nicolast, majd elkezdte összepakolni a szükségesnek vélt ruhákat az olaszországi hétvégére. Délután három óra után jött érte Fabrizio.

-Na, kész vagy? Úristen, ennyi cuccot akarsz hozni? – nézett az előszobában tornyosuló csomagkupacra a srác. –Nem fél évre megyünk, hanem két napra!

-Jó, de ezek mind kellenek!

-Egy egész bőröndnyi sminkcuccot hozol!

-Igen. Muszáj, mert különben szörnyen nézek ki.

-Ó, padre mio… - sóhajtott Fabrizio, majd felnyalábolta a cuccok egy részét és levitte a kocsihoz. Laura megfogta a maradék táskákat, bezárta az ajtót, és ő is lement.

-Öhm… Fifi… Ez a sok cucc be fog férni a kocsidba?

-Nem. De nem baj, úgyis a te kocsiddal megyünk.

-Ez nekem új…

-Figyelj, tudod, hogy Totó milyen… idős. Meg szeszélyes. Bármikor úgy dönthet, hogy feladja. Lehet, hogy pont az országúton. És akkor ott ragadunk.

-Nagyon jó meggyőző képességed van… - mondta Laura, majd beleegyezett, hogy menjenek az ő autójával. De vezetnie is neki kellett, mert, ugye, Fabrizio éppen jogsihiányban szenvedett.

Már vagy három órája mentek, néhány kilométerre voltak a határtól. Fabrizio állandóan fészkelődött a helyén, mert nem tetszett neki, hogy ezúttal nem ő vezet. Többször próbálkozott, hogy a lány csak egy félórácskára adja át neki a volánt, de Laura mindig helyre tette. Ilyenkor a srác durcásan elfordult a lánytól, de maximum 5 percig tartott ez az állapot.

-Mi van, ha nem találsz oda? – szólalt meg félóra múlva Fabrizio.

-Ha mutatod az utat, nem lesz baj.

-Olyan lassan megyünk.

-Fifi, 140-nel megyünk!

-Ja… Mindegy. Jó lenne már ott lenni.

-Pedig még épphogy átléptük a határt.

-Mi a fenének kellett ennyi cuccot hoznod?

-Ez most hogy jön ide? Amúgy is, már mondtam, hogy szükségem van rájuk.

-Jó, de sminkcuccokból is egy bőröndnyit hozni…

-Volt egy nagyon rossz élményem tinikoromban.

-Az nem is lehetett olyan régen.

-Köszi.

-Meséld el! Legalább én is hallok tőled érdekes, régi sztorit! Tudod, mint amiket én is meséltem neked a múltkor.

-Szóval, annyi volt, hogy buliba készültem, de reggelre kábé az 596. pattanás ült ki az arcomra. Olyan volt a pofalemezem, mint Izland gejzírekkel tarkított tájai… Természetesen azonnal munkához láttam, mert este ott volt az a srác is a buliban, akiért akkoriban totál oda voltam meg vissza.

-Mert akkor még nem ismertél engem… - húzta ki magát Fabrizio.

-Hát, na ja… Első lépésként bekentem az arcomat pattanás elleni krémmel, de… Szörnyen néztem ki. Kábé egy bohóc lépett fel ilyen képpel a cirkuszban. Aztán hallottam, hogy nyílik az ajtó… Odaugrottam, jaj ki az?! Anyám… Szegény meglátott és elájult. Belenéztem a tükörbe, és akkor jöttem rá, hogy ijesztő vagyok. A notre dame-i toronyőr kutyafüle hozzám képest… Gyorsan letöröltem a képem, mert apámnak elég gyenge a szíve, nem akartam családi tragédiát.

-Következő lépés?

-Uborka. Szeletekre vágtam az otthoni készletet, rátettem az arcomra és lepihentem. Nemsoká indiánüvöltésre ébredtem: kedvenc tesóm, Christian, mint egy külszíni szénfejtőgép vakarta le rólam a „vitamint”. A másnapi gyakorlati órán uborkát tettek volna el, én meg elfuseráltam a tananyagot.

-Hát, nem voltál elég körültekintő, drágám…

-Harmadik lépésként elővettem a régi receptet: élesztős pakolás. Minden élesztőt, amit otthon találtam, rákentem a képemre. Csak volt egy kis bibi… Szegény nagyikám sütit akart sütni, de mivel a fejemet mégse lehetett az alapanyagok közé keverni, így… hogy apám szavaival éljek, „furulyaszóval puffasztottam a tésztát”…

-Komolyan?

-Nem, csak apám örült volna, ha így lesz. Szegény nagyi lemondott a sütiről. Christian hozott egy doboz csokit a boltból, azt majszolgattuk. Persze, a drága a legolcsóbbat hozta, mert szokás szerint a seggére a vágott a zsebpénzének, és már nem volt több lóvéja…

-Végül mi volt a bulin?

-Legszívesebben elsüllyedtem volna. Buli van, én meg tiszta pattanás vagyok. Letörten léptem a terembe, sötétség és óriási zaj. A srác, aki tetszett nekem, egyből odajött hozzám, és bevágja: „Szia, Laura! De jó, hogy itt vagy! De alig látlak ebben a sötétben, ráadásul a szemüvegemet is otthon hagytam!” Én csak ránéztem, és egy dolog járt a fejemben: „Te jó ég! És én mit téptem magam ezért a rozogáért!”

-Te se vagy semmi! – nevetett Fabrizio. –Remélem, mesélsz még nekem ilyen vicces sztorikat. Amúgy megnéztelek volna, mondjuk, uborkával a képeden…

-Kösz… Azért nem volt az olyan szörnyű. Mondjuk, semmit nem használt, de azért megpróbáltam, hátha…

-Mindjárt elérjük Rómát.

-Klassz!

Rómában épp csak egy órára álltak meg, amíg kicsit kinyújtóztak, és Laura berohant egy-két butikba, hátha talál magának valami szép ruhát. Mikor továbbmentek, és egyre jobban közeledtek San Salvatoréhoz, Fabrizio egyre jobban fészkelődött, és egyre sűrűbben tekintgetett Laurára.

-Laura… Nem akarod… Nem akarod átadni a kormányt?

-Nem.

-De… De egy órán belül megérkezünk, és… És anyámék nem tudják, hogy elvették a jogsimat, szóval… Legalább a házig hadd vezessek!

-Nem, és kész!

-Olyan kis gonosz vagy!

-Mi van, ha itt is vannak zsaruk? Úgy elkapnak, hogy csak úgy füstöl! Vagy megint bevetjük a „terhes a csajom” szöveget?

-Akár… Légysziii!

-Nem!

Fabrizio feladta. Aztán inkább elkezdett mesélni Laurának a családjáról, csak hogy a lány nagyjából képben legyen, ki kicsoda a családban.

-Az anyám olasz, az apám francia. A nevük Cristina és Jérome. Négy testvérem van, három fiú – Paolo, Francesco, Domenico -, és egy húgom, Gabriela. A nagymamámat Camillának hívják, a nagyapámat Giuseppének. Anyámnak hat testvére van: Karen, Stefania, Eduardo, Giovanni, Pietro és Rinaldo. Hú, aztán… ezt most nehéz lesz felsorolni, de… Karen nénikém férje Enrico, Stefania nénikémé Luciano. Eduardo bácsikám felesége Isabella, Pietroé Simone, Rinaldoé Olivia. Giovanni bácsikám elvált. A húgom, Gabriela férje Matteo, négy gyerekük van: Gino, Gianni, Giulia és Giuliána. Giuliána a legkisebb, tíz hónapos. A többiek, mint az orgonasíp: Giulia négy, Gianni hat, Gino hét és fél. A bátyám, Paolo nagy nőcsábász, asszem, neki nincs is most komoly kapcsolata. Francesco viszont titkosügynökként igen jól lavírozgatott, mert beújított egy belga újságíró csajt, valami Aidát… Talán ő is itt lesz a hétvégén.

-És Domenico?

-Ő… Ő nős, a felesége Maria. Egy fiuk van, Giorgio, hatéves. Unokatesóink is sokan vannak: Karen nénikémnek két gyereke van – Marcello és Elena. Stefaniának két fia van – Vittorio és Marco. Eduardo bácsikám részéről három uncsitesóm van: Sergio, Fabio és Aurelia. Aztán, öhm… Pietro bácsi… Igen, szintén három: Florinda, Pino és Gina. Rinaldo bácsi részéről kettő: Lisa és Roberto. Giovanni bácsikám pedig olyan kezdeti stádiumban vált el, hogy nem is lett gyerekük a feleségével. Jaj, de igen! Három is! Carlo, Massimo és Giulio. Csak olyan ritkán látom őket… Összesen 20-an vagyunk unokatestvérek.

-És itt lesznek a nagymamád testvérei is?

-Nincsenek testvérei.

-Hogyhogy?

-A szülei kapcsolata elég hamar megromlott, így… Szóval érted, miért nem lett több gyerek.

-És az unokatestvéreid párjai, gyerekei?

-Jaj, nekem! Most szívatsz? Anyám, most soroljam fel?

-Aha – Laura felderült.

-Jajjj… Marcello felesége Sofia, gyerekei Fiorella és Franco. Elena még nem ment férjhez, de a barátja, Maurizio itt lesz. Vittorio szintén még csajozós korszakát éli, most van neki egy Francesca nevű barátnője, azt hiszem. Marco viszont tavaly megnősült, Silviának hívják a feleségét. Most várják az első babájukat. Sergio menyasszonyát Lorenzának hívják, Fabio feleségét pedig Dominicának. Két lányuk van: Bianca és Nathalie. Aurelia… Kicsi Aureliám most ment férjhez néhány hónapja, és múlt hónapban megszületett a kisbabája, Daniela is. Ja, a férjét Federicónak hívják.

Florinda vőlegénye Danilo, Gináé Alessio, egyszerre tartják majd az esküvőjüket októberben. Pino barátnője Alexandra. Még nem házasodtak össze, de babájuk már van. Hát, baba… Kétéves, Mario. Lisa is mostanában ment férjhez, Leonardonak hívják a párját. Ők is most várják a kisfiukat, akit várhatóan Filliponak fognak hívni. Roberto pedig egy nyolcéves kislány, Giulietta, és egy ötéves kisfiú, Damiano büszke apukája. A feleségét Claudiának hívják. Giovanni bácsikám fiai, Carlo és Giulio is kapcsolatban élnek. Carlo felesége Theresa, Giulio menyasszonya pedig Monica. Carlonak három gyereke van: Paola, Valeria és Giampaolo, Giulionak pedig kettő a menyasszonyától: Felice és Toni. Massimonak is van egy fia, Salvo. A feleségét pedig szintén Sofiának hívják, mint Marcelloét.

-Hú, mennyi név! Tutira össze fogom keverni őket!

-Á, annyira nem bonyolult! Ha ott leszel, máris jobban átlátod a kapcsolatokat.

-Azért nem semmi, hogy ilyen sokan vagytok! Micsoda zsivaj lesz itt!

-Hát, ja! És nálunk minden ünnep ilyen.

-És mindig eljön mindenki?

-Aha, általában. Persze, volt, hogy néhányan lemondták, mert a gyerekek megbetegedtek, vagy ilyesmi, de 90%-ban el szokott jönni mindenki. Mármint anyám részéről mindenki.

-Értem. Azért egy kicsit megijedtem…

-Miért?

-Hát… Hogy ennyien lesznek.

-Nem olyan vészes!

-Aha, csak majdnem 80-an leszünk…

-Jaj, Laura! Nem neked kellett felnőnöd velük! Tudod te, mennyire leleményesnek kell lenned egy ekkora családban, ha reggel be akarsz jutni a fürdőszobába? – csóválta meg a fejét Fabrizio.

-Jó, de… Ez akkor is rémisztő. Ennyi új ember… Tuti, hogy mindenki árgus szemekkel fog engem bámulni.

-Ugyan miért?

-Mert… Mert én még új vagyok. Jaj, Fifi! Ugye nem mozdulsz majd el mellőlem?

-Néha muszáj lesz.

-De hiszen még olaszul se tudok! Mi lesz ott velem?

-Egyáltalán nem tudsz?

-Hát, pár szót tudok. De az szerintem édeskevés. Ott fogtok csicseregni körülöttem, én meg csak nézek, mint vakegér az autósmoziban.

-Jaj, ne temesd már ennyire magad! Beszélnek franciául. Ráadásul elég jól.

-Ja… Akkor jó – Laura egy kicsit megnyugodott. –Mesélsz még egy kicsit a családodról? Milyen volt a gyerekkorod?

-Ó, nagyszerű! A tesóimmal minden nap kitaláltunk valami őrültséget. Persze, ezzel leginkább a szüleink idegein táncoltunk. Szegény apám kénytelen volt minden másnap lekeverni egy jókora sallert nekünk, mert állandóan azon törtük a fejünket, hogyan lehetnénk még komiszabbak. Az volt a legrosszabb, mikor együtt voltunk, mind az öten. Hát még, mikor az összes uncsitesó összegyűlt… Na, de térjünk vissza a tesóimra! Szóval, amellett, hogy ilyen jól megértettük egymást a csínytevésekben, ugyanúgy martuk is egymást. Azt utáltuk a legjobban, mikor osztoznunk kellett valamin. Pedig ez mindennapos volt: a csoki, a ruhák – ha kinőttük, akkor öröklődött -, a könyvek, a szoba… Sőt, volt, hogy egyszerre többen aludtunk valamelyikünk ágyában, mert addig ugráltunk a másik ágyon, míg ki nem jött belőle a rugó… Apám egyébként ezt nagyon utálta. Ilyenkor számolnunk kellett azzal, hogy ismét egy jó nagy pofonnal térünk nyugovóra. Szegény mindig hullafáradtan jött haza a munkából, mi pedig ott visítottunk a fülébe. Nem csoda, hogy eljárt a keze. Ezután, azonban, nagyon nagy egyetértésben bőgtünk a tesóimmal…

Gabrielának volt a legrosszabb, mert ő volt az egyszem lány a családban. A szüleim megbíztak minket, hogy vigyázzunk rá. Gaby-t persze nem kellett félteni, és minket se érdekelt igazán, hogy a húgunk éppen kivel és hol…

-És a szüleid hogy hívtak téged?

-Hát, változó. Anyám Fabriziónak, Fifinek, Rizzónak. Apám meg „Gyere ide, te isten átka!”…

-Színes életetek lehetett…Tök jó egy ilyen nagy család! És az unokatesóid? Nagybátyáid, nagynénéid?

-Ők is okésak. De… Azért Giovanni bácsikámmal vigyázz, nagy kujon az öreg. Soha ne fordíts neki hátat, mert megfogja a fenekedet…

-Tapasztalatból beszélsz? – kérdezte kajánul Laura.

-Dehogyis! Csak már ismerem. A nagyapám előszeretettel mesél háborús történeteket. Katona volt a második világháborúban. Ja, és nagymamámmal egyetemben sokat emlegetik az Anschlusst. Na, meg Mussolinit…

-A töri sose volt az erősségem… Mi lesz velem?

Egy félóra múlva Fabriziónak sikerült átvennie a kormányt Laurától. Azt mondta, olyan ciki lenne úgy megérkezni, hogy ő az anyósülésen ül… Meg különben is, nagyon tetszett neki Laura autója. Már messziről látták Fabrizio nagymamájának a házát, ami közvetlenül a tengerparton állt. Gyönyörű volt a környék. Laura teljesen elámult. A házat hatalmas leanderek vették körbe, mellette csillogtak a tenger fodrozódó hullámai. A hangulatot azonban eléggé lerontotta az a tény, hogy Laurának felfordult a gyomra Fabrizio vezetési stílusa miatt… A srác kicsit begerjedt a kacskaringós utakon… Mikor kiszálltak az autóból, már az egész család kint állt a kapuban. Fabrizio mosolyogva integetett nekik, Laura viszont egyetlen szó nélkül elrohant a kocsi mellett, keresett egy bokrot és… Hát, hogy úgy mondjam, kirakta az egész rókacsaládot…

Fabrizio csak nézte, ahogy a lány halványzöld arccal előmászik a bokorból. Laura bocsánatkérően nézett az előtte álló olasz famíliára, akik kerekre nyílt szemmel vizslatták a lányt.

-Oké, tutti! Ecco Laura, ragazza mia! – mutatta be Laurát Fabrizio, egy kicsit elvörösödve, hiszen a lány nem túl szép belépőt produkált.

-Buon giorno… - nyöszörögte Laura.

-Ella parla in italio un po, ma voi conversare con ella in francese, prego – mondta Fabrizio.

-Mit mondtál nekik? – suttogta Laura.

-Azt, hogy beszélsz egy kicsit olaszul, de inkább franciául beszéljenek veled.

-Ja. Kösz.

-Nincs mit. Ah, sorella maggiore mia! – kiáltotta Fabrizio, majd odarohant egy csinos, barna lányhoz, akinek hosszú, fekete haja elegáns copfban lógott le a derekáig. Fabrizio megpuszilta a lányt, aki mosolyogva viszonozta az üdvözlést. Majd rövid olasz csevegés után Fabrizio odavezette Laurához a lányt. –Laura, ő itt a húgom, Gabriela. Gaby, ő a barátnőm, Laura.

-Szia. Fabrizio már sokat mesélt rólad! – mondta mosolyogva a lány, és megpuszilta Laurát. Laurának azonnal szimpatikus lett Gabriela, és annak meg külön örült, hogy végre franciául beszéltek hozzá.

-Képzelem, miket…

-Azt hiszem, mi nagyon jó barátnők leszünk. Később még beszélgetünk, de most vissza kell mennem a kisbabámhoz, mert szerintem Matteo már totál kész van tőle. Most tanul járni, és mindenhol feláll. A család meg ilyenkor vetődik utána… - nevetett a lány, majd barátságosan megszorította Laura kezét, és eltűnt a ház ajtajában.

-Aranyos lány a húgod – mondta Laura Fabriziónak.

-Aha. Gyere, bemutatlak a többieknek is.

-Fifi, ugye nem haragszol rám, amiért… Olyan csúnyán bemutatkoztam?

-Hát, nem volt túl elegáns, az tény, de hát mit csináljunk? Ott vannak a bátyáim! Gyere csak!

-Fabrizio! Fratellino! – kiabálták már messziről Fabrizio bátyjai. Éppen elmerülten beszélgettek, amikor öccsük betoppant. –Come vai? Noi te vedere in altri tempi! Mio Dio, che bambina! – néztek rá Laurára.

-Stai zitto! – válaszolt Fabrizio, majd megrázta bátyjai kezét. –Ecco Laura, ragazza mia! – mutatta be testvéreinek is a lányt Fabrizio. –Amúgy, tutti, jó lenne, ha inkább franciául beszélnétek vele, mert csak egy kicsit beszél olaszul.

-Ja, bocsi. Szia, Paolo vagyok – villantotta ki a fogsorát az egyik napbarnított olasz srác. –Csini vagy.

-Köszi – Laura fülig pirult.

-Eljössz velem sétálni a partra? – súgta a fülébe Paolo.

-Öhm…

-Paolo, szállj le a csajomról! – sziszegte Fabrizio. –Laura az enyém. Nem kell minden nőre rámásznod, aki szembejön veled!

-Bocs, de szerintem hozzám jobban illene, mint hozzád… - Laura hirtelen Paolo kezét érezte a derekán, majd mikor a srác lejjebb csúsztatta tenyerét, a lány gyorsan arrébb állt.

-Bocsi, Paolo, nagyon szimpi vagy, meg minden, de… Én Fifivel vagyok…

-Jaj, Paolo, már megint macsózol? – szólalt meg egy magasabb srác, aki roppantul hasonlított Fabrizióra.

-Francesco, tudod, milyen… - legyintett Fabrizio. -Laura a barátnőm. Amore mio – kacsintott. –És nem engedem át senkinek!

-Szia – nyújtotta a kezét a lány felé Francesco. –Mindjárt idehívom Aidát, ő is francia. Illetve belga.

-Oké. És… Köszi nektek, hogy nem okoz nehézséget a francia beszéd. Nem igazán tudok olaszul, csak egy pár szót, de azzal itt nem sokra mennék – mondta pirulva Laura.

-Ugyan már, semmiség!

-Fiúk, hol van Domenico? Az előbb még itt volt.

-Ott van – mutatott Paolo a kert másik végébe, ahol bátyjuk egy kisfiúval játszott. –Giorgio már megint focizni akar vele…

-Gyere, Laura, bemutatlak neki!

Miután Fabrizio körberohangált a kertben, maga után vonszolva a lányt, és bemutatta őt a család minden tagjának, Fabrizio szülei és nagyszülei is kijöttek a házból. Látták már Laurát, mikor megérkeztek, de utána visszamentek a házba, hogy elvégezzék az utolsó simításokat a vacsorán.

-Fifi!!! – kiáltott Fabriziónak édesanyja. –Figlio mio!

Fabrizio épphogy odanézett, anyukája máris rajta csimpaszkodott.

-Ciao, mamma…

-Jaj, de jó, hogy itt vagy! – a nő átváltott franciára. –És ő itt Laura?

-Igen, én vagyok… - válaszolt pirulva a lány. –Buon giorno.

-Santa Lucello, de gyönyörű vagy! – a nő megpuszilta Laurát. –Mondta a fiam, hogy nagyon szép vagy, de nem gondoltam, hogy ennyire!

-Ó, köszönöm…

-Engem egyébként Cristinának hívnak. Örülök, hogy a fiam egy ilyen szép lányra talált. Az az Isabelle nem volt hozzá való… - húzta el a száját a nő.

-Mamma! – szólt közbe Fabrizio. –Megkértelek, hogy ne emlegesd!

-Ne várd el, hogy csak úgy, szó nélkül elmenjek amellett, hogy ez a lány faképnél hagyott téged! Én mondtam, hogy nem kéne eljegyezned!

-Oké, zárjuk le ezt a témát! Nem szeretnék erről beszélni.

-Rendben van.

-De tényleg!

-Jól van már, megértettem! – vonta meg a vállát a nő. -Jérome! Jérome, gyere csak! – kiabált a férjének Cristina.

-Mi az?

-Nézd meg, milyen gyönyörű raggazája van a fiadnak! – mutatott Laurára. Gyorsan témát váltott, és úgy gondolta, inkább nem említi férjének az iménti vitáját Fabrizióval.

-Valóban. Üdvözlöm, Mademoiselle…

-Laurának hívnak, uram.

-Jaj, ne „uramozz” itt nekem! – nevetett fel a férfi. –Tegeződjünk!

-Oké. Hát, akkor… szervusz…

-Engem is nyugodtan tegezhetsz – mondta Cristina. –Gyorsan igyuk is meg a pertut! – Cristina elrohant, majd egy tálcán néhány pohár pezsgővel tért vissza.

Ezután Fabrizio nagyszüleinek mutatta be a lányt, akik szintén barátságosan beszélgettek vele. Mondjuk, Laura egy kicsit meglepődött, hogy mindenki ilyen kedves vele, azok után, ahogy megérkezett, és a bokorba dugta a fejét…

Mikor végre egy kicsit kettesben maradtak Fabrizióval, leültek a kert végében álló hintaágyra, és onnan figyelték a társaságot.

-Olyan aranyosak – mondta Laura, majd ráhajtotta a fejét Fabrizio vállára.

-Mondtam én, hogy nem kell tőlük tartanod. Barátságosan fogadják a vendégeket.

-És, mondd csak, mindenki itt fog maradni egész hétvégén? Csak azért, mert ez a ház nem tűnik olyan nagynak, hogy mindenki elférjen… Gondolom, nincs is ennyi szoba benne.

-Úgy szokott lenni, hogy első nap hajnalig fent vagyunk, tehát akkor nem igazán alszunk. Utána pedig csak a szüleim, és mi, tesók maradunk itt a családunkkal. El fogunk férni, ne aggódj. Mi majd az én szobámban fogunk aludni.

-A te szobádban? Júj, de izgi!!!

-Igen, itt, a nagyinál mindannyiunknak volt külön szobája. Otthon egy szobában aludtunk, csak később kaptunk annyi engedményt, hogy Gaby-nak berendeztek egy külön szobát, mi, fiúk meg segíthettünk kibővíteni a mi szobánkat.

-És ez a szoba még ugyanúgy áll, mint annak idején? Úgy értem, poszterek, könyvek, ágy alá rejtett pornómagazinok…

-Hát, azokat szerintem már megtalálták… - nevetett a srác. –De a többi még szerintem ugyanúgy van.

-Jaj, de klassz! És… nagy ágyad van?

-Elég nagy… - Fabrizio átölelte a lányt, és megcsókolta. Ekkor azonban meghallották Fabrizio édesanyjának hangját, aki olaszul vacsorára hívta a családot.