A vacsora nagyon jó hangulatban telt, Laura is nagyon jól érezte magát, sokat nevettek. Főleg a régi sztorikon, amik még így, kábé 200-adszor hallva is roppant mulatságosak voltak.

-És arra emlékeztek, amikor… - kezdte a következő történetet Fabrizio apja, a nevetéstől pukkadozva. –Amikor Bonzo megkergette Paolót, mert azt hitte, hogy betörő?

-Jól van, padre, azért nem volt az olyan gázos.

-Hát, nem. Legalább egyszer jó időt futottál. Ha már a suliban nem remekeltél…

-Pedig a tesitanár gondolkodott rajta, hogy elengedi a portás nyolcvanfogú dobermannját… Hátha az kicsit ösztönzi a társaságot.

-Természetesen – fordult Laura felé Jérome. –Paolót azért kergette meg a kutyánk, mert a drága titokban ment el bulizni, és éppen az ablakon próbált bemászni, amikor Bonzo lefülelte.

-De én úgy tudom, hogy a kutyák már szagról felismerik az embereket – mondta Laura.

-Paolo nyakon öntötte magát kölnivel. Szerintem a kutyánk azon az estén egy életre elvesztette a szaglóképességét…

-Oké, padre, és amikor azt hitted a kamrára, hogy az a WC? Mamma csak nézett, mikor beálltál a befőttek közé, és letoltad a gatyádat…

-Ezer éve volt… - motyogta Jérome.

-Na, és emlékeztek még a „Zergére”? – nevetett fel Fabrizio.

-Naná!!! – testvérei dőltek a röhögéstől.

-Ki az a „Zerge”? – kérdezte Laura.

-Apa egyik volt kolléganője… - Fabrizio úgy nevetett, hogy alig bírta kinyögni ezt az egy mondatot.

-És miért így hívták?

-Nem ez volt a neve, csak mi hívtuk így… - mondta a srác elhaló hangon. –Dio, valaki folytassa, mert én nem bírom…

-Állandóan idétlenül ugrándozott, és ilyen hülye, piros pöttyös ruhácskákban járt… - vette át a szót Francesco. –Folyton játszani akart velünk és csipkedte az arcunkat. Fabrizio volt a kedvence… - Francesco is elröhögte magát.

-Mégis téged lovagoltatott az ölében! – vágott vissza Fabrizio.

-Téged meg magával akart vinni Bordeaux-ba, egy hétvégére!

-Persze, közben állandóan hangoztatta, hogy ő nem akar gyereket, mert tönkrevágná vele a „kárrierjééét”… - tette hozzá Fabrizio.

-Nem is tudtam, hogy ti Zergének hívtátok Rochelle-t! – szólt közbe Jérome. –Mondjuk, szegénykém tényleg elég gázos volt…

Az eszmecsere közben beszaladt a szobába egy elég kistermetű kutya, és bemászott az asztal alá. Laura hirtelen nem tudta megállapítani, milyen fajta lehetett az eb, de aranyosnak találta. A kutya egy kis idő múlva kidugta a fejét az asztal alól, és Laura ekkor látta, hogy az egy törpe foxterrier. Fehér színű, barna foltokkal. A lány rámosolygott az ölebre, majd belekortyolt a borába.

Rettentő sok kaja volt. Laura csak ránézett az asztalra, és máris rosszul lett. Olasz kaják tömkelege: lasagne, bolognai spagetti, minestrone leves, milánói makaróni, pizza, saláták, grillezett és sült húsok, tenger gyümölcsei, hal roston, különböző raguk, mindenféle párolt és sült zöldségek, sajtok, gyümölcsök, desszertnek pedig tiramisu, profitterol, olaszkrémes és gelato, vagyis fagyi. Laura úgy érezte, ha még valamit eszik, elájul.

-Na, azért az se volt semmi, amikor anyátok talált egy békát a konyhai vödörben… - folytatta az anekdoták sorát Jérome.

-Jól van, Jérome, nevess csak! – replikázott Cristina. –Tudod, milyen gusztustalan volt?!

-Hogy is történt, zia? – kérdezte Aurelia, nagy pocakját simogatva.

-Fel akartam mosni a követ, és kerestem egy vödröt, amibe vizet akartam engedni. Belenéztem, és láttam, hogy van benne két pici bogár meg egy falevél. Gondoltam, a falevelet kiveszem, a bogarakat meg elengedem a kertben. Belenyúltam a vödörbe, és… - Cristina megborzongott. –Fúj, undorító!!!

-Én éppen a boltból jöttem haza – folytatta Jérome. –Csak annyit láttam, hogy Cristina egy széken ül, és remeg. A konyhaajtó becsukva, az asszony meg libabőrösen, reszkető kézzel mutat a konyha felé.

-Ez egyáltalán nem volt vicces – motyogta Cristina.

-És te, Laura? Rólad még nem hallottunk semmi vicces sztorit – fordult a lány felé Paolo.

-Jobb is…

-Nekem mesélt egyet, idefelé – szólt közbe Fabrizio.

-Mondd el! – kérlelték kórusban.

-Neeem…

-De igen!

Végül sikerült meggyőzniük a lányt, aki nevetve mesélte el a „pattanástalanító délutánját”. De aztán tovább dobta a labdát, és Fabrizióra irányította a figyelmet.

-Fifi elmesélte nekem, hogy tanult meg főzni és mosni…

-A gyönyörű blúzom! – kiáltott fel Gabriela. –Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a bátyám tönkrevágta!

-Bocs…

-Miért pont a fodros habcsók blúzommal kellett kezdened? Elsőként talán az egyik szakadt gatyádat kellett volna bevágnod a mosógépbe…!

-Jaj, Gaby, olyan régen volt már!

-Csak úgy, mint az az eset, mikor az én ágyamba hoztad az egyik nődet – tette hozzá Gabriela.

-Ez… Ez mikor… volt? – kérdezte elhaló hangon Fabrizio.

-Háhá! – diadalmaskodott Gabriela. –Azt hitted, nem jövök rá, hogy egyszer, gimis korunkban, az én ágyamban kettyintetted a koszlott csajodat?

-Ja, Vanessa… - mondta halkan Fabrizio. –Azt hittem, nem tudod…

-Ó, én nagyon sok mindent tudok ám! – mosolygott Gabriela. –Tényleg, Fifi, nem tudod, ki dugott patatát a szomszéd kocsijának kipufogójába?

-Neeem… - Fabrizio direkt másfelé nézett.

-Képzeld, Laura – fordult a lány felé Gabriela. –A bátyáim anno úgy próbáltak pénzt keresni, hogy patatát… vagyis krumplit dugtak a kocsik kipufogójába, aztán autószerelőnek adták ki magukat, és „megjavították” az autókat.

-Abból vettük neked azt az izét… Azt a fodrit, amit a hajadba raktál mindig… Tudod, azt a zöld bársonyt – mondta Fabrizio.

-Tényleg. Az cuki volt – mosolygott Gabriela.

-Most pedig mindenkinek töltök egy pohár grappát, és igyunk erre a nagyszerű összejövetelre és arra, hogy a nagyi ismét egy évvel idősebb lett. Szép kor az a 85 év! – mondta Jérome, felemelve a grappás üveget.

-Fifi, mi az a grappa? – súgta Laura Fabriziónak.

-Olasz thörkölypálinka.

-Erős?

-Nem… Várj, padre, majd én segítek! – Fabrizio elvett egy pár poharat apjától, és ő is töltött.

-Most pedig… Egészségünkre! – emelte föl a poharát Jérome.

-Egészségünkre!

Mindenki egy hajtásra kiitta a pálinkát. Laura szabályos köhögőrohamot kapott, olyan húzós volt az ital.

-Félrenyeltél? – kérdezte tőle Fabrizio, megveregetve a hátát.

-Nem, csak… Kegyetlenül erős!

-Dehogyis! Csak nem vagy hozzászokva.

-Ehhez nem lehet hozzászokni… - suttogta a lány.

Ekkor Laura hirtelen valami puhát érzett a lábánál. Lenézett, és a kis törpe foxterriert pillantotta meg, amint a lába körül sétálgat. A lány visszaterelte figyelmét Fabrizióra és családjára, de úgy két perc múlva nagyon furcsa dolgot vett észre… A kutya fiú volt (Laura erre is most jött rá) és nagyon megtetszett neki Laura. A lány csak azt érezte, hogy a kutya teljesen hozzányomta a hasát, és rángatózik.

-Fifi… - bökdöste meg a mellette ülő Fabriziót, miután sehogy se tudta levakarni magáról az ebet.

-Mi az?

-Azt hiszem… Azt hiszem, a nagymamátok kutyája rám gerjedt…

-Mi…?

-Teljesen rám mászott, és… így, izé… Remeg…

-Úristen, Patata! – nézett le Fabrizio. –Nem szabad! – a srác bemászott az asztal alá, és leszedte a kutyát Laura lábáról. –Tűnés innen! Nézd csak, ott a labda! Kapd el! – Fabrizio elgurított neki egy labdát, ami kigurult a kertbe. A kutya boldogan rohant utána.

-Hú, köszi. Ez… Elég fura volt.

-Bocs, de teljesen kiment a fejemből, hogy figyelmeztesselek Patata hajlamairól. Perverz kis dög. Gyerekkoromban engem is majdnem megerőszakolt…

-Pedig olyan kis jámbornak tűnik.

-Ez a megtévesztés. De egy óvatlan pillanatban egyből rád mászik.

-Tetszik a neve. Patata… Vagyis Krumpli? Csak nem őt dugdostátok az autók kipufogójába?  - kérdezte Laura nevetve.

-Nem, de egyszer kilőttük csúzliból.

-Uramisten! És nem lett semmi baja?

-Hát, talán azóta ilyen perverz… - gondolkodott el Fabrizio. –Ja, nem. Már előtte is az volt.

-Fabrizio, mi történt ott az asztal alatt? – kérdezte Gabriela.

-Semmi, csak Laura is megismerkedett Patatával.

-Ja… Szegény. De hogy felvidítsalak, Laura, elmesélek neked egy vicces sztorit Fabrizióról. Most jutott eszembe.

-Na neee! – szólalt meg Fabrizio. –Gaby, kérlek!

-Nyugi, csak azt mesélem el, amikor lyukas volt a fogad és nem akartál elmenni fogorvoshoz.

-Rossz kisfiú… - nézett rá mosolyogva Laura Fabrizióra.

-Tudod, milyen brutális volt a körzeti fogorvos?

-Szerintem csak veled volt ilyen, miután tojást sütöttél a kocsija motorháztetőjén… - tette hozzá Gabriela.

-Hehe, tényleg…

-Szóval, a kedvenc tesókánk túl sok csokit evett, és az egyik foga megadta magát. Rettentően fájt neki, de még vontatóval se tudtuk volna elvinni a fogorvoshoz. Így hát otthon kezelgette magának, több-kevesebb sikerrel. Mindent kipróbált: sósborszeszes vattával borogatta; majd valami fura egyveleget is kotyvasztott… Mi is volt benne?

-Szójaliszt, víz, tört kalmopyrin, és szalicil. Kis galacsinokat gyúrtam belőle, és beletömködtem a fogamba.

-Igen. Aztán már ott tartott, hogy az egyik haverjától kér egy marék nyúlszőrt, mert valahol azt olvasta, hogy az hatásos. De végül talált egy nagyszerű megoldást: a nyelve hegyét ráhelyezte a lyukas fogára, így nem fájt neki. De az volt a gáz, hogy még beszéd közben se vette el onnan a nyelvét. Semmit nem értettünk, mit mond; úgy beszélt, mint egy marslakó. Aztán szegényt a suliban kihívta felelni az egyik tanár, és mivel nem értette, mit mond, megkérte Fabriziót, beszéljen hangosabban. Ő meg… üvöltött. Ugyanis elmozdult a nyelve…

-Szent ég… - nevetett Laura. –Úgy látom, élményekben gazdag gyerekkorod volt…

-Az nem kifejezés. Gaby, emlékszel még a karácsonyokra?

-Lehet azt elfelejteni? Dio, de régen voltak már! A szaloncukrok!

-Igen! Volt rózsaszín, barna és ezüst. A rózsaszínt imádtuk – fordult Laura felé Fabrizio. –A másik kettő túl kemény volt, sőt, az ezüst általában hamar meg is romlott. Ezekbe csak beleharaptunk, aztán visszacsomagoltuk őket.

-Meg mindig már hetekkel karácsony előtt megtaláltuk az ajándékokat!

-Ja! Megvoltak a fix helyek, ahol fellelhetők voltak: ágyneműtartó, szekrény, kamra. Pofonegyszerű volt.

-Nem akarunk berakni valami zenét? –szólt közbe Fabrizio nagyapja. –Úgy hiányzik egy kis musica!

-És mit hallgassunk?

-Carusót! – szólt közbe a nagymama.

-Neee! – könyörgött Fabrizio. –Csak Carusót ne! Caruso vonyít!

-Nem is vonyít!

-De igen!

-Szeretnél te úgy vonyítani…

-Én igenis tudok énekelni!

-Ha azt a nyikorgást annak nevezed… - nevetett fel Domenico és Marcello.

-Laura, légy szíves védj meg! – fordult a lány felé. –Te már duetteztél velem.

-Komolyan??? – a család nagyot nézett. –Duetteztél? Vele???

-Aha.

-És mit?

-Patrick Fiori számokat. És imádom a hangját! –tette hozzá, mikor a srác figyelmeztetően oldalba bökte.

-Kiét? Fioriét vagy Kutyuskáét? – röhögtek Fabrizio testvérei és unokatestvérei.

-Kutyuska??? – Laura nem értett semmit.

-Csak a Fifi miatt… - nevetett Paolo.

-Utálom, ha Kutyuskának hívtok – dünnyögte Fabrizio.

-Úgy illik rád!

-Elég legyen! Laura, énekelünk valamit?

-Jó, de…

-Van itt minden! Tesókáim, elővesszük a régi hangszereket?

-Hát, ha tényleg dalolni akarsz…

-Hangszerek? – nézett rá Laura Fabrizióra.

-Anno alakítottunk egy zenekart a tesóimmal. A garázsban próbáltunk.

-A szomszédok meg sorban költöztek el…

-Az egyik a tengerimalac miatt, amit a pincéjében dugtunk el – jegyezte meg Gabriela.

Fabrizióék előszedték a régi hangszereiket, az erősítőket és újra a régi felállásban hangoltak be: Domenico a szintetizátornál, Paolo a dobnál, Francesco a basszusgitárnál, Fabrizio pedig a saját, akusztikus gitárját vette magához. De Gabriela nem állt a mikrofonhoz, hiszen ezúttal Laura énekelt.

-Mi lenne, bébi, ha most nem Fiori számokat énekelnél, hanem… - gondolkodott el Paolo. -… Mondjuk… Hogy is hívták a nőjét? Valami Z betűs…

-Julie Zenatti?

-Az az! Jó számai vannak.

-Paolo, tudjuk, hogy neked nem a számai tetszenek, hanem maga a csaj… - csóválta meg a fejét Francesco.

-Jó, de most valljam be feketén-fehéren, hogy azért hallgatom a számait, mert jó a segge?

-Szerintem lapozzunk, oké? – szólt közbe Laura, mert már kezdte kicsit unni a várakozást. Szeretett volna már énekelni.

-Mit fogsz dalolni?

-Öhm… Hát, mondjuk… A C’est du vent-ot…

-Frankó!

-J't'ai perdu au songe d'un beau matin
En été en automne je ne sais pas.
J'ai écarté des fontaines aux eaux un peu trop claires
Au plaisir d'yeux qui ne savent pas
Au plaisir d'yeux qui ne savent pas

Et finalement je craignais tous ces gens
J'ai reculé à pas de géant
A force d'exil, je ferai autrement
Qu'on me dise le contraire c'est du vent
Qu'on me dise le contraire…

Laura elénekelte az első két versszakot, majd egyre jobban belejött. Közben fél szemmel folyton Fabriziót nézte, aki mosolyogva kísérte őt a gitárral. A család teljesen elhűlt, hogy a lánynak milyen gyönyörű hangja van, és a következő refrénnél már tapssal kísérték.

- Finalement je craignais tous ces gens
J'ai reculé à pas de géant
A force d'exil, je ferai autrement
Qu'on me dise le contraire c'est du vent
Et finalement je craignais tous ces gens
J'ai reculé à pas de géant
A force d'exil, je ferai autrement
Qu'on me dise le contraire c'est du vent

Laura és Fabrizio már együtt énekelték a dal végét, a srác egészen közel hajolt a lányhoz, és néha megcsókolta Laura nyakát. A lány ilyenkor elmosolyodott, és megsimogatta Fabrizio arcát. Mikor véget ért a dal, a család hatalmas tapsviharban tört ki. Laura és Fabrizio megcsókolták egymást, majd kézenfogva meghajoltak.

Nem is volt kérdés, hogy Laura még egy számot énekel. Ezúttal az Eldorádót választotta – szintén Julie Zenattitól.

-Quand tout est fragile
Quand il n'y a plus de repères
L'air est si épais à couper au couteau
Quand je ne touche plus terre
Quand je ne trouve plus mes mots
Je veux voir courir les chevaux

Retrouver le goût les couleurs
Les parfums d'hier
Partir à l'aventure entre le ciel et l'eau
Appartenir à nul part
Pour s'appartenir à nouveau
Repartir à zéro

J'ai laissé derrière moi tant de haine
J'ai laissé ma vie tomber de haut
J'ai voulu partir cent fois
Trouver l'Eldorado
Et j'ai volé sur ton cœur
Comme un oiseau

Ebben a dalban Fabrizio nem gitározott, viszont annál többet énekelt. ( „J’ai voulu partir… Eldorado!”) Laura imádta ezt a számot, és így, Fabrizióval még jobb volt énekelni.

-Retrouver sa nature quand tout est surnaturel
Quand tout se dénature où est le vrai, le faux
Je voudrais trouver un endroit
Un monde un désert un chez moi
Où pourront courir les chevaux

J'ai laissé derrière moi tant de haine
J'ai laissé ma vie tomber de haut
J'ai voulu partir cent fois
Trouver l'Eldorado
Et j'ai volé sur ton cœur
Comme un oiseau, comme un oiseau {x3}

A dal végén már az egész család énekelt, a gyerekek pedig kiálltak Laura elé és táncolni kezdtek. Laura mosolyogva csatlakozott hozzájuk, és miközben énekelt, nem mulasztotta el megforgatni egyik gyereket se. Fabrizio is táncolt velük: az egyik kislányt, Fiorellát (Marcello kislányát) a lábára állította, így forgott vele körbe-körbe, miközben ő is énekelt. A dal utolsó refrénje előtt azonban valamit súgott a kislánynak, szemével Laura felé intett; erre Fiorella mosolyogva bólintott és leszállt Fabrizio lábáról. A srác gyorsan odarohant Laurához, átkarolta a derekát és ettől fogva csak vele táncolt.

Ezután a gyerekek kimentek a kertbe játszani, a felnőttek pedig elővettek egy pakli kártyát.

-Laura, tudsz briscolát játszani? – kérdezte Fabrizio.

-Nem. Mi az?

-Gyere, megmutatjuk.

Ezután hajnalig kártyáztak. Persze, közben néha-néha lecsökkent a játékosok száma, mert valakinek a gyerekekre is figyelnie kellett. Fabrizio (miután Laura úgy elverte briscolában, mint a huzat) kiment a kicsikhez, és játszani kezdett velük. Fociztak, homokvárat építettek, labdáztak… Még a mászókára is felmászott utánuk. A gyerekek imádták, Laura pedig mosolyogva figyelte őket. Jó apa lesz belőle – gondolta.

Miután a gyerekek elfáradtak, Laura rávette Fabriziót, hogy menjenek fel a srác szobájába. Nem kellett sokáig győzködnie… Ahogy felértek az emeletre, már messziről meglátták a „híres szoba” ajtaját, közepén egy jókora felirattal: Kívül tágasabb! Az ajtó előtt egy lábtörlő, rajta két szó: Tűnj el! Laura tekintete újra visszatért az ajtóra. Egy hatalmas, kartonpapírból kivágott kéz mutatott a folyosó másik végébe, rajta felirat: Nézd meg, ott vagyok-e! Azért pici betűkkel volt rendes felirat is: Fabrizio rezidenciája. Valaki azonban odaírt még valamit, amit valaki, valószínűleg Fabrizio, átsatírozott. Laura megpróbálta kibetűzni: Kutyuska…

-Látom, nem voltál valami vendégszerető – mondta a lány, miután elolvasgatta az összes „barátságos” feliratot.

-Egy ekkora családban csak így tudod megőrizni a magánéletedet…

A szoba tényleg úgy állt, mint annak idején, mikor Fabrizio még itt töltötte nyarait a testvéreivel. A falakon hatalmas poszterek, az ágy fölött egy kifakult Pamela Anderson kép, a sarokban egy gitártok, néhány könyv a polcon… És egy jó nagy ágy – megvetve. Szinte hívogatta őket…

-Olyan gyönyörű vagy, Laura – csókolta meg a lányt Fabrizio.

Átölelte, majd végigfektette az ágyon. Ahogy csókolgatta, elkezdte róla levenni a ruháit. De mikor a legjobb részhez értek volna, hirtelen nyílt az ajtó, és Fabrizio édesanyja állt az ajtóban.

-Mamma! – Fabrizio seperc alatt felugrott az ágyról, Laura pedig megpróbálta visszarángatni magára a ruháit. –Miért… Miért nem kopogsz?

-Scusi. Én igazán nem akartam zavarni…

-Persze. Mamma, mikor szoksz már le arról, hogy kukkolod a gyerekeid magánéletét?

-Nem kukkolom! Csak… azt szeretném kérdezni, nincs-e szükségetek valamire.

-De van: egy kis nyugalomra! Jó éjszakát!

-Laura, beszélhetnék veled egy percet?

-Persze – Laura kiment Cristina után a folyosóra, és becsukta az ajtót.

-Laura – mosolygott rá a nő. –Annyira jó látnom, hogy ennyire szereted a fiamat.

-Örülök, hogy… örülsz…

-De… Azt szeretném kérni, hogy… Azért vigyázzatok. Nehogy valami nagy baj történjen. Főleg, hogy… Neked vőlegényed van…

-Ezt meg honnan…?

-Mondta Fifi. Szóval… Csak ügyesen – Cristina Laura kezébe nyomott egy törülközőt és egy csomag…

-Fifi!!!

-Igen?

-Mi ez? – Laura ledobta az „ajándékot” az ágyra.

-Öhm… Hát… Én tudom, de… Te nem?

-Dehogynem! Azért ennyire nem vagyok analfabéta! Csak tudni szeretném, miért ad nekem az anyukád óvszert!

-Nem én mondtam neki!

-Még jó! Csak lestem, mint Rozi a moziban!

-Tudod mit? – Fabrizio átölelte a lányt és leültette maga mellé az ágyra. –Szerintem ne törődjünk vele. Foglalkozzunk inkább egymással…

-Nem, most… Elmegyek fürdeni. Kaptam törölközőt is.

-Oké, de vigyázz, mert ha túl hirtelen engeded meg a meleg vizet, a tartály felrobban.

-Úristen!

-Jó, eddig még csak kétszer fordult elő…

-De így… Nem merek menni!

-Elkísérjelek? – vigyorgott Fabrizio.

-Ha nem nagy áldozat…

Végül ketten mentek zuhanyozni. Persze, ott azért nem csak fürdés volt…