Másnap reggel Laura arra ébredt, hogy a telefonja éktelenül csörög. Máskor szerette hallgatni a hangját, mivel az egyik kedvenc zenéjét állította be csengőhangnak (Patrick Fioritól a Si on chantait plus fort-t), de most legszívesebben kivágta volna az ablakon. Alig aludt egy pár órát az éjjel, és rettentő álmos volt.

Nem akarta, hogy Fabrizio is felébredjen a mobil csörgésére, ezért villámgyorsan (vagyis amennyire gyors tudott lenni félálomban…) felkapta a telefont az éjjeliszekrényről, és kinyomta. Majd miután megbizonyosodott róla, hogy Fabrizio nem ébredt fel, kiment az erkélyre és visszahívta Nicolas-t. Ugyanis barátja volt az, aki kedvesen felébresztette…

-Azt hittem, nem is akarsz velem beszélni – mondta sértődötten Nicolas.

-Nem… Csak… Még aludtam. Hogy vagy képes felhívni engem hajnalok hajnalán?

-Hajnalok hajnalán? De hát, Laura! Már fél tíz van!

-Igazán? – csodálkozott Laura.

-Aha. Egyébként nem szoktál ilyen sokáig aludni. Mi történt, hogy fél tízkor mászol ki az ágyból?

-Hát… Este… Sokáig tévéztem… - motyogta a lány. „Most valljam be, hogy mit műveltünk Fifivel egész éjjel?” – gondolta.

-És legalább jól aludtál?

-Fogjuk rá. És hogy érzed magad Prágában? – kérdezte Laura, csak hogy elterelje a szót.

-Elmegy. Csak nagyon hiányzol.

-Mikor jössz haza?

-Vasárnap este. Addig ki kell bírnunk.

-Valahogy majd csak sikerül… - Laura ránézett Fabrizióra, aki éppen átfordult a másik oldalára.

-Most mennem kell. Vigyázz magadra! Szeretlek!

-Én is – mondta a lány gépiesen.

Miután letette a telefont, Laura visszament a szobába és lefeküdt Fabrizio mellé. Nicolas ennél rosszabb időpontot nem is találhatott volna, hogy felhívja Laurát. A lány elég kényelmetlenül érezte magát: bájcsevejt folytatott barátjával, miközben Fabrizio (aki iránt egyre többet érzett) bent volt a szobában, tőle pár méterre.

Ettől a helyzettől még a gyomra is felfordult. Nem bírt volna a tükörbe se nézni – még szerencse, hogy nem volt tükör a szobában. Nemsoká Fabrizio is felébredt, és Laura nem tudott úgy tenni, mintha mi sem történt volna.

-Fifi, míg aludtál, engem felhívott Nic.

-Remélem, elküldted a sunyiba.

-Nem. De csak egy kicsit beszéltünk.

-Miért nem dobod már végre? Már csak a megszokás tart össze benneteket.

-Ennyi év után rohadt nehéz szakítani!

-Akkor csak gondolj arra, mit csináltunk az éjjel, és máris könnyebb dolgod lesz.

-Ez nem így megy…

-Dehogynem! Akár már akkor is megtehetted volna, mikor azt hitted, megcsal.

-Ez igaz… - gondolkodott el Laura. –De én, hülye fejjel, adtam neki még egy zsetont. Pedig tuti, hogy megcsalt! Az a lány olyan csinos volt…

-A pasik pedig nem tudnak ellenállni egy gömbölyű popsinak, egy szép dekoltázsnak…

-Fifi! Miért van az, hogy ha egy pasi félrelép, akkor macsó, de ha a nő, akkor ribanc?

-Nem vagy ribanc!

-Nem én, csak úgy nagy általánosságban.

-Kérdezz kettőt és könnyebbet. Gőzöm sincs.

-Mindegy. Erőt kell gyűjtenem a szakításhoz. De ugye te is ott leszel? – kérdezte a lány reménykedve.

-Hogyisne! Hogy péppé verjen? Nem hiányzik, hogy legyen egy szép homlokhímzésem.

-De egyedül nem megy! Segítened kell.

-Eddig mást se csináltam. Segítettem neked felismerni, hogy egy haldokló kapcsolatban élsz.

-Hát kösz, baromira kisegítettél. Szétbarmoltad a biztos párkapcsolatomat.

-Akkor duzzogjál, kicsim. Én mindenesetre lemegyek a többiekhez, mert szerintem már csak ránk várnak.

Miután Fabrizio lement a földszintre, Laura egy kicsit magába szállt. Döntött: ha hazamegy, otthagyja Nicolas-t. Ez most már ezer százalék.

Reggelinél ismét olyan jó hangulat kerekedett, mint este. Már csak a szűkebb család volt jelen: a nagyszülők, a szülők, Fabrizio és testvérei a családjukkal.

-Hogy aludtatok? – fordult Fabrizio és Laura elé Cristina.

-Jól. Csak keveset.

-Talán nem volt kényelmes az ágy?

-Épp ellenkezőleg. Pont azért nem aludtunk, mert túl kényelmes volt…

-Á, értem! – mosolygott Cristina. –Laura, nem eszel semmit?

-Köszönöm, de nem… Nem érzem jól magam – suttogta Laura. Majd mikor meglátta, hogy néznek rá a többiek, azt hitte, nem értették, mit mondott. –Non mi sento bene – ismételte el olaszul is.

-Fáj a hasad? Talán sokat ettél este?

-Nem, nem. Csak… Hányingerem van – tudta, hogy a közelgő szakítás gondolatától lett rosszul, de nem akarta bevallani.

-Tudod, merre van a WC – nézett rá aggódva Cristina. –Tényleg elég sápadt vagy.

-Aha… - Laura felpattant, és berohant a WC-be. Tíz perc múlva mászott elő – halálsápadtan.

-Feküdj le egy kicsit. Hátha attól jobban fogod érezni magad.

Laura megfogadta a tanácsot, és kiment a kertbe. Ledőlt a hintaágyba, és nézte a kék eget. Egy kicsit elszundíthatott, mert arra ébredt, hogy valaki finoman megrázza a hintaágyat.

-Mi a…? – nyitotta ki a szemét a lány.

-Bocs, csak én vagyok – Fabrizio állt mellette. –Jól vagy?

-Most már igen. Aludtam?

-Szerintem igen. Nemsoká ebéd.

-Máris? Mennyit aludtam?

-Két órát.

-Úristen! Kösz, hogy felkeltettél.

Ebédnél ismét együtt volt a család. Viszont Fabrizio kezdte magát kicsit kényelmetlenül érezni, amikor szülei elkezdték faggatni a jövőbeli terveiről. Persze, az egész azzal kezdődött, hogy Gabriela maga mellé ültette mind a négy gyerekét, akik tündérien mosolyogtak nagyszüleikre.

-Istenem, milyen édesek! – mosolygott Cristina. –Annyira szeretem a gyerekeket! Ti is ilyenek voltatok ám! – nézett a gyerekeire. –Dio, de rég voltatok már ilyen kicsik! Hogy szalad az idő! Most már nektek is gyerekeitek vannak!

-Nem mindenkinek – szólt közbe Paolo.

-Fiam, ha így haladsz, neked nem is lesz – legyintett Jérome.

-Miért? Kutyuskának sincs még!

Fabrizio, aki éppen a villájára tekerte fel a spagettit, kiejtette a kezéből a villát, és kerekre nyílt szemmel nézett testvérére. Paolo gonoszul elvigyorodott, Laura pedig azon töprengett, milyen ürüggyel hagyja el az ebédlőt.

-És akkor? – kérdezte remegő hangon Fabrizio.

-Csak úgy eszembe jutott – mondta félig mosolyogva Paolo.

-Csak úgy? Persze! Mindig is szerettél engem szívatni!

-Ez nem igaz!

-Dehogynem! Csak éppen arra nem gondoltál, hogy ezzel Laurát is kellemetlen helyzetbe hozod!

-Fifi, hagyd… - Laura megfogta Fabrizio karját, de a srác rá se nézett.

-Nem hagyom!

-Fabrizio! – kiáltott rá fiára Jérome. –Most már aztán elég! Paolo, te is fogd be a szádat, mert úgy pofán hajítalak, hogy a fal adja a másikat! Mit képzeltek magatokról?! Testvérek vagytok, az istenért! Nem szapulnotok kéne egymást, hanem segíteni!

-Scusa… - motyogták a fiúk.

-De azért, Fifi… - nézett rá fiára Cristina. –Ugye terveztek kis bambinókat?

-Erről Laurát kéne megkérdezni…

-Hát, nem is tudom… - mondta halkan Laura. –Még… Egyelőre szakítanom kell a barátommal, aztán… majd meglátjuk…

-Nem lehet, hogy máris terhes vagy? – kérdezte Cristina.

-Hogy… mi?

-Rosszul érezted magad, hánytál. Ez azért gyanús.

-Szerintem mástól volt. Különben is tablettát szedek.

-Hát akkor, természetesen lehetetlen… - csóválta a fejét Cristina, majd halványan elmosolyodott. De ezt Laura szerencsére már nem látta.

-Tudom, hogy nem idevág, de eszembe jutott egy régi történet – szólt közbe a nagypapa, hogy oldja a hangulatot. –Cristina, te biztosan emlékszel még, mikor anyád pedikűrözte a lábamat.

-Amikor a körmöd helyett a bőrödet vágta? Hát hogy lehet azt elfelejteni! – nevetett fel a nő.

-Utána hetekig borogatni kellett a lábamat, mert nyílt seb volt a lábujjamon.

-Komolyan? – nézett rá Gabriela. –Ezt nem is meséltétek!

-Semmi különös, csak nagyanyád kicsit túlbuzgó volt a körömvágást illetően…

-De az se volt semmi, amikor azt hitte rád, hogy betörő vagy… - folytatta Cristina.

-Mik történnek a családodban! – fordult Laura Fabrizio felé.

-Ez egyébként rohadt nagy sztori – válaszolt a srác. –Hallgasd csak!

-Akkoriban még friss házasok voltunk, és egy kisebb házban laktunk, valahol a vasút felé – kezdett bele a történetbe Giuseppe. –Én szinte minden második nap késő éjszakáig voltam szolgálatban.

-Nagyapa forgalmista volt – súgta Fabrizio Laurának.

-Egy ilyen estén hajnalban értem haza. Nagyanyátok már aludt, ezért próbáltam csendben tenni-venni. Leültem vacsorázni, de még lámpát se gyújtottam. Aztán egy tíz perc múlva rám törték az ajtót: nagyanyátok egyszál hálóingben, és a 200 kilós forgalmista társam, aki váltott engem aznap este.

-De… mi történt? – kérdezte Laura.

-Várj, ezt majd én! – intett Fabrizio. –Már kívülről tudom! Szóval az történt, hogy a nagyi meghallotta, hogy valaki szöszmötöl odakint és ahelyett, hogy megnézte volna, ki az, hálóingben kiugrott az ablakon. Berohant a forgalmi irodába – ami ott volt majdnem a ház mellett – és segítségért kiabált. „Betörő! Betörő van a házban!” Ezt kiabálta. Az a nagydarab forgalmista egyből felpattant: „Hát ne bassza már, Camilla! Hogy lenne már betörő a házában?!” Erre nagyi: „Isten bizony, hogy valaki van a házban! Ott motoszkált a konyhában!” Átrohantak a házba, és betörték az ajtót… - Fabrizio már fuldokolt a nevetéstől. –Szegény nagyapám ott ült a konyhában, és nyugodtan vacsorázott!

Mindenkiből kitört a nevetés. Pedig volt még történet.

-Az se volt semmi, amikor a nagyi mindig átrendezte a lakást, eltologatta a bútorokat – folytatta Francesco. –Szegény nagyapa pedig, mikor jött haza este, szolgálatból, a sötétben hol egy szekrénybe, hol egy fotelba botlott… Amúgy rendesen tudtál káromkodni, papa! „Bassza meg a kur…”

-Jó, jó, elég! – intette le a nagypapa.

-Van még egyéb olyan történet rólam, amit szeretnétek megosztani a családdal? -  kérdezte a nagymama sértődötten.

-Még egy – mondta Jérome. –Egyszer utaztunk valahová kocsival, Cristina, a nagyi meg én. Nagyon kanyargós, buckás úton mentünk, és némelyik kanyarban eléggé bedőlt és kilengett az autó.

-Jaj, erre emlékszem! – nevetett fel Cristina.

-Az egyik ilyen kanyarnál azt mondtam: „Cristina! Ha borulunk, ugorjál!” Erre nagyi, teljesen kétségbeesett hangon: „És én velem mi lesz?” – Jérome elnevette magát.

-Nem volt az olyan vicces, Jérome! – mondta durcásan a nagyi.

A nagyin kívül mindenki nevetett. Az ebéd hátralévő részében Laura egyre többet beszélgetett Aidával, Francesco barátnőjével. Örült, hogy van még rajta kívül francia a társaságban. A többiekkel is tudott ugyan franciául beszélgetni, de az nem ugyanaz. Hiszen Fabrizio és családja mindig a régi dolgokról beszélt, amiket ő nem tudott hova tenni. Persze, nevetett rajtuk, mert nagyon viccesek voltak, de végig úgy érezte, ő kimaradt valamiből.

Ebéd után azonban Gabriela felhívta Laurát a szobájába, beszélgetni.

-Ülj le nyugodtan – mutatott Gaby az ágy felé. –Örülök, hogy hajlandó vagy velem beszélgetni.

-Már miért ne lennék hajlandó? – mondta Laura. –Hiszen aranyos lány vagy.

-Igen, de… Láttam rajtad ebéd közben, hogy kicsit feszélyezett az, hogy nekünk annyi közös történetünk van, te pedig nem tudtál hozzászólni a témához.

-Igen, ezt jól láttad – mosolyodott el Laura. –De végül is, nagyon jó kis sztorik voltak.

-Színes életünk volt… van… lesz… Egy ekkora családban történnek dolgok.

-Nálunk is vannak régi, vicces történetek, de nekünk lényegesen kisebb a családunk. Meg mi nem is nagyon szoktunk így összejárni. Képzeld, a tesóm is pár hónappal ezelőtt mászott elő Amerikából. Másfél évig azt se tudtam, él-e, hal-e.

-Hú, az nem jó! Akkor nektek annyira nem szoros a kapcsolatotok.

-Nem mondhatni.

-A mi családunk eléggé összetartó, de ezt már biztosan Fabrizio is mondta neked. Ő nagyon családcentrikus, imádja minden rokonát.

-Tényleg?

-Igen. Nagyon szeretne már saját családot is – mondta óvatosan Gabriela. –Él-hal a gyerekekért. Látnád, hogy játszik mindig a gyerekeimmel! Bár, végül is tegnap láthattad, de akkor még több gyerekkel játszott. Ha tudnád, hányszor elmondta, milyen jó nekem, hogy már vannak gyerekeim!

-Akkor hát ezért… - gondolkodott el Laura.

-Mit ezért?

-Hát, tudod… - a lány nem tudta, hogy kezdjen bele. –Nekem volt egy vetélésem. Pár hónapja.

-Dio!

-Méhen kívüli terhesség. De… Azt se tudtam, hogy terhes voltam. Amikor elvetéltem, akkor éppen Fifivel voltam a Tuileriáknál. Elájultam. Fifi bevitt a kórházba. De… csak egy hét múlva derült ki, mi is történt velem – Laura letörölt az arcáról egy könnycseppet.

-És…Fifitől voltál terhes? – Gabriela csak nehezen tudta kibökni ezt az egy kérdést.

-Nem tudom. Talán… Igen… - Laura hangja elcsuklott. –Akkor nem értettem, Fifi miért készült ki ennyire a vetélésem hírétől… De most már értem. Nagyon szeretne már családot… És én ezt nem tudtam neki megadni – Laurából kitört a zokogás.

-Jaj, ne sírj már! – Gabriela átölelte Laurát. –Még nagyon sok gyereketek lehet!

-Képtelen vagyok a terhességre!

-De kis buta vagy! Azért, mert egyszer elvetéltél? Tudod, hány nő megy ezen keresztül? És utána mégis egészséges gyerekeket szülnek!

-De ha… De ha nekem mégse sikerül?

-Akkor örökbe adok nektek egyet a sajátjaim közül.

Laura elnevette magát.

-Azért azt mégse.

-Csak töltsél el velük egy napot, és egyből képes leszel sajátot szülni, majd meglátod. Igazi ördög mindegyik.

Ekkor Matteo, Gabriela férje felkiabált a földszintről.

-Gaby! Giuliána bekakilt!

-Na és???!!! – kiabált vissza Gabriela. –Oldd meg!

-Ennyi? – nézett rá Laura.

-Aha. Ő is tisztába tudja rakni – vonta meg a vállát Gaby. –De váltsunk témát: Fabrizio nagyon szeret téged. Folyton erről beszél, amikor felhívom telefonon vagy találkozunk. Ne törd össze a szívét, Laura.

-De valakinek a szívét így is-úgy is össze fogom törni… - sóhajtott fel Laura.

-Látod? Ezért nem jó, ha az ember egyszerre két vasat tart a tűzben. Tudtad, hogy barátod van, de te mégis elkezdtél kavarni a tesómmal. Ez nem szemrehányás! – sietett megnyugtatni Gabriela Laurát. –Csak… Belegondolhattál volna már az elején, hogy mi lesz ennek a következménye.

-Tudom, és mélységesen szégyellem magam…

-Na jó, ne rágjuk ezen magunkat. A döntés úgyis a te kezedben van. Inkább mutatok pár fényképet, amiket itt őrzök az egyik fiókom mélyén! Olyanok, amik téged is érdekelhetnek… Fabrizióról…

A fényképek rettentő viccesek voltak; főleg azok tetszettek Laurának, amiken Fabrizio (tinédzserként) hosszú hajjal vigyorgott…

-Hú, azért volt stílusa a srácnak – nevetett Laura. –De ez a kép is nagyon tuti!

-Ez egy ezeréves családi összejövetelen készült. Fabrizio itt éppen beteg volt, de még torokgyulladással is énekelt. Persze, akkor még tényleg szörnyű hangja volt. Pláne, hogy éppen akkor mutált…

-Azért a vaku befigyelt rendesen… - mutatott Laura egy fényes részre a képen.

-Nem, csak ablak volt mögöttünk…

Így beszélgettek egészen estig. Közben a többiek is ki-be járkáltak a szobában, mert mindenki őket kereste. Este, vacsora után Laura kiment a teraszra. Ott találta Fabriziót is, aki éppen a függőágyban sziesztázott.

-Alszol? – rázta meg Laura a srácot.

-Már nem…

-Ja, bocs.

-Jót beszélgettetek a húgommal?

-Aha. Sőt, mutatott fényképeket is. Rólad.

-Santa Lucello! Csak nem a tinédzserkori képeimet?!

-Hát, volt olyan is… - nevetgélt Laura. –Cuki volt a hajad…

-Á, nem igaz! Gaby se bír magával!

-Jól van már, tényleg jó képek voltak.

-De azért nem dicsekedtem volna velük. Tudod mit? – Fabrizio kiugrott a függőágyból. –Menjünk le a tengerpartra!

-Most?

-Igen! Én imádtam onnan nézni a naplementét! Na, jössz?

-Menjünk!

Fabrizio kézen fogta a lányt, és lementek a partra. A nap már vöröslött, készült nyugovóra térni. Fabrizio felmászott egy sziklára, és felsegítette a lányt is, majd magához ölelte és megcsókolta. A szikla lábánál morajlott a tenger, de itt elég sekély volt a víz. Egy kis öböl szélén ültek, és csak nézték a hullámzó, kék vizet, amelynek habjain meg-megcsillantak a nap sugarai.

-Laura, gondoltál már arra, hogy lett a tenger?

-Nem, még soha.

-Én régen mindig ilyeneken gondolkoztam. Vagy például hogy kerültek ide ezek a sziklák? Vagy a homok? Ki tett kis felhőket az égre, hogy ne nézzünk a napba? Te hiszel Istenben?

-Hiszem, hogy van.

-Én is hiszek benne. Ő egy igazi művész. Csak egy művész képes ilyen gyönyörű alkotásra, mint ez a táj. És te is egy műalkotás vagy – csókolta meg Laurát a srác.

-Köszönöm… - pirult el a lány. –Szereted a művészetet, ugye?

-Igen, olyannyira, hogy gyerekkoromban festő akartam lenni.

-Ez komoly?

-Naná! Még mindig megvan néhány festményem. A tanárom szerint igazi tehetség voltam.

A nap egyre lejjebb tűnt a látóhatáron, míg végül már csak egy vörös csík maradt a horizonton. Fabrizio és Laura lemásztak a szikláról, és a parton sétáltak tovább. Laura levette a papucsát, és mezítláb sétált a puha homokban.

Majd, mint a gyerekek, elkezdtek futni hazafelé, de végül meggondolták magukat, és inkább kergetőztek. Laura azt szerette a legjobban, mikor a tenger hullámai kifutottak a partra is, és a víz ráfröccsent a lábára is. Ilyenkor nevetett, majd Fabrizio felé futott, átölelte a srácot és hosszasan csókolóztak.

Fabrizio felkapta a lányt, körbeforgatta, majd óvatosan lefektette a homokba, és úgy csókolóztak tovább. Laura hagyta, hogy a srác levetkőztesse, majd behunyta a szemét és teljesen átadta magát a szenvedélynek. Élvezte, ahogy Fabrizio teste az övéhez simul, ahogy ajkaik izzó csókban forrnak össze, és ölük is teljesen egymásnak feszül. Érezte a puha homokot a hátán, a partra kifutó vizet, ahogy simogatja testüket, és mikor oldalra fordította fejét, még látta a nap utolsó, vöröslő sugarait, amint megcsillannak a vízen, majd eltűnik a horizonton. Ennél gyönyörűbb élményben még soha nem volt része.

Miután véget ért ez a csodálatos mámor, még sokáig csókolóztak, majd bementek a tengerbe, és fürödtek egy kicsit. Egyetlen percre sem engedték el egymást, boldogok voltak, hogy végre csak ketten vannak.

Csak sokára indultak haza, de még csak a gyerekek feküdtek le aludni. A család már várta őket vissza.

-Szép volt a naplemente? – kérdezte Cristina.

-Varázslatos – mondta Laura mosolyogva, de közben még mindig nem engedte el Fabrizio kezét. –Soha nem volt még részem ilyen csodálatos… Élményben – fejezte be a lány, majd huncutul rámosolygott Fabrizióra.

-De scusa, mamma, most elmegyünk aludni. Kicsit elfáradtunk a… naplemente nézésében…

-Menjetek csak! – intett nekik Cristina.

Fönt, Fabrizio szobájában azonban nem volt nyugtuk. Ugyanis mindkettőjüket felhívta valaki… Fabriziót a főnöke, Monsieur Douillet („Sajnálom, Monsieur Douillet, de most nem alkalmas… Családi hétvégén vagyok!”), Laurát pedig Nicolas…

-Hogy… mi???!!! – Laurának le kellett ülnie. –Mikor…? De hát… Azt mondtad… Azt mondtad, este jössz… Nem… Nem baj, csak… Oké… Én is… Szia…

-Mi történt? Olyan rémültnek tűnsz – ülte le Fabrizio a lány mellé.

-Nic… - Laura üveges szemmel nézte a telefont. –Nem holnap este jön haza… Már délelőtt tízre itthon lesz… Hogy érünk mi haza addig?!