Végül egyetlen megoldás tűnt elfogadhatónak: reggel minél hamarabb el kell indulniuk! Már csak abban kellett megállapodniuk, mégis hánykor keljenek. Laurának erről határozott elképzelése volt, de végül – legnagyobb bosszúságára – mégis Fabrizio akarata érvényesült, ami azonban kegyetlenül korai ébresztőt jelentett…

Amikor beindult a telefon ébresztője, Laura hirtelen azt se tudta, hol van. Arra rájött, hogy ez nem az ő telefonja, hiszen az övé valami Fiori-számmal ébresztette volna. Hunyorogva ránézett az órára: hajnali három.

-A rohadt életbe… Ez tiszta hülye…! – morogta, majd megrángatta Fabriziót is, de a srác csak átfordult a másik oldalára. Erre Laura még dühösebb lett, rámászott Fabrizióra és megcsavargatta az orrát.

-Au! Normális vagy?! – erre a nem túl kedves ébresztőre már a srác is magához tért.

-Ezt én is kérdezhetném tőled! Mi a szarnak állítottad be háromra a telefonodat, mikor mondtam, hogy én is csak fél négykor kelek?!

-Jobb ez így…

-Egy frászt! Úgy sivított a telefonod, hogy majd’ leestem az ágyról ijedtemben! De mintha nem mondtam volna el ezt is este! – Laura még mindig Fabrizio hasán ült, és villámló szemmel nézte a srácot, aki álmosan hunyorogva próbálta kivenni Laura körvonalait a félhomályban.

-Mit is…? – kérdezett vissza végül értetlenül Fabrizio.

-Azt, hogy inkább az én telefonomat állítsuk be ébresztőre, mert a tiédnek olyan hangja van, hogy még a holtak is felébrednek!

-És inkább ébredjünk Fiorira?

-Igen!

-Va bene. Majd legközelebb. De ugye tudod, hogy milyen jó helyre ültél…? – Fabrizio végigsimította Laura combját, majd a fenekét, mire a lány villámgyorsan leugrott a srácról. –Most mi van?

-Ugye nem gondolod, hogy én most szeretkezni fogok veled?!

-Hát… miért ne?

-Te nem vagy ép! Majd’ meghalok az idegtől, hogy a pasim hamarabb ér haza, mint én; erre te még most is csak arra tudsz gondolni!

-Nem, én a tegnap estére gondolok…

-Akkor csak elmélkedjél, én addig megpróbálok valami emberfélét varázsolni magamból. De mire visszajövök, kész legyél!

Laura elismerte, hogy csak jobb volt a három órai kelés, hiszen így hamarabb el tud készülni, hamarabb el tudnak indulni, és természetesen hamarabb is érnek haza. Eredetileg az volt a terve, hogy ő felkel fél négykor, még összepakolni az utolsó cuccokat, de Fabriziónak elég lett volna csak négykor felkelnie. A srác azonban összekavart mindent. És végül ezzel tett jót…

Gyors búcsúzkodás, és némi kaja csomagolása után Laura és Fabrizio útnak indult Párizs felé. Kint még szinte sötét volt, és egy kicsit még az eső is szemerkélt. Ismét Fabrizio vezetett, de ez most Laurát egy cseppet sem érdekelte, egészen mással volt elfoglalva. Gyomra teljesen görcsben volt, egyszer meg is kellett állniuk, mert rosszul lett. Utána megpróbálta átvenni a kormányt, de egy fél óra múlva sírva fakadt és nem bírt tovább vezetni.

Rómában ismét megálltak, mert mindketten teljesen belebetegedtek, hogy nem ittak reggel kávét. De Laurán ez sem segített. Szinte remegett az idegtől. Folyton az órát nézegette, kezét a hasán tartotta – hiszen folyamatosan görcsben volt – és szinte számolta a perceket, hogy mennyi idő van még hátra hazáig.

-Nem rakunk be valami zenét? – kérdezte elhaló hangon a lány, úgy kábé fél órával azután, hogy elhagyták Rómát.

-De – Fabrizio be is kapcsolta a rádiót. Éppen Julie Zenatti új dalát, a Princesse-t játszották. Laura azonban gyorsan kikapcsolta.

-Ezt ne!

-Miért, mi bajod van vele?

-Semmi, de ez most rohadtul nem tud megnyugtatni! Inkább… Inkább Patou-t hallgassunk!

-Az meg engem nem tud megnyugtatni… - morogta Fabrizio, de végül beleegyezett. –Melyik CD-jét?

-Várj, majd én kiválasztom… - Laura kinyitotta a kesztyűtartót, amiből kiömlött a rengeteg CD, amit sebtében behajigált oda.

-Jesszus atyám, mennyi Fiori CD! – döbbent le Fabrizio.

-Fanatikus vagyok – Laura az összes CD-t az ölébe pakolta. –De hiszen ezt te is tudod.

-Naná… - sóhajtotta a srác. –Ó, szent ég! Te még a maxijait is megveszed? – nézett a CD-halomra Fabrizio.

-Majd hülye leszek otthagyni a boltban!

Laura elindította a Marseille c. albumot, majd lehunyt szemmel hátradőlt az ülésen. Fabrizio nem szólt hozzá, remélte, hogy a lánynak sikerül elaludnia. Ráfért volna azok után, hogy háromkor felébresztette… De az álom csak elkerülte valahogy. Egy óra múlva ismét Fabriziót boldogította a szenvedésével.

-Annyira félek!

-Mitől? – sóhajtotta a srác.

-Szerinted mire készülök most?

-Nem is tudom… Ó, csak nem szakítasz végre a pasiddal? – kérdezte vigyorogva Fabrizio.

-Nahát, hogy találtad ki? – nézett rá gúnyosan Laura. –Már ezt hajtogatom kábé egy napja. Szégyen lett volna, ha nem jössz rá.

-Én már csak ilyen kis ügyes vagyok.

-Jó neked, hogy nem leszel ott, mikor isenhozzádot mondok Nicnek. Bárcsak egy napra cserélhetnék veled!

-Nem lenne jó, elhiheted…

-Legalább csak a szakítás pillanatára! – sóhajtott fel Laura. –Annyira pocsékul érzem magam. Egy dög vagyok.

-Dio, már megint kezded?

-Amíg nem leszek túl rajta, ne várj tőlem túl sokat. Azért sajnálom szegényt… Ilyen rondán elhagyni…

-Na jól van, ne lírázzunk már! Azért ő se egy angyal! Neked se kéne annyit foglalkoznod vele, főleg, hogy pár óra múlva már semmi se fog hozzá kötni.

-Te könnyen beszélsz! Nem neked kell eléállnod azzal, hogy „Bocs, de már egy fél éve csallak. Ennyi volt, elhagylak. Szia.”!

Fabrizio erre csak legyintett, de már semmit se mondott inkább. Reggel fél kilencre értek haza. Laura megköszönte Fabriziónak a hétvégét, a srác visszaadta a lánynak az autóját, majd egy gyöngéd csókkal elváltak. Laura felment a lakásba, kipakolt a táskájából (azt ő se tudta, miért, hiszen nemsoká úgyis újra be kell pakolnia), leült és nézte az órát.

Fél tizenegykor megcsörrent a telefonja („Si on chantait plus fort! Et plus fort encore!”). a lány felugrott és villámgyorsan felkapta.

-Igen?

-Szia kicsim, én vagyok.

-Nic? Hol vagy?

-Késik a gépem. Csak egyre leszek otthon.

-A francba… - mondta halkan Laura.

-Ne aggódj, nem történt semmi baj. Csak a pilótának tegnap volt a szülinapja, és hát eléggé elengedte magát az este… Még csak most sikerült kirángatni az ágyból. Jó srác, ismerem, de azért egy kicsit haragudtam rá, amiért ilyen komolytalanul viselkedik. Na, egy szó mint száz: egyre otthon leszek! Puszi!

Laura lecsapta a telefont, majd dühösen kivágtatott a konyhába. Leült az asztalhoz, kicsomagolta a Fabrizio édesanyja által csomagolt lasagnét és ott helyben nekilátott. Nem reggelizett, és szörnyen éhes volt. Közben persze magában átkozódott, amiért így rohant haza, de Nic csak két óra múlva jön. Már túl akart lenni az egész szakításon, és csak még jobban behergelte magát a várakozás alatt.

Mire Nicolas végre hazaért, Laura majdnem elaludt, ugyanis evés után egy kicsit ledőlt a kanapéra. De mikor meghallotta, hogy nyílik az ajtó, egyből felugrott.

-Szia Laura! De jó végre itthon! Annyira hiányoztál! – Nicolas megcsókolta a lányt, aki nem húzódott el ugyan, de nem is viszonozta a csókot.

-Sikerült feléleszteni a pilótát?

-Aha. Szegény azt se tudta, hol van. De aztán szépen elvezette idáig a gépet. Jaj, istenem, de jó, hogy végre látlak! – Nicolas újra megcsókolta Laurát, de a lány most már elhúzódott tőle. –Mi baj van?

-Nic… Tudom, hogy nem most kéne, de… Nem bírom tovább húzni.

-Mi történt?

Laura felsóhajtott, és az erkélyajtóhoz lépett. Elhúzta a függönyt és kinézett az ablakon.

-Egy fél évvel ezelőtt… Te, ugye Japánban voltál… Én… Én egyik este lementem a Baccarába. Nem is este volt, már inkább hajnal. Szóval… Rajtam kívül már csak Daniel volt bent és… és egy srác, aki… aki éppen csontrészegre itta magát szerelmi bánatában.

-És ehhez nekem mi közöm?

-Mindjárt megtudod. Megismerkedtem azzal a sráccal… Nem túl sokat beszélgettünk, de… Szóval nagyon aranyos volt velem…

-És? – Nicolas kezdett gyanakodni.

-Én meg… Én meg engedtem neki… Aznap éjjel… Mi… Szóval…

-Szent ég… - Nicolas nem tudta, mit mondjon erre. Csak nézte a lányt, és nem tudott kinyögni egyetlen szót sem.

-Rettenetesen megbántam. Akkor megmondtam neki, hogy ennyi volt és vége, mert nekem barátom van. De ő… Nem nyugodott. Továbbra is folyton körülöttem sertepertélt, és én… - Laura nem bírta tovább és elsírta magát. –Egy ribanc vagyok!

-Ne is folytasd! – szólt közbe Nicolas. –Csak egyetlen kérdés: mégis miért?! Miért?! – a férfi már nem nagyon tudott uralkodni a dühén.

-Én magam se tudom… - zokogott Laura. –Szóval én fél éve…

-Fél éve megcsalsz! Hogy lehetsz ilyen?! Én megbíztam benned, még a kezedet is megkértem! A rohadt életbe, Laura!!!

-Tudom, hogy most nagyon gyűlölsz…

-Nem, nem gyűlöllek, de annyira dühös vagyok, hogy az nem is igaz! Ugye nem gondolod, hogy ezek után még hajlandó vagyok veled maradni?!

-Nem… Nem gondolom…

-Azért még egy kérdésem lenne. Ki az a fickó, akivel már egy fél éve félrekefélsz?

-Miért olyan fontos ez?

-Fontos és kész! Szóval? – Nicolas karbafont kézzel nézett a lányra, aki remegő hangon válaszolt.

-F…Fabrizio…

-Hogy az a magasságos szentséges úristenit neki!!! – Nicolas felkapott egy vázát és a falhoz vágta. Laura összerezzent és újra eleredő könnyein át nézte barátját, amint dühösen becsapja az ajtót, és idegesen fel-alá járkál a szobában. –Az a rohadék!!!

-Nic, én esküszöm, el akartam mondani…

-El, egy nagy francokat! Boldogan tetted szét a lábad annak a szemétládának, amikor csak alkalmatok volt rá! – kiabálta Nicolas. Laura csak sírt, egyetlen szót se szólt. –De istenem, miért is voltam én olyan hülye! – a férfi hirtelen hangnemet váltott. Már nem ordított, csendesebben beszélt. –Hiszen már hónapokkal ezelőtt rájöhettem volna, hogy nem véletlenül futunk vele össze mindenhol! Állandóan ott keringett körülötted!

Nicolas továbbra is járkált a lakásban, és gondolkodott.

-Amikor hazajöttem Japánból… Egy régi barát… Na persze! Aztán az étteremben… A Tuileriáknál… És aztán a kórházban… - ennél a mondatnál hirtelen megállt és rámeredt Laurára. –A gyerek… A gyerek! Uramisten… MEGÖLÖM!!!

Nicolas feltépte az ajtót és kirohant a lakásból.

-Nic! Hová mész?! – kiabálta utána Laura, pedig nagyon jól tudta. De remélte, hogy téved… Ő is utána rohant, de útközben megállította a kotnyeles szomszéd néni.

-Á, már megint magácska az? – nézett rá Laurára a néni. –Gondolhattam volna, hogy ismét a hölgyike balhézik!

-Mi a fene baja van?

-Látom, végre a nagykövet úr is rájött, micsoda rosszéletű nőszemély maga!

-Fogja be a száját, vén boszorka! Azt se tudja, miről van szó!

-Tudtam én, hogy ez az olasz fiatalember még egyszer bajt fog okozni…- folytatta a néni.

-Maga… - Laura nem tudott mit mondani, annyira dühös és kétségbeesett volt. Inkább továbbrohant, majd odalent bepattant a kocsijába és elhajtott. Egyenesen Fabrizio házához hajtott, és rémülten látta, hogy Nicolas is ott parkolt le.

A lány villámgyorsan felszaladt Fabrizio lakásához. Az ajtó tárva nyitva volt. Laurának nem kellett bemennie, hogy lássa, mi történik. És persze hallotta is…

-Te szemét disznó! Megöllek! – Nicolas teljes erejéből bemosott egyet Fabriziónak, aki a falnak esett. Szájából vékony csíkban szivárgott a vér, szemöldöke is felrepedt, arca pedig vörös volt a rengeteg ütéstől.

-Nic! Uramisten! – sikoltotta Laura.

-ROHADÉK! – Nicolas belerúgott Fabrizióba, aki úgy tűnt, meg se próbál védekezni. Térdébe fájdalom nyilallt, a legújabb ütésnél pedig az orra is eltört.

Nicolas továbbra sem engedte el Fabriziót, az inge gallérjánál fogva lökte a falnak. A srác biztosra vette, hogy a tarkóján másnap csúnya púp fog éktelenkedni. Nicolas tovább rángatta Fabriziót, akinek minden egyes falhoz csapódásnál egyre élesebb fájdalom nyilallt a fejébe.

-Nic! Te jó ég, megölöd!!! – Laura odaugrott hozzájuk, és megpróbálta szétválasztani őket, de valahogy sehogy se fért oda hozzájuk.

-Épp az a szándékom! Kicsinálom ezt a rohadt, szemét barmot! Szemétláda! – Nicolas újból elkezdte ütni Fabriziót, de ezúttal Laura ügyesebben avatkozott közbe, és sikerült leszednie barátját Fabrizióról.

-Ez még csak ízelítő volt, haver! – mondta Nicolas. –Ha legközelebb találkozunk, gyufásdobozban fognak téged hazavinni, azt garantálom!

Fabrizio a földön ült, szorosan a fal tövében, szájából, orrából és szemöldökéből szivárgott a vér. Nicolas csak végigmérte őt is, Laurát is, és ennyit mondott búcsúzóul:

-Laura… Büszke lehetsz magadra!

Azzal kiment és bevágta az ajtót maga mögött. Laura lassan odamászott Fabrizióhoz, és szorosan hozzábújt a sráchoz.

-Azt mondtad, nem verekedős típus… - motyogta Fabrizio, már amennyire vérző szája engedte.

-Mert nem is az. De most… Jaj, istenem! – Laura óvatosan letörölte a vért Fabrizio arcáról. –Ígérem, beszélek vele! De ezentúl csak hozzád tartozom, soha nem megyek vissza hozzá!

A lány, ahogy ezt kimondta, újból sírva fakadt.

-Jaj, Fifi! Annyira sajnálom, hogy ezt tette veled… De most már nem lesz semmi baj. Semmi baj… Semmi baj… Semmi baj…

Laura addig ismételgette ezt a két szót, amíg végül már semmi értelme nem volt.