Nicolas nem ment haza. Csak járkált össze-vissza, céltalanul a városban, semmihez nem volt kedve. Pontosabban, valamihez lett volna, de azt éppen most fejezte be. Mégis égető vágyat érzett, hogy visszamenjen Fabrizióhoz, és még egyszer jól megverje.

Egyszerűen nem fért a fejébe, hogy bízhatott meg annyira Laurában. Hiszen ő maga is érezte, hogy valami nincs rendben ezzel a Fabrizióval. Nem véletlenül szövetkezett Christiannal és Isabelle-lel, de még velük se jutott sokkal előrébb. Viszont, most, hogy így keringett a városban, akaratlanul is Isabelle lakása felé vetődött.

Nem sokat teketóriázott. Felment a lányhoz, becsöngetett, majd mikor Isabelle kinyitotta az ajtót, csak szótlanul ránézett. De a lány egyből kitalálhatta, mi történt…

-Nem kérdezem, mi történt, mert sejtem – behúzta a lakásba Nicolast, és halkan becsukta az ajtót. –De ne aggódj, én majd megvigasztallak…

Eközben Laura már minden létező mirelit kaját kiszedett Fabrizio frigójából, hogy borogassa a srác sajgó sebeit.

-Biztos, hogy nincs már több fagyasztott cucc a mélyhűtőben? – kérdezte Fabrizio egy zacskó mirelit zöldséget szorítva felrepedt szemöldökére.

-Ez volt az utolsó – zárta be a hűtő ajtaját Laura.

-Nézd meg a fenti részben, hátha van egy ice tea, vagy valami.

-Oké – a lány derékig bemászott a hűtőbe, aztán diadalmasan előhúzott egy doboz sört. –Ez jó lesz?

-Mindegy, csak jó hideg legyen!

Laura a sört Fabrizio tarkójához nyomta. A srác felszisszent.

-Fáj? – kérdezte Laura aggódva.

-Á, nem vészes… - motyogta Fabrizio, de arckifejezése mást mutatott.

-Várj, előveszem a jégakkukat is.

Fabrizio csendben szenvedve várt, míg Laura kivette a hűtőből, majd óvatosan megtapogatta hátul a fejét, hogy nőtt-e rajta púp. Hát… Sajnos igen…

-Laura… Bejött a sejtésem.

-Miről?

-Pukli nőtt a fejemen. És, ahogy érzem, szép nagy…

-Jaj, szegénykém! De ne aggódj, tudok rá egy jó gyógymódot.

Mire Fabrizio felocsúdott, Laura egy hatalmas késsel közeledett felé.

-Vidd innen azt a… azt az izét! – mutatott a késre remegve a srác. –Nem akarom, hogy legyilkolj! Azért annyira nem fáj! Tudom, hogy ezzel minden szenvedésemtől megszabadítanál, de azért…

-Elhallgatnál végre? Akkor talán megtudnád, mire kell ez a kés.

-Nem… Nem megölni akarsz?

-Dehogyis! – nevetett fel Laura. –Kiskoromban, ha nekimentem valaminek és púp nőtt a fejemen, anyukám mindig egy tiszta, hideg kést szorított a puklira. Hidd el, hatásos!

-Ha te mondod… - sóhajtott fel Fabrizio.

Még mindig a fal tövében ült, és egy ideig nem is szándékozott onnan felállni. Sajgott mindene, és ha csak egy kicsit is megmozdult, csillagokat látott a fájdalomtól. Nicolas alaposan helybenhagyta…

Viszont egy szemernyi megbánás se volt benne. Sőt, örült, hogy egy ilyen gyönyörű és életvidám lány, mint Laura, végül mégis őt választotta. Most legszívesebben szenvedélyesen megcsókolta volna a lányt, de feldagadt, vérző szája ezt pillanatnyilag nem tette lehetővé. Így egyelőre be kellett érnie a lány látványával és a tervezgetéssel, hogy mit fognak csinálni, ha majd jobban lesz…

-Kérsz fájdalomcsillapítót? – kérdezte Laura, miközben jeget szorított Fabrizio vérző szemöldökére.

-Nem, kösz. Kibírom.

-De ragtapaszt azért hozok. Nagyon csúnyák a sebeid – simogatta meg Fabrizio arcát a lány. –A fejed miatt is aggódok. Mi van, ha agyrázkódást kaptál?

-Azt azért észrevennénk, ha dinka lennék.

-Az igaz – mondta Laura csendesen, majd felsóhajtott. Szeme a távolba révedt, keze is megremegett. Ezt Fabrizio is észrevette.

-Mi baj van?

-Semmi, csak… Csak eszembe jutott, hogy nekem még vissza kell mennem Nichez, a cuccaimért.

-Veled megyek.

-Szó se lehet róla! Most már tényleg megölne!

-De így rajtad fogja kitölteni a mérgét!

-Engem soha nem bántana, meg különben is, én tudok vele beszélni. Sőt, most különösen nagy szükségünk van rá, hogy négyszemközt meg tudjuk beszélni a dolgainkat.

-Féltelek, Laura.

-Tudom, Fifi, de meg kell értened. Nagyon hirtelen ért véget ez a hároméves kapcsolat, idő se volt rá, hogy értelmesen elmagyarázzam a dolgokat. Muszáj vele négyszemközt beszélnem!

Másnap meg is történt ez a nagy beszélgetés. Laura remegő lábakkal állt az ajtóban, és azon töprengett, hogy vajon csöngessen vagy a saját kulcsával menjen be. Végül úgy döntött, inkább csönget. Nehogy ebből is baj legyen… Mikor már harmadjára nyomta meg a csengőt, és ismét csak a csönd válaszolt, a táskája mélyéről előkereste a kulcsát.

A lakás ugyanúgy állt, ahogy előző nap hagyták. Hálószobaajtó becsukva, Nicolas bőröndje kicsomagolatlanul az előszobában, a félig rágott lasagne a konyhapulton (benne a paradicsomos villával), a fotel arrébb tolva (pontosabban arrébb rúgva…), a függöny elhúzva, a darabokra tört váza cserepei a nappali padlóján… mindenhol. Ebben a lakásban tegnap óta nem járt senki. A hatalmas csend szinte tőrként fúródott Laura lelkébe. A lakás, ami egykor tele volt élettel és szerelemmel, most halott volt. A lány felemelte a telefont, majd erőtlenül csuklott vissza keze. A vonal másik végén síri csend. A telefon is halott volt.

Laura még tíz percig járkált csendben a szobában – búcsúztatva a lakást -, majd elővett egy seprűt, hogy összesöpörje a váza darabjait. És ekkor ért haza Nicolas, aki immár a lány exbarátja volt.

-Te meg mit keresel itt?! – „üdvözölte” Laurát Nicolas.

-Én csak… - a lányban elakadt a szó. –Én csak… összesöpröm a… a váza darabjait…

-Takarítani a talján haverodnál is tudsz.

-Nem a takarításról van szó…

-Ja, akkor biztosan a cuccaidért jöttél! Nem pakoltam össze neked, valahogy teljesen kiment a fejemből. Bocs.

-Semmi baj, majd… majd én összepakolok.

-De csak azt vidd, ami a tiéd – mondta élesen Nicolas.

-Persze… Ez csak természetes.

-Na, menj! – intett Nicolas a hálószoba felé. –Pakolj össze, aztán ég áldjon! De ahogy kilépsz ezen az ajtón, számomra megszűntél létezni. Soha többé nem akarlak látni.

-Nézd, Nic, én…

-Hagyjuk az olcsó magyarázkodást! Úgyis csak mentegetőznél.

-Nem! Én legalább annyira hibás vagyok, mint Fifi! És én ezt tudom nagyon jól… Számtalanszor próbáltam neked elmondani, de… De valahogy mindig megfutamodtam. És egyre jobban belebonyolódtam a saját hazugságaimba…

-Aha, vettem észre.

-Rettenetesen szégyellem magam, és undorodom még a tükörbe is nézni…

-Magadnak köszönheted! Te intézted magadnak a dolgaidat!

-Szemét dög vagyok…

-Most meg miért magadat sajnálod?! Te rohadt jól érezted magadat ezzel a kis senkiházival! De abba belegondoltál, hogy nekem milyen kurvára jólesett rájönni, hogy a csajom már egy fél éve hülyére vesz?!

-De azért nem kellett volna annyira megverned szegény…

-Szegény???!!! – kérdezte Nicolas hüledezve. –Szegény?! Neki volt a legjobb! Annyiszor feküdt le veled, ahányszor csak akart! Te persze soha nem ellenkeztél! De miért is tetted volna? Hiszen neked is marha jó volt!

-Épp ezért mondom, hogy ne csak őt bántsd. Egy megcsaláshoz ketten kellenek.

-Igen, te meg az olasz digód.

-Neve is van!

-Ó, urambocsá, hívjam Fifinek? Az olyan cuki! – mondta gonoszul Nicolas.

-Gúnyolódj csak! Nem kértem, hogy kedveld őt, de nem is törődj vele!

-Hát, ja, végül is még hálás is lehetek neki, hogy foglalkozott veled, amíg én távol voltam! Még jó, hogy nem kellett neki fizetnem, amiért dugja a nőmet, míg én dolgozom…!

-Cinikus vagy.

-Összepakoltál már? – váltott témát Nicolas.

-Nem.

-Akkor tempó, tempó!

-Annyira rohadt érzés, hogy így megromlott a kapcsolatunk…

-Köszönd magadnak.

-Ennyire csúnyán még soha nem beszéltünk egymással. Most se akartam vagdalkozni, csak egy nyugodt, csendes szakítást szeretnék.

-Miért nem inkább meghittet? – kérdezett vissza gúnyosan Nicolas.

Laura úgy döntött, ezt inkább elengedi a füle mellett.

-Mit csinálsz a lakással? Itt maradsz?

-Nem, eladom. Majd valahol veszek egy másikat.

-A közös dolgaink?

-Mi van velük?

-Hova tegyük őket?

-Mit tudom én! Kidobjuk, és kész!

-És a fényképek?

-Elégetjük.

-De én ezt a képet úgy szeretem! – Laura levette az egyik közös képüket a polcról.

-Vigyed, ha akarod – vont vállat Nicolas.

-De… de akkor neked… Te nem szeretnéd?

-Jaj, ne drámázz már! – Nicolas kivette a lány kezéből a fotót, és kettétépte. –Tessék, itt a fele. Ezen a felén úgyis te vagy. Az én felem marad nálam. Így jó?

Laura csak lehajtotta a fejét, és bement a hálószobába. Csendben elkezdett összepakolni. Mikor végzett, csomagjait kivitte az előszobába.

-Hát akkor… ennyi volt – mondta halkan.

-Ennyi. Szia – Nicolas rá se nézett a lányra, ahogy ezt kimondta.

-Remélem, egyszer meg tudsz nekem bocsátani… - Laura lehajtotta a fejét.

-Ó, csakis azon leszek…

-Tudtam, hogy hozzáfűzöl még egy gúnyos megjegyzést.

-Miért, most repkedjek örömömben?! „A csajom már egy fél éve megcsal, most pedig lelép a szeretőjéhez! Hurrá, de jó!” – gúnyolódott tovább Nicolas.

-Azért kicsit megértőbb is lehetnél! El se tudod képzelni, milyen rossz volt nekem, mikor nem voltál itthon! – Laurában kezdtek felgyülemleni a régi sérelmek. –Volt, hogy hetekig is egyedül voltam! Ezt hosszútávon rohadt nehéz kibírni!

-Ha szeretsz, kibírtad volna.

-Két és fél évig szenvedtem ettől! Régebben soha nem gondoltam volna, hogy egy jól működő párkapcsolatban is lehet magányosnak lenni!

-Mégse szóltál nekem erről soha!

-Reménykedtem, hogy egyszer majd csak észreveszed. De… én is hibás voltam. Amikor hazajöttél végre, annyira örültem neked, hogy eszembe se jutott ez a téma. Aztán később, ahogy telt az idő, egyre rosszabb lett. Mostanában már nem is együtt, hanem inkább egymás mellett éltünk…

-És vajon miért? Mert valaki talált magának egy kis szórakozást! És vajon ki? Segítek: ez a valaki kettőnk közül nem én voltam!

-Na, jó, Fabriziót hagyjuk ki ebből…

-Miért? Hiszen őmiatta van ez az egész! Ha ő nincs, még mindig együtt lennénk!

-Ha ő nincs, még mindig egy ingatag lábakon álló kapcsolatban élnénk! – vágott vissza Laura. –Nem érted, hogy itt nem Fabrizio felbukkanásával kezdődtek a gondok?! A kapcsolatunk már azelőtt tönkrement, hogy azon a bizonyos hajnalon lementem a Baccarába!

-De az még pluszban rásegített!

-Tulajdonképpen te vagy a hibás – „Legjobb védekezés a támadás” – gondolta Laura.

-Hogy mi van?! – nézett rá Nicolas döbbenten a lányra.

-Ha nem utaztál volna annyit, talán nem hidegültünk volna el egymástól!

-Nehogy azt akard bemesélni nekem, hogy én kergettelek annak a rohadéknak a karjaiba! Ezt te cseszted el, Laura. Mg se próbáld másként értékelni a helyzetet.

-Nem látod be, hogy nekem is szükségem van egy normális párkapcsolatra, ahol nem maradok hetekre egyedül, és minden igényemet kielégítik?!

-Most a szexről akarsz beszélni? Jó, akkor beszéljünk a szexről! Milyen Fabrizióval? Lefogadom, hogy sokkal jobb, mint velem!

-Ne legyél már ilyen!

-Miért? Te hoztad föl a témát!

-Jaj, Nic! Itt most nem csak a szexről van szó! Nekem is szükségem van egy kis gyengédségre, szeretetre…

-Amit Fabrizio meg tudott adni neked, ellentétben velem, ugye? – fejezte be Nicolas Laura mondatát.

-Nem erre gondoltam…

-Dehogynem! Csak azt tudnám, mit eszel rajta! Akkora orra van, mint a bazilika kilincse!

-Így nem jutunk előrébb, Nic. Ha folyton Fabriziót szidod, attól nem lesz jobb.

-De, nekem igen. Tudod, Laura, én már nagyon régóta gyanakodtam. De hiszen, ezt te is tudhatod. Nem egyszer mondtam neked. De te mindannyiszor elaltattad a gyanakvásomat, mondván, „ti csak barátok vagytok”. Testi-lelki jó barátok, ugye? – kérdezte Nicolas gúnyosan.

-Most erre mit mondjak? – sóhajtott fel Laura.

-Már az is extra gyanús volt, mikor a te Fifid felbukkant Brüsszelben. Aztán az a duett… Na, akkor aztán kinyílt a bicska a zsebemben! És ezután volt, amikor rejtélyes módon eltűnt az egyik fülbevalód, ugye? Csak nem azt is Fabriziónál hagytad el? – kérdezte kíváncsian Laurát Nicolas. A lány érezte, hogy arca kezd vörösödni. –Na, és az a cannes-i fogadás! A „Divat Nagyágyúi”… Hát, ti tényleg azok voltatok! Szégyen!

-Na, és te? A kis randijaid azzal az Isabelle-lel? Az semmi? Vagy amikor lecsukattad Fifit? – Laura hangja egyre vékonyabb lett.

-Eltörpülnek a te vétkeid mellett! A te számládon sokkal több van!

-Könnyebb mindig a másikat bántani…!

-Jaj, majd’ elfelejtettem! Tulajdonképpen kié volt a gyerek?

-Mi… Milyen gyerek? – Laura gyomrába fájdalom nyilallt.

-Tudod, aki… aki… elment… - ezt még Nicolas is nehezen mondta ki.

-Ezt most hagyjuk, jó? – Laura elfordult, és letörölt egy könnycseppet az arcáról.

-Az övé volt? – kérdezte Nicolas élesen.

-Lehet… - nyelt egyet Laura.

-Szép…! – Nicolas is elfordult a lánytól.

-Mit számít ez már? – kérdezte a lány halkan. Szája kiszáradt, lassan beszélt.

-Nekem nagyon is számít, tudod? Szerinted milyen érzés lett volna felnevelnem egy olyan gyereket, aki nem az enyém? Feltéve, ha felneveltem volna. mert lehet, hogy akkor is elhagytál volna.

-De lehet, hogy a tiéd volt – suttogta a lány.

-Most őszintén: mennyi rá az esély? 1%?

-Ne légy cinikus. Akkoriban veled sokkal többet voltam „úgy”, mint Fifivel.

-Ezt már soha nem tudjuk meg. de remélem, örök tanulságul szolgált számodra, Laura.

-Igen. Soha semmi nem volt még rám olyan hatással, mint ez a vetélés. És Fifit is sajnálom. Imádja a gyerekeket, minden vágya a saját család. És most ezzel eltört benne valami. El nem tudod képzelni, mennyire szenvedett!

-Mindjárt elsírom magam…

-Jó, nem kell őt szeretned. De el kell fogadnod, hogy nekem most már ő a társam.

-Csak aztán nehogy őt is pofára ejtsd…

-Nem fogom.

-Egyébként – szólt közbe Nicolas. –Ne aggódj. Már túltettem magam rajtad.

-Igen? – kérdezett vissza Laura csodálkozva. Ez valamit elindított benne.

-Fantasztikus éjszakám volt.

-Örülök… - motyogta a lány. Mintha egy különösen éles nyíl fúródott volna a szívébe.

-És tudod kivel? Isabelle-lel. Nagyon tud az a lány – Nicolas ezzel újabb nyilat lőtt ki a lány szívének izgő-mozgó céltáblájába. Ezúttal mérgezett heggyel.

-Hát… mit is mondhatnék? Sok boldogságot.

-Az meglesz, köszi.

-Én akkor… megyek is… - Laura menni készült, de valami még eszébe jutott. –Ezt… Ezt nem szabad magammal vinnem… - óvatosan lehúzta ujjáról a jegygyűrűjét, és Nicolas tenyerébe tette. –Talán… Talán valaki más jobban megérdemli majd.

-Biztosan.

-Hát akkor… szia.

-Szia.

Laura még egy utolsó pillantást vetett a lakásra és Nicolasra, majd megfogta csomagjait és kiment az ajtón. Nicolas csak nézett utána, majd fölkapta a jegygyűrűt, amit a lány a kezébe nyomott, és kidobta az ablakon. A gyűrű egyenesen az utca mellett hullámzó Szajnába repült, majd tehetetlenül hagyta, hogy a víz magával sodorja.

Nicolas még sokáig nézte a folyó sötét hullámait, és csak egy dologra tudott gondolni: véget ért egy álom. Laura végleg elhagyta.