-Na, mi volt? Volt sírás-rívás?

-Nem. Csak… egy könnycsepp, amikor a kisbabát említette.

-Még volt képe szóba hozni?! A szemét!

-Ne bántsd, van elég baja.

Laura még mindig a szakítás hatása alatt volt, és ezen Fabrizio se tudott segíteni. Mondjuk, igazából a srác éppen az önsajnálatával volt elfoglalva, és vinnyogva tapogatta sebeit.

-Nem igaz, hogy még most is őt véded! Inkább skubizd meg, mit művelt velem! Alig élek!

-Azért kemény volt a szakítás… Ilyen hirtelen…

-De legalább túl vagy rajta. Most már inkább koncentráljunk magunkra… - Fabrizio átölelte Laurát, de amikor az ágyra fektette, hirtelen éles fájdalom nyilallt az oldalába. Most döbbent rá, hogy egy bordája is elrepedt.

-Biztos vagy benne, hogy így is szeretnéd? Illetve… tudnád? – kérdezte tőle Laura.

-Nyugi, akkor lenne neccesebb a dolog, ha ott is elintézett volna. Tényleg, amúgy csodálkozom, hogy nem rúgott tökön. Már csak azért, hogy egy életre elvegye a kedvem a dologtól…

-Ne fesd az ördögöt a falra, mert lemászik. Aztán jegelhetjük az „ezredest” is.

-Na jó, ejtsük a témát. Van fontosabb dolgunk is…

Fabrizio nem gondolta végig, hogy ő most kábé annyira mozgékony, mint a nagyapja. Vagyis csak szeretne fickós lenni… Lehet, hogy ment volna a dolog, ha óvatosan mozog, de pillanatnyilag teljesen kiment a fejéből, hogy pár órája péppé verték.

-Hogy az a rohadt… - Fabrizio majdnem mondott valami nagyon csúnyát, mikor megmozdult, ugyanis szörnyen fájni kezdett ismét az oldala, de most mintha még rosszabb lett volna.

-Ugye?! Én megmondtam! Nem akarom, hogy miattam lerokkanj.

-Pedig irgalmatlanul közel vagyok hozzá… - nyöszörögte Fabrizio, oldalát szorongatva. –Akkor éreztem így magam utoljára, amikor gyerekkoromban leestem a narancsfáról.

-Mit kerestél te egy narancsfán?

-Ez hülye kérdés volt… Szerinted egy gyerek miért mászik föl a narancsfára?

-Szüreteltél?

-Azt nem mondanám… Illetve, igen, szüreteltem, de csak magamnak. A tesóimmal imádtuk leeszegetni a narancsokat a fáról, persze mindezt titokban tettük. Mire a család odajutott, hogy hivatalos szüretet tartson, már alig volt egy pár darab a fán. Aznap is úgy döntöttünk a tesóimmal, hogy itt az ideje megszabadítani a fát terhétől. De Paolo imádott engem szívatni, és mindig azt csinálta, hogy ő fölment a fára, ott ült a létra tetején és tömte magába a narancsot. Én, amíg kisebb voltam, nem tudtam felmászni utána, úgyhogy a létra alján bőgtem. Egyébként nem csak narancsot, más kaját se nagyon adott nekem. Mikor hazajöttek a szüleim, azt se tudták, mennyi kaját adjanak nekem, olyan éhes voltam. Na, de visszatérve arra a bizonyos délutánra! Akkor már nagyobb voltam, úgyhogy én is felmásztam a fára, és annyi narancsot ettem, amennyit csak bírtam. De amíg eszegettem, az a szemét Paolo elvitte a létrát, én meg ott maradtam a fán.

-Uramisten! És leestél?

-Hát, ja. A fa nem volt olyan magas, de alacsony se, szóval úgy gondoltam, megpróbálok lemászni. Miközben ügyeskedtem, különböző haditerveket gyártottam fejben, miként fogom megkínozni Paolót, ha leérek. De sajnos rosszul léptem, és az egyik ág reccs! Eltört és velem együtt a földre zuhant. Ordítottam, mint akit nyúznak. Ezután egy pár napig én voltam a kis kedvenc, mindenki körülöttem nyüzsgött.

-Te, gondolom, kihasználtad a helyzetet…

-Á, azért annyira nem vagyok olyan… Persze, örültem neki. Főleg annak, hogy egyik reggel Paolónak – büntetésképpen – reggelit kellett készítenie nekem. Én vigyorogtam, ő meg fogcsikorgatva hozta nekem a kakaót meg a kiflit. Élmény volt ránézni.

-Örülök, hogy még erről a csúnya verésről is egy kedves gyerekkori élményed jutott eszedbe.

-Ja, elég tartalmas volt a gyerekkorom.

-Jobban érzed már magad? – kérdezte aggódva Laura.

-Kicsit.

-Szerintem nem kéne még ma este nagyon erőltetnünk ezt a dolgot. Lesz még rá alkalmunk bőven. Most már veled leszek.

-Amúgy bocs, hogy kicsit kizökkentelek a romantikus hangulatodból, de… Ma hétfő van.

-És?

-És…? Munka, szívem, munka ezerrel.

-Basszus! – kapott észbe Laura. Annyira el volt foglalva hirtelen összekuszálódott magánéletével, hogy egyszerűen elfelejtett bemenni dolgozni.

-Késő bánat…

-Gyorsan felhívom Madame Valéry-t, és elmagyarázom neki a dolgokat.

-Jó, de akkor egyúttal engem is mentsél már ki. Ne kelljen már nekem is külön jelentkeznem nála. Lecseszni úgyis együtt fog minket.

-Oké.

Ezután Laura egy elég kínos telefonbeszélgetést bonyolított le főnökével, aki nem tudta megérteni, hogy felejthet el valaki bemenni a munkahelyére. Miután a lány elsimította a dolgokat, megkönnyebbülten fellélegzett és rámosolygott Fabrizióra.

-Madame Valéry üdvözletét küldi. Azt mondta, maximum két napra enged el téged.

-Két napra???

-Aha. Tudod, hogy két hét múlva lesz az új kollekció bemutatója. Mindenképpen ott kell lenned, de addig is szükség van rád.

-Tudom, nélkülözhetetlen vagyok. És a világ legszuperebb munkatársa!

Másnap Laura kelletlenül ugyan, de bement dolgozni. Egész nap azon járt az esze, vajon mi van Fabrizióval. Aggódott érte. Madame Valéry viszont a projektért aggódott…

-Laura! Mi van ma veled?!

-Nem tudom…

-Olyan szétszórt vagy! Talán hosszú volt a hétvége? – kérdezte viccelődve a főnökasszony.

-Hú, hát nagyon hosszú! – sóhajtott fel a lány, majd lehajolt, hogy felvegye a leejtett tollát.

-Tulajdonképpen el se magyaráztad még rendesen, mi is történt.

-Miért… mi… mi történt? – nézett rá Laura ártatlanul.

-Amiért tegnap elfelejtettél bejönni…

-Ja, persze… hogy az… Hát, tudja, Madame Valéry, én… - Laurának semmi kedve nem volt a főnökével csevegni a magánéletéről, de nem tehetett mást. A főnöke addig nem tágított, amíg a lány be nem számolt a hétvégéjéről. –A hétvégén… elmentem Fabrizióval a családjához San Salvatoréba.

-Ezzel a Fabrizióval???

-Igen, hát tudja, hogy mi… szóval, hogy mi hányadán állunk egymással…

-Ja, hát persze! És a barátod mit szólt hozzá?

-Semmit. Ő Prágában volt a hétvégén. Dolgozott.

-Te meg ellógtál a szeretőddel.

-Úgy is mondhatjuk. Aztán szombat este Nic felhívott, hogy másnap nem este, hanem már délelőtt otthon lesz. Mi persze rohantunk haza, mint a bolondok, de Nic gépe késett – három órát. Aztán, mikor hazaért, én… szakítottam vele. Erre ő elrohant Fabrizióhoz, és… jól megverte.

-Á, akkor ezért nem mutatkozik a fiatalúr!

-Igen, szegény eléggé lerobbant… Én ezután Fabrizióhoz költöztem és csak a cuccaimért mentem vissza Nichez tegnap. Jól összevesztünk. Tudja, Madame Valéry, nekem olyan sűrű napjaim voltak mostanában, hogy eszembe se jutott a munka. Szégyellem, de így van.

-No jó, ne bánkódj. Ezen túl kellett esned. De most már szeretném, ha a munkádra koncentrálnál. Első körben küldd ki a meghívókat minden nagykutyának, akik a divatszakmában fellelhetőek.

-A bemutatóra?

-Igen. Két hét múlva lesz. Aztán gyere át hozzám az irodámba, hogy megbeszéljük a további teendőket. Most már minden gyorsítva zajlik! Ja, és nem bánnám, ha feljavítanád Fabriziót is a bemutatóra. Nem szeretném, ha monoklival parádézna.

-Addigra mindenképpen rendbe fog jönni. De majd sürgetem.

-Kösz.

Madame Valéry magára hagyta Laurát, így a lány végre elkezdhetett foglalatoskodni a rábízott feladatokkal. Egy meghívó a Swarovskinak, egy a Dolce&Gabbanának, egy a… Mi a fenének ennyi divatcéget meghívni? A Guccinak ne küldjek egy meghívót esetleg? – gondolta a lány. Az izgalmas lenne!

Végül úgy döntött, nem szúr ki a főnökével. Meg persze saját magával se. Ha meghívná a Guccisokat is, tutira repülne a Promodtól. De ezen nem tudott sokáig elmélkedni, ugyanis hirtelen kivágódott az ajtó, és ismét Madame Valéry viharzott be.

-Mi történt? – nézett rá Laura.

-A könyvelő felmondott.

-Hogy mi???

-Felmondott. Pont most! – a nő úgy nézett ki, mint aki mindjárt idegösszeroppanást kap.

-Nyugodjon meg, Madame Valéry…

-És mégis hogy?! Két héttel a bemutató előtt!!! Fabrizio is pont most vereti meg magát! Elegem van!

-Majd én elrendezem…

-Hogyan? Felcsapsz könyvelőnek?

-Nem, de… Megpróbálok valamit intézni…

Eközben Fabrizio éppen egy újabb jeges borogatást csinált magának, majd mikor készen lett, ledőlt a kanapéra, a borogatást pedig rákötötte a fejére. De ahogy lehunyta a szemét, valaki teljes erejéből rátenyerelt a csengőre, így kénytelen volt felkelni és kinyitni az ajtót. Monsieur Douillet vigyorgott rá…

-Jó napot.

-Isten hozta, Monsieur Douillet – mondta fáradtan Fabrizio. –Kerüljön beljebb.

-Azt hittem már, felszívódott. A hétvégén úgy lerázott, hogy azt se mondta, bikkmakk.

-Elnézést, de San Salvatoréban voltam, családi hétvégén. Laurával.

-Csak nem bemutatta a kislányt a népes famíliának?

-De, igen. És nagyon jól éreztük magunkat.

-Felteszem, a leányzó még nem tud róla, hogy maga miben mesterkedik.

-Ha tudná, nem jött volna velem San Salvatoréba. Sőt, akkor nem élne velem…

-Á, akkor azért néz ki úgy, mint akin átment az úthenger? – Monsieur Douillet végignézett Fabrizión, alaposan megszemlélve a srác minden sebét, kék-zöld foltját és monokliját.

-Laura nem szokott verni, ha erre céloz…

-Nem, nem. Arra céloztam, hogy esetleg Laura barátja nem díjazta túlságosan a maga közeledését a lány irányába…

-Igen, miután Laura szakított vele, alaposan kitöltötte rajtam a mérgét…

-Sajnálom. Igazán. De most nem ezért jöttem.

-Van valami fejlemény a Gucci kontra Promod-ügyben?

-Igen. Sikerült elszednem a könyvelőjüket. Most már nekünk dolgozik. Az elején kicsit parázott a fickó, de most már minden rendben. A következő lépést maga fogja megtenni.

-Én? És mit?

-Intézkedjen a bemutató ügyében. Nem bánnám, ha a bemutatóig csődbe vinné a Promodot – közben Monsieur Douillet kiszolgálta magát: töltött magának egy pohár wiskey-t, és a fotelban kényelmesen elhelyezkedve lassan kortyolgatta.

-De így, hogy most már Laura is velem él, sokkal nehezebb dolgom lesz!

-Oldja meg. Apropó, Laura! – a férfi felállt a fotelból és közelebb lépett Fabrizióhoz. –Nem való magához ez a lány. Gombolja le magáról, amíg még lehet, mert később sokkal rosszabb lesz. Tanulja meg: soha ne kezdjen a konkurenciával! Na ég áldja!

Monsieur Douillet elment, de Fabrizio még sokáig ácsorgott a szoba közepén. Nem akart szakítani Laurával, de azt se akarta megvárni, míg a lány hagyja ott. Tanácstalan volt. Ráadásul a nyakukon ez a hülye bemutató is! Addig pedig még tönkre kéne tenni a Promodot… Te jó ég, micsoda felfordulás lesz itt!