Fabrizio elhatározta, hogy ha Laura hazaér, mindent bevall neki. Az összeesküvést, Monsieur Douillet trükkjeit, a „beépültem a Promodhoz” dolgot, és még azt is, amit el se követett. Órákig gyakorolta a tükör előtt, mit fog mondani, de ahogy a lány hazaért, Fabrizio rádöbbent, hogy imádja Laurát, és nem akarja elveszteni. Így hát meggondolta magát, és – saját kényelme érdekében – úgy döntött, vár még egy kicsit a vallomással.

Teltek, múltak a napok. Fabrizio csak húzta az időt, nem akarta bevallani, mit művel a lány háta mögött. Úgy tett, mintha minden teljesen rendben volna, de amíg Laura dolgozott, addig ő Monsieur Douillet-val tárgyalt – telefonon vagy személyesen. És olyat csinált, amit rettentően megbánt: a terveket, amik rá voltak bízva, egytől egyig átküldte Monsieur Douillet-nek, aki hálából öt számjegyű összeget utalt át a srác számlájára. (Persze, euróban öt számjegyű, forintban hét J)

Egyik nap, fél órával Laura hazatérte után, csöngettek. Fabrizio ment ajtót nyitni, és teljesen elképedt: testvérei álltak az ajtóban.

-Ciao, tesókám! – köszönt Paolo, majd meg se várva Fabrizio válaszát, mindannyian benyomultak a lakásba.

-Hát… ti meg? – nyögte ki végül Fabrizio döbbenten.

-Gondoltuk, meglátogatunk – Francesco letett valamit a konyhaasztalra, aminek nagyon bizalomgerjesztő illata volt.

-Hú, öcskös, te meg minek szaladtál neki? – nézett rá Fabrizio kék foltjaira Domenico.

-Nicolas öklének… - motyogta a srác. –Mindjárt szólok Laurának.

-Ő is itt van? – kérdezte meglepődve Paolo.

-Si, Paolo! – mondta Gabriela. –Te még nem is tudod, hogy Laura szakított a barátjával, és ideköltözött a mi fratellinónkhoz?

-Aha, akkor az a Nicolas intézett el! – nevetett fel Paolo. –Úgy látom, nagyon tud a csávó!

-Oké, ha kiröhögted magad, akkor talán elárulhatnátok, miért pont most jöttetek?

-Miért vagy így meglepve? Már egy hete kábé bejelentkezünk, hogy jövünk!

-Na, ide aztán nem jelentkeztetek be!

-Dehogynem! Mondd csak, te nem szoktad lehallgatni az üzenetrögzítődet?

-Ó, basszus!

Fabrizio bekapcsolta a rögzítőt, ami készségesen lejátszotta neki testvérei üzenetét.

-Ma van a Los Angeles Galaxy- Milan meccs! Azért jöttünk ma, hogy együtt tudjuk nézni! – magyarázta Francesco.

-Hú, tényleg! De az még később lesz. Kilenckor kezdődik.

-Aha, tudjuk. Hoztunk vacsit is, hogy ne Laurának kelljen vele vesződnie.

-Fifi! Kivel beszélgetsz? – Laura éppen a zuhany alól jött ki, haját egy törölközőbe csavarta. –Nahát! Sziasztok! – üdvözölte mosolyogva a vendégeket. –Nem is tudtam, hogy jöttök! Fifi sose mond semmit!

-Mert ő se tudta… Igaz, hogy már egy hete hagytunk neki üzenetet, de nem hallgatta le a rögzítőt. Olyan fejet vágott, hogy na még! – nevetett Gabriela, miközben megpuszilta Laurát.

-Jaj, ne haragudjatok, de nincs itthon semmi kaja. Ha tudtam volna, hogy jöttök…

-Semmi baj, mi hoztunk!

Mire Laura egy szót is szólhatott volna, Fabrizio bátyjai is lerohanták, megpuszilgatták, Gabriela pedig megterített és tálalta a vacsorát.

-Hú, de jól néz ki! – pillantott rá Laura a tálban gőzölgő ételre. –Mi ez?

-Ó, semmiség, csak egy kis csirke olaszosan. Gyorsan összecsaptam.

Vacsora közben megint előjöttek a régi történetek… Laura már meg se lepődött.

-Fabrizzzzio!!! – kiáltotta el magát Domenico, majd hangos nevetésben tört ki.

-Tudod, hogy utáltam, ha apa így hívott! – tiltakozott Fabrizio.

-Pedig nála ez volt a neved. Vagy a másik kedvencünk, a „Told ide képed, te isten átka!”

-Apám mindig erősen megnyomta a z-t a nevemben. Utáltam.

-És a Kutyuska jobb? – viccelődött Laura.

-Jaj, ne kezdd már te is!

-Apánknak amúgy voltak jó dolgai – folytatta Paolo. –Emlékeztek? Mindig, mikor hazajött, az volt az első szava: „Mi ez a disznóól?!”

-Nem, nem ezt mondta. Disznóól helyett mást mondott, de azt nekünk nem volt szabad kimondanunk… - mondta Gabriela, miközben belekortyolt a borába.

-Ja, tényleg, persze – kapott észbe Paolo is. –De a folytatás is jó volt: „Mi ez a disznóól?! Lemez, dob, gitár, kutya, hát nem zavar ez a zsivaj?!” Anya erre meg állandóan elkezdte tekergetni a haját, mire apa: „Ne huzigáld azt a hajat!” Vagy, ha már belefáradt, ingerülten csak ennyit mondott: Haj!

-Meg Fabriziót csesztette, hogy húzza le a redőnyt – szólt közbe Francesco.

-Igen, mindig azzal nyúzott, hogy húzzam le a redőnyt. Gyűlöltem a redőnyöket! – tette hozzá Fabrizio. Majd apja hangján folytatta: -Szerinted rendjén van, hogy a szemközti házból mindenki belát ebbe a disznóólba?!

-Erre te? – kérdezte Laura.

-Én csak annyit mondtam: Huh.

-Jaj, tényleg! – nevetett fel Gabriela. –Mindenre ezt mondtad. Apát ezzel a sírba lehetett tenni! Ilyenkor még jobban kezdett üvöltözni – fordult Laura felé, majd ő is utánozni kezdte apjukat. –Elegem van a huhogásból! Mást se tudsz mondani, csak huh meg huh! És hagyd abba a firkálást!

-Állandóan firkáltam valamit – magyarázta Fabrizio Laurának. –Apa ordított, kitépte a kezemből a golyóstollat, és a földhöz vágta. Ezután jött a többi: Mi a fenét tudsz állandóan firkálni?! Inkább tanulnál meg beszélni!

-És ennyivel letudta Fabriziót. A következő: Francescooooo!!! – folytatta Gabriela.

-Ja, igen, ilyenkor tudtam, hogy a bátyámon a sor, felszedhetem a tollamat – mondta Fabrizo két falat csirke között.

-És téged mivel nyúzott? – fordult Francesco felé Laura.

-Azzal, hogy tegyek a macskaalomba fűrészport. Akkoriban ugyanis volt egy macskánk. Köcsögnek hívták.

-De… miért? – kérdezte Laura prüszkölve a nevetéstől.

-Egyik este, hazafelé menet találtuk. Hazavittük, és megetettük. Nem szándékozott elmenni, így jól eldugtuk valahová, mert apa nem igazán kedvelte a macskákat. De a cicus mégis előbújt, és nyivákolni kezdett. Apa erre felüvöltött: Az anyja köcsögit! Szóval, így lett a neve Köcsög.

-Kedves történet.

-Nekem meg minden este azt mondogatta, hogy reméli, valami herceghez megyek feleségül. Máig emlékszem: Gabriela, te mire vársz? A walesi hercegre? A perzsa sah már nős! Szerinte csakis valami milliárdoshoz mehettem volna férjhez, mivel alkalmatlan vagyok mindenféle házimunkára. Aztán mégis boldog volt, mikor végül Matteohoz mentem hozzá… - mosolyodott el Gabriela.

-Paolo, Domenico, ti nem is meséltek? – kérdezte Fabrizio bátyjaitól. –Pedig ti se maradtatok ki a szórásból!

-Nekünk állandóan azt hajtogatta, hogy mi a francot nyúzzuk állandóan a hangszereinket, már totál süketek vagyunk, és nem halljuk, mit mond – fejtette ki Domenico. –Paolo pedig direkt tovább verte a dobot, én meg csutkára tekertem a hangerőt a szintin.

-A zenéléssel nem csak titeket csesztetett – szólt közbe Fabrizio. –Nekem is többször beígérte, hogy ha még egyszer nyivákoltatni merem a gitáromat, lenyomja a torkomon.

-Nem azt mondta, hogy szétveri a fejeden? – kérdezte Paolo.

-De, azt is. De a torkomon többször akarta lenyomni.

-A sok telefonálásért is haragudott – fűzte tovább a szót Domenico. –De akkor fordult rosszabbra a helyzet, amikor ötünk közül kábé négyünknek volt szerelme, és legszívesebben egész nap a telefonon lógtunk volna. Két telefonunk volt, így beosztottuk egymás között, hogy mikor ki beszélhet. Apa meg hót ideg volt, mert legszívesebben lekötözött volna minket a tévé elé. Folyton néznünk kellett a hülye műsorait!

-De azért se szerette, ha a telefonon lógtunk, mert ilyenkor lefoglaltuk az egész vonalat. Meg sokba került… - mondta Gabriela. –Kérsz még csirkét, Laura?

-Nem, köszi – intett Laura.

-Egyél nyugodtan! – kínálgatta tovább Gabriela.

-Tényleg elég volt, kösz.

-Nem egyszer beígérte nekünk, hogy „kirántja a telefon dugóját a falból” meg „szétveri a fejünkön a kagylót”… - emlékezett vissza Francesco.

-Fabriziónak mást is ígért – nevetett fel Paolo. –Vele a telefonszámlát akarta megetetni…

-És nem sikerült? – nevetett Laura is.

-Nem, hogy a fene egye meg! – szitkozódott Paolo. –Pedig mindannyian vártuk. Minden reggel új reményekkel keltünk fel, hogy hátha majd ma… De sajnos elmaradt.

-De szemetek vagytok! – fakadt ki Fabrizio. –Nem is tudtam, hogy ellendrukkerek voltatok!

-Jól van na, tudod, milyenek a testvérek – legyintett Gabriela.

-Hát épp azért, mert tudom, milyenek vagytok!

-Laura, nálatok voltak ilyen esetek? – fordult a lány felé Domenico.

-Hát, ilyenek nem, de hasonlóak voltak. De mi inkább csak verekedtünk a tesómmal.

-Ó, verekedés az nálunk is volt! – mondta Fabrizio. –Például Gaby és Francesco ki se látszottak a ragtapaszból.

-És te? – kérdezte Laura.

-Én a gipszből…

Erre mindenki felnevetett.

-Miért? Köztudott volt, hogy Costarelli mama gyerekeinek beutalójuk van a balesetire! – fűzte hozzá Fabrizio.

-Costarelli? Tehát ez az olasz nevetek? – nézett rájuk Laura.

-Igen. Ha nagyon bosszantani akartuk apát, akkor így hívtuk egymást. Neki ez nem tetszett, mert ő inkább azt szerette, ha elismertük, hogy félig franciák vagyunk.

-Fabrizio Costarelli… - ízlelgette Laura a számára új nevet. Majd mosolyogva fordult a srác felé. –Szépen hangzik!

-Tudom – vont vállat Fabrizio. –Ezt apának is megpróbáltuk elmagyarázni, de neki nem tetszett.

-Pláne, ha reggel, félálomban állva előtte motyogtuk az „olasz nevünket”… - mondta Gabriela.

-Ja ja! – nevetett Domenico. –Emlékeztek még a reggeli ébresztőkre? „Gyerünk, mozgás, ütődöttek! Rajta, rajta!” Apa mindig ezt ordította. Hiába, hogy nekünk később kezdődött a suli, mindig fel kellett kelnünk az első üvöltésre.

-Ezt nem tudtuk elfogadni – folytatta Francesco. –Nem értettük, hogy minek keljünk fel akkor, mikor ő megy dolgozni. Pedig elvárta…

-„Én bezzeg már egy órája talpon vagyok! Ez az ütődött meg még mindig itt áll a zoknijával a kezében!” – utánozta apját Fabrizio.

-Igen, és én voltam az, aki a zoknijával a kezében ácsorgott, félálomban… - tette hozzá Paolo. –De minden áldott reggel ez volt. „Nyakleves lesz a vége! Egy nagy-nagy pofon!” Közben végig köhögött, mert nagy bagós volt az öreg. Most már nem cigizik, de akkoriban…

-Aztán Fabriziót kezdte nyúzni – mondta Gabriela. –„Fabrizio! Hát te mire vársz? Tapsra? Vagy Vanessára?” Fifi akkoriban azzal a csajjal járt – magyarázta Laurának. –Apa minden második szava Vanessa volt, ha Fifivel beszélt.

-És te erre mit válaszoltál apukádnak?

-Azt, hogy tanulok.

-És tényleg tanultál?

-Nehogy azt hidd! – szólt közbe Gabriela. –Kedvenc bátyuskám csak ült az ágyban, kezében könyv, minden valószínűség szerint fordítva, és várta, hogy apa elmenjen, s ő sorsára hagyhassa a könyvét. Na meg, hogy visszabújhasson az ágyba meg az álomba. Apa sose vette a fáradtságot, hogy benyisson Fabrizióhoz. Csak dühösen méregette a csukott ajtót. Aztán miután apa lelépett dolgozni, és csattant utána a kapu, Fabrizio még megvárta, míg az utolsó hangfoszlányok is elhalnak, aztán mi csak ennyit hallottunk a szobájából: Puff! A könyv leesett a földre. Jó éjszakát.

-Egyébként, nem tudom, ti hogy vagytok vele, de én máig emlékszem az esti zajokra – mondta Fabrizio.

-Esti zajok? – nézett rá Paolo. –Mire? A zuhanyra?

-Nem. Tudjátok. Tányércsörömpölés, dübörgés, zene, ugatás, nyávogás, kiabálás, vízcsobogás, ajtócsapkodás, újabb kiabálás. Francesco – fűrészpor, Gabriela – walesi herceg, Paolo – dob, Domenico – mi ez az őrült ricsaj?!, el innen azokkal a nyamvadt mancsokkal, ó szegény cica, le a redőnyt!, haj!

-Hogy is lehet azt elfelejteni? – sóhajtott fel Gabriela.

-Nekem is van egy jó – mondta Laura. –Egyszer kirándulni mentünk a családdal. De sajnos rengeteg katasztrófa történt aznap: összedőlt a sátor, ripityára törtek a vizes üvegek (ezért aztán mindenki bort ivott), a kutyáink megették az összes vajat, a húskonzervek elsüllyedtek abban a hatalmas árvízben, amit az esti felhőszakadás okozott, Christian (a tesóm) berúgott, a kukoricaliszt zsizsikes volt,  a tűz kialudt, apám meg a nagybátyámmal esernyővel, kalapban és pipával fürdött az esőben… Aztán az est fénypontjaként letört a bogrács füle.

-Ti se vagytok egy átlagos család! – nevetett Francesco. –Na és ti, hogy viseltétek a közös utazásokat?

-Nehezen. Christiannal végigökörködtük az utat, anyám énekelt, apám meg sápítozott, hogy megsüketül. Kábé ennyi. Gondolom, nektek színesebb volt…

-Hát, nekünk is voltak ilyen utazásaink, de csak akkor, ha nem az unokatesóinkkal nyaraltunk. Ha velük voltunk, akkora hangzavar volt, hogy állítom, még Ausztráliában is hallották. De most gondolj bele! Összesen öt macskakölyökkel, nyolc kutyakölyökkel – a szüleiket és a gazdikat nem is számítva - , a szent és sérthetetlen mancsokkal és farkakkal, valamint nyavalyás és mindent elárasztó tengeribetegségükkel egyetemben. Anyánk a rémes utazási migrénjével, apánk a rémes utazási neurózisával. Folyton állt a bál a csomagok miatt, a szokásos dolgokon folyt a vérre menő vita…

-Hú, Francesco, de költői voltál! – szólt közbe Paolo.

-Tudod, hogy imádtam a novellaírást.

-Ja, igen. Azok a felolvasóestek, amiket tartottál…

-Miért, én legalább tudtam, minek készülök! Nem úgy, mint te.

-Én tudtam, hogy mi akarok lenni. Űrhajós. Aztán zenész. Aztán rendőr, katona, kertész és énekes. Bezzeg Kutyuska még egyetemista korában se tudta eldönteni, hogy anatómus legyen, fizikus, avagy matematikus, azon kívül, hogy rockzenész, bodhisattva és tűzisten.

-Végül kikötöttem a Guccinál – zárta le a témát Fabrizio.

-Amúgy csodálkozom, hogy apukátok ilyen – mondta Laura. –Én egy tök aranyos embernek ismertem meg.

-Mert az is – mosolygott Gabriela. –Ezek, amiket meséltünk, mind akkor történtek, amikor rossz napja volt a munkahelyén. Felbosszantották. De egyébként egy tünemény.

Vacsora után Laura és Gabriela elmosogattak, a fiúk pedig elvonultak tévét nézni. A lányok csak a nagy kiabálásokat és fujjogást hallottak a nappaliból. Aztán egyszer csak egy hatalmas üvöltést, és olasz káromkodások tömkelegét.

-Mi történt? – szaladtak be a fiúkhoz.

-Ááá, vaffanculo! – szitkozódott Paolo.

-Mi történt, Fifi? – kérdezte Laura.

-Beckham akkora kiflit lőtt, hogy sózni lehetett! Hogy az a magasságos…!

-Ja, a lelkes Milan-drukkerek… - mosolygott Gabriela. –Így beleélni magukat egy focimeccsbe…

Félidő közben Fabrizio érdekes telefont kapott.

-Jó estét! Tudnánk most rögtön találkozni? – Monsieur Douillet volt az.

-Nézze, most nem igazán…

-Itt vagyok a Promod épületében.

-Hogy mi???

-Jöjjön azonnal, mert magára is szükségem van.